Mára kisebbségben vannak azok, akik bármit várnak még a mainstream pártoktól – legyen az pusztán a gyűlölt másik oldal legyőzése. A kiábrándultság egyik jele, hogy a mostani volt – 1998 után – az elmúlt negyedszázad második legalacsonyabb részvétellel lezajlott voksolása.
A Jobbik további erősödése azt mutatja: Vona Gáborék végleg kitörtek az egytémájúság ketrecéből és a nagy pártokkal, valamint az élethelyzettel kapcsolatos elégedetlenségek becsatornázói lettek. (Azt ugyanis senki nem gondolta, hogy a párt a kormányzás közelébe juthat.) A radikálisok nem pusztán a négy évvel ezelőttinél kaptak százezerrel több szavazatot és javítottak északkelet-magyarországi eredményeiken. Megerősödtek a Dunántúlon is; olyan helyeken futottak be a második helyre ahol a cigány-magyar együttélésből fakadó konfliktusok – a Jobbik korábbi fő témái – nem léteznek. Ellenben az elvándorlás, a munkanélküliség, a szegénység a mindennapok csontig hatoló gondja.
A vizslakölykös aranyoskodás ellenére ízig-vérig szélsőjobboldali pártra szavazók a hisztiliberális nénik véleménye ellenére nem nácik, csak mindenből és mindenkiből kiábrándultak. Azt az erőt támogatták, akiről a leginkább el tudták képzelni az elviselhetetlennek érzett status quo felborítását.