Miért nem politizálok? − Kivonuló középosztály VI.

A PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink írásait vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.

Ausztriában élő és dolgozó olvasónk cikke.

Olvasónk, Caius Martius Coriolanus írása.

*

Miért nem politizálok?

Ha egy fiatal politizálni kezd, akkor tisztában kell lennie, hogy ez milyen hatással fog járni az életére anyagilag, emberi kapcsolatok terén és a jövőjét illetően.

Kezdjük a piszkos anyagiakkal: a fiataloknak nincs sok pénzük; legtöbben a napi megélhetésért küzdünk. Ha szerencsénk van és sikerült elindítanunk egy sikeres karriert, van pár év tapasztalatunk egy nemzetközileg is versenyképes szakmában, és már éppen kezdünk annyit keresni, hogy meg merjünk házasodni és családot alapítani; akkor hülyék lennénk mindezt feladni és megélhetési politikusokká válni. Mert valamiből meg kell élni, el kell tartanunk a családunkat. A piaci szakmánk szépen jövedelmez, biztos és tisztességes munka. Ehhez képest a hivatalos politikus fizetés szánalmas, nem lehet megélni belőle. Viszont ha megélhetési politikussá válok és trükközök a költségtérítéssel, kikönyöklök bizottsági helyeket, halmozom az állásokat − a nyílt korrupcióról még nem is beszélve−, akkor ugyanolyan hulladék lesz belőlem, mint a többi politikus. Hogyan tudnék tükörbe nézni ezek után? Ha egy idealista fiatal tisztességes politikus akar lenni, akkor hatalmas áldozatot kell vállalnia és rendkívüli megpróbáltatásoknak kitenni a szeretteit.

Mert a politizálás próbára teszi az emberi kapcsolatokat is; a politikusi coming out azzal járna, hogy azonnal elveszteném a barátaim legalább felét − soha többé nem állnának velem szóba, és valahol meg is érteném őket. Persze, lennének új barátaim is, akiknek a társaságában egyből „Kolumbia-alsón” érezhetném magamat. Hát csodálatos lenne, valóban. Meg azt is tudni kell, hogy mindenki talpas aktivistaként kezdi; szórólapozik, aláírást gyűjt, zászlót lóbál, tüntetni jár, esőben, szélben, fagyban. Beszólnak neki, leköpik, meg is verik. El kell menni pártgyűlésre, kongresszusra; minden szabadidőmet erre kell fordítani − nem marad időm magamra vagy a családomra.

Ráadásul életem végéig együtt kellene élnem a politikusi szerepvállalásommal; ha évtizedek múlva valaki ráguglizik a nevemre, akkor tudni fogja, hogy x párt képviselőjelöltje voltam − aztán majd én is hazudozhatok, hogy nem is voltam szerkesztője a Munkásőr újságnak (csak írtam bele), meg hogy belülről bomlasztottam a rendszert és hasonlók.

Mindezen áldozatvállalásokért cserébe mégis mit kap a fiatal politikus?

Kezdetben max egy képviselőtestületi széket egy falusi/kisvárosi önkormányzatban. Na, itt törnek először markánsan felszínre a generációs ellentétek; beigazolódik, hogy főleg nyugdíjasok foglalkoznak a politikával, mert nekik van rá idejük és pénzük, ennek megfelelően a döntéseket is ők hozzák. Viszont a döntések meghozatala során nem hajlandóak figyelembe venni, hogy a nyugdíjasoknak kifizetett, berendezett házuk van, kocsijuk és biztos havi jövedelmük. Nekünk, fiataloknak meg ugyanakkora vagy csak kicsivel több pénzből kell házat építeni, berendezni, gyereket nevelni, szüleinket támogatni, jótékonykodni, kocsit fenntartani. Ráadásul mi bármelyik pillanatban elveszíthetjük ezt a csekély jövedelmet is, ha munka nélkül maradunk. De próbáld meg ezt elmagyarázni nekik IRL − még a fórumon is majdnem agyonvernek érte, bármennyire is udvariasan és visszafogottan próbálom felvetni ezt a témát.

De ez még mind semmi: ugyanis minden faluban/társasházban van legalább egy, különösen kötekedő vérnyugger, akinek a megnyomorított életében az egyetlen örömöt a trollkodás jelenti. Ha előállna az az amúgy nem túl gyakori helyzet, hogy minden simán megy, érdemi munkát tudunk végezni, akkor megjelenik Mr/Mrs Vérnyugger és széttrollkodja a falugyűlést. Utána feljelent becsületsértésért, rámküldi a rendőr ismerősét, kihívja a gázosokat éjjel kettőkor, hogy gázszivárgás van a házamban, kihívja a Blikket és elmondja nekik, hogy fajtalankodtam a kutyájával. Csupa móka és kacagás.

De nem baj, nem etetem a trollt, megpróbálom végezni a munkámat. A képviselő- és politikustársaim átlagéletkora 60 és a halál között van. Én vagyok a hülyegyerek, akinek ott a tojáshéj a seggén; hiába van két szakirányú diplomám, az esti érettségit pártvonalon végzett ex-tészelnök jobban tudja, hogyan kell költségvetést készíteni vagy csatornaberuházást levezényelni, nekem ott szavam nem lehet, igazam meg főleg nem. Akkor fognak szeretni, ha kussolok és bólogatok, minden újítási, fejlesztési kísérletet gyilkos támadásnak vesznek és azonnal kicsinálnak − az épphogy elindult politikusi karrierem már véget is ér.

Már ha egyáltalán el tud indulni; ugyanis az elmúlt négy évben többször is elkapott az idealista lendület és megpróbáltam csatlakozni az egyik parlamenti párthoz. Regisztráltam a honlapjukon, írtam nekik emailt, hagytam üzenetet a rögzítőjükön − hogy szeretnék talpas aktivista lenni, sárban és esőben küzdeni értük, leamortizálni az arcomat az ő kedvükért. De soha, egyetlen egyszer sem jeleztek vissza; nem írtak, nem hívtak. Miközben minden létező fórumon panaszkodtak, hogy nincs pénzük, nincs aktivistájuk. Négy különböző alkalommal próbáltam kapcsolatba lépni velük, sikertelenül.

Szóval miért hozzam meg ezt a sok áldozatot, ha senki nem fogja megköszönni nekem?

Miért pazaroljak el éveket az életemből, miért tegyem ki a családomat nélkülözésnek, megaláztatásnak, támadásoknak? Előbb fogom élve felgyújtani magamat valami nemes célért, minthogy ezen az évekig tartó kínszenvedésen keresztül menjek, csak azért, hogy aztán életem végéig cipeljem a keresztet miatta.

Önző lennék? Szerintem nem, Egyszerűen arról van szó, hogy széllel szemben nem lehet.

Sorstársaimmal együtt olyan gazdasági és társadalmi pozícióban vagyunk, ahonnan a játékszabályokat betartva nem tudunk kitörni, nem tudunk fejlődni és továbblépni. Patetikusan hangzik, de igenis el vagyunk nyomva, a kleptokrácia és a gerontokrácia áldozatai vagyunk.

Röhöghettek rajtunk nyugodtan, de idővel meg fog keseredni ez a nevetés.