Valóban eltorzult a magyar alkat? − Bibó 35

Vendégszerzőnk, Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása. 

Csizmadia Ervin: Valóban eltorzult?

Ma van Bibó István halálának 35. évfordulója. A rendszerváltás idején nem lett volna kétségem afelől, hogy ez a nap igencsak becses, amelyen méltatások özöne íródik le; most azonban bizonytalan vagyok. Bibó István a magyar politikai közélet nagy „elfelejtettje”, de messze nem úgy, ahogy ezt anno, a Bibó-Emlékkönyvben Csurka István megírta.

Persze nem akarok úgy tenni, mintha a ma ifjabb olvasójának evidens lenne, hogy ki is volt az a Bibó István. A magamfajta „régi motorosoknak” evidens, de épp azért, mert az elmúlt 25 évben Bibó hovatovább teljesen kiszorult, az utánunk sokkal-sokkal jövőknek már nyilvánvalóan nem az. Ez a rövid beszámoló rájuk is tekintettel van, s nem úgy tesz, úgy, mint ha minden magától értetődő lenne.

Egy „korlátolt” forradalmár

Bibó nélkül nincs rendszerváltás. Úgy értem, gondolatilag. Megveszekedett politikaértelmezőként nem nehéz úgy gondolnom, hogy a politikát mindig is eszmék mozgatják. Mozgatják persze az eszméknél jóval földhözragadtabb dolgok is; de valahol, a dolgok mélyén mindig ott lapulnak a politika szerepéről, funkciójáról, a közös életünk jó berendezéséről szóló gondolatok. Senki ne mondja nekem, hogy e nélkül lehetséges politika. Mert nem lehetséges. Irtóztató kihívása a mai kornak, hogy ezeknek a mélyebb mozgatóknak a felgöngyölítése (permanens botrány-forradalomban) fölöttébb nehéz. Nagyon meg kell küzdenie hát Bibónak – hogy a legfrissebbre utaljak – a szkinhed- és a kapucni-tematikával.

Pedig Bibó nem kevesebbet adott nekünk 1989-90-ben, mint egy szinte kész eszmét a határolt forradalomról. Őneki (persze 1945 után) egyáltalán „nem tetszett” forradalmat csinálni, sőt pontosan azt magyarázta el akkor olvasóinak, hogy miért értelmetlen és lehetetlen a II. világháború utáni Magyarországon forradalmat csinálni. Mert a forradalom (mondanám röviden) generális megoldást nyújt valamire, amire nincs generális megoldás.

És éppen ez volt az a használható eszme, amelyre ráharapott a Kádár-rendszerből kikászálódni igyekvő politikai elit, vagy annak legalábbis az a része, amelyik a politikai eszmékre fogékony volt.

Fontos ezt hangsúlyoznunk, mert a politikai elit is sokféle. Az erős eszmeiségtől a totális pragmatizmusig terjed a skála. A demokratikus ellenzék, majd pedig a belőle felépülő SZDSZ éppen azzal emelkedett ki a rendszerváltó erők közül, hogy az eszmék felől akarta meghatározni önmagát, s ebbéli szándékában jutott Bibó Istvánhoz. Az ő „határolt forradalom elmélete” lett a rendszerváltás forgatókönyve; s azért, mert a demokratikus ellenzékben volt elég erő, szervezettség és politikai bátorság ahhoz, hogy Bibót a zászlajára írva induljon rendszert váltani.

Ámde azzal kezdtem, hogy Bibó mára szépen s talán visszavonhatatlanul kikopott a közéletből és a közgondolkodásból. Adja magát, hogy ez a folyamat nagyjából szinkron az SZDSZ megszűnésével. De azért nem csak erről van szó. Hanem arról, hogy ez az egész EU-s történet, Magyarország csatlakozása és az az óta eltelt tíz év, úgy tetszik, Bibót fölöslegessé tette. Mintha az „utolsó emberig” mindenki elesett volna, akinek lehetne mondanivalója róla. Holott dehogy is. Bibónál aktuálisabb szerző kevés van. Amit évtizedekkel korábban írt, pompásan passzolnak ahhoz a helyzethez, amelyben ma élünk. Hadd említsek hát csupán két bibói gondolatot, amelyek az elevenünkbe hatolnak. S már csak azért is kellene beszélnünk ezekről, mert a bal-liberális oldal épp a nemrégiben lezajlott választás után ismerte el: nagy részben azért vesztettek, mert nem értették, nem ismerik a magyar társadalmat. Hát tessék, kérem, forduljanak bátran Bibó Istvánhoz.

Megosztottság? – Naná, hogy van, de lehetne máshogyan is

Az Eltorzult magyar alkat című nagy dolgozatában Bibónak van egy roppant érdekes fejtegetése arról, hogy hányadán is állunk mi a megosztottsággal. Ezt írja: „Nem az a lényeg, hogy más népek csodálatos egységben és egyetértésben élnek, szemben a »széthúzó« magyarral. Hanem az, hogy a magyar nemzeti közösségben újból meg újból olyan módon vetődnek fel a döntő, az egész közösséget foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy annak következtében a közösség terméketlen, sehová sem vezető harcokba bonyolódott, és a valóságos feladatokkal, valóságos problémákkal szemben vakká lett”. Bibó a rá jellemző érzékletességgel beszél a politikai vakságról; de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy felkínál számunkra egy „alternatív” gondolatot – ahogyan a rendszerváltáshoz is. Azt kínálja nekünk, hogy ugyan jussunk már el oda, hogy ne sorscsapának tekintsük megosztottságunkat, hanem valami másnak. Mondjuk valami újfajta kiindulópontnak. Megfogadtuk? No, ne már.

Azt se tudjuk, hogy létezik ez a gondolata, holott – én legalábbis úgy tudom – egy ország szeretne itten megújulni. „Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk” – mondhatnánk Janus Pannonius-szal, de azért a „sietéshez”, az „útfogyáshoz”, a megújuláshoz és a hőn vágyott európaisághoz némi gondolati alap is kéne. Szerényen szólván: a helyzet értelmezésére tett bármiféle kísérlet. Merthogy ez nagyon nincsen.

Közösségi hisztéria? Naná, hogy folytatjuk, de inkább érteni kéne

Azt is írja Bibó másutt, hogy a közösségi hisztéria az egész közösség állapota. Azt is megmutatja nekünk, hogyan ne úgy próbáljunk úrrá lenni az ilyesféle hisztérián, hogy kísérletet sem teszünk a kiváltó okok tanulmányozására és megváltoztatására. Azt mondja, terméketlen dolog a közösségi hisztériákat bizonyos „megromlott egyéneknek és csoportoknak” tulajdonítani. Sőt egyenesen oda jut, hogy maga a közösségi hisztéria termeli ki azt a „vad és ostoba” emberfajtát, aki aztán mindenféle rosszakat mond és csinál majd. A hisztéria „gengsztereiről”, sőt „hóhérlegényeiről” beszél, tehát nem éppen finom szavakat használ. De nem is ez a lényeg, hanem ami utána következik: „Semmit sem segítenek azonban az olyan tervek, melyek a hisztérián úgy akarnak segíteni, hogy ezeket a csoportokat…elpusztítják, izolálják vagy más módon kiiktatják a közösségből. Hiába pusztítunk el minden »gonosz« embert, a hisztéria téveszméi és hamis reakciói békés családfőkben, háromgyerekes családanyákban, a légynek sem vétő szolid emberekben és nemes, magasztos, emelkedett szellemű egyénekben fognak tovább élni, s a közösség egy nemzedék alatt újból kitermeli a hisztéria őrültjeit, haszonélvezőit és hóhérlegényeit”.

Én azt látom, hogy az egész magyar politika és társadalom éppen azt teszi, amitől Bibó óvott. Ettől persze lehet, hogy nem Bibónak, hanem a magyar társadalomnak és elitnek van igaza, amikor visszatérően – és persze kiszámíthatóan – ezt a hergelős játékot űzi. Igen, meglehet, hogy valóban ez a mi „normális”, elhagyhatatlan és alternatíva-nélküli létformánk.

De adjunk egy esélyt magunknak, hogy talán mégsem. Talán érdemes eltűnődnünk mindezeken. 1990-ben megcsináltuk a magunk határolt forradalmát, kipipáltuk a Bibó-projektet, ám 2014-ben Bibó újabb kérdései tolulnak elénk. Nem mondom persze azt, hogy Bibó egy szent, és lépkedjünk csak a nyomában. Ám azt nagyon is mondom, hogy ad nekünk egy világos sorvezetőt abban a helyzetben is, amikor európaiságunk kivajúdása a tét.

Nem lehet, hogy a magyar társadalom túlfűtött hisztéria-kapacitása az egyik legfőbb akadály, ami előttünk tornyosul? Valami ilyesféle érzésem van. Nem is merem mondani, hogy már Eötvös Józsefék idején, a 19. század közepén is úgy beszéltek erről, mint régi és köztudott dologról.

Tehát akkor itt talán mégsem csak egyik vagy másik pártról önmagában van szó. S akár Bibóval szemben is mondhatnánk: a magyar történelem természetesen nem deformált, nem eltorzult. S természetesen nem az a mai politika sem. De van néhány húsunkba égett hagyomány, amelyet nem hogy kidobni nem akarunk, de hovatovább szembenézni se vagyunk képesek vele. Kettőt mondtam, illetve kettőt mondott Bibó. Irtóztatóan nagy, mondhatni történelmi pillanat lenne, ha ennek a kétségkívül döbbenetes közösségi hisztériának az okait elkezdenénk vizsgálni. A mérsékléséről most nem is merek beszélni, az egy nagyobb falat, talán majd máskor.