FHa a Fidesz komolyan veszi sokat emlegetett történelmi küldetését, akkor az elkövetkező négy évben nem a szervezeti szempontból kimúlt posztkommunizmust tartja lélegeztetőgépen ostoba és káros múltvitákkal.
Fényes jövő vagy nemzethalál lesz, ha a budapesti Havanna-lakótelep egyik szavazókörén mégis összejön a Fidesz parlamenti kétharmada? Az új szabályokon, az ostoba vidékieken, az időjáráson, a kis zöld emberkéken kívül ki felelős még a baloldal vereségéért? Meddig kell néznie a közvéleménynek egy volt miniszterelnök kínosságában csak gyorsaságával vetekedő leépülését? Vajon milyen további cinikus kormányzati lépések (vö. konszolidáció) következnek még a német megszállási emlékmű felállítása után?
E témák uralták az április 6-ai voksolás után a sajtót, pedig az elkövetkező négy évet alighanem inkább meghatározza a választás kevesebbet emlegetett következménye. Az eredmény ugyanis újabb törésvonalat rajzolt az eddig sem egyhangú magyar tektonikai térképre. A népi-urbánus, antikommunista-posztkommunista ellentét után immár a reménytelenség is elválasztja egymástól a magyar társadalom nagy csoportjait.
Mára kisebbségben vannak azok, akik bármit várnak még a mainstream pártoktól – legyen az pusztán a gyűlölt másik oldal legyőzése. A kiábrándultság egyik jele, hogy a mostani volt – 1998 után – az elmúlt negyedszázad második legalacsonyabb részvétellel lezajlott voksolása.
A Jobbik további erősödése azt mutatja: Vona Gáborék végleg kitörtek az egytémájúság ketrecéből és a nagy pártokkal, valamint az élethelyzettel kapcsolatos elégedetlenségek becsatornázói lettek. (Azt ugyanis senki nem gondolta, hogy a párt a kormányzás közelébe juthat.) A radikálisok nem pusztán a négy évvel ezelőttinél kaptak százezerrel több szavazatot és javítottak északkelet-magyarországi eredményeiken. Megerősödtek a Dunántúlon is; olyan helyeken futottak be a második helyre ahol a cigány-magyar együttélésből fakadó konfliktusok – a Jobbik korábbi fő témái – nem léteznek. Ellenben az elvándorlás, a munkanélküliség, a szegénység a mindennapok csontig hatoló gondja.
A vizslakölykös aranyoskodás ellenére ízig-vérig szélsőjobboldali pártra szavazók a hisztiliberális nénik véleménye ellenére nem nácik, csak mindenből és mindenkiből kiábrándultak. Azt az erőt támogatták, akiről a leginkább el tudták képzelni az elviselhetetlennek érzett status quo felborítását.
Ha a Fidesz komolyan veszi sokat emlegetett történelmi küldetését, akkor az elkövetkező négy évben nem a szervezeti szempontból kimúlt posztkommunizmust tartja lélegeztetőgépen ostoba és káros múltvitákkal. Hanem a reménytelenek, a bizalmatlanok és a kiábrándultak hatalmas táborát próbálja – munkahelyteremtő, közbiztonság-erősítő, ipartelepítő, oktatásjavító – tettekkel meggyőzni arról, hogy nincs még minden veszve.
Most már tényleg csak Magyarország számít.
Számára nem volt megbocsátás, ellentétben másokkal, így például Szabó István rendezővel, aki hosszú időn keresztül gyártotta a terhelő tartalmú jelentéseket. Balogh Gábor írása.
„Akiket felzaklatott az a téves hír, hogy szír volt az elkövető, és megnyugodtak, amikor kiderült, hogy szaúdi, azoktól elnézést kérek!” – írta a frakcióvezető.
Nem eszik olyan forrón a kását.
Rengeteg vitám van Hont Andrással, és végre egy felület, ahol nem nyom minket össze a tónizó csőcselék.
Hogy a politikában az igazság a legveszélyesebb fegyver, azt két igazságbeszélő sorsa bizonyítja: Csurka Istváné és Gyurcsány Ferencé.
„Ha nem történik vezetőváltás, akkor rendkívül nehéz lehet visszafordítani a jogállamisággal kapcsolatos irányt” – mondta a Politiconak a Tusk-kormány igazságügyi minisztere.
A termelés hozza létre a fogyasztót – ez pedig ugyanúgy igaz a szexuális szükségletekre, vágyakra és habitusokra is.
Volt korábban olyan érzésed, hogy nem mehetsz el valahova, nem nézhetsz meg valamit, vagy nem olvashatsz el egy cikket, esetleg könyvet? Nekünk volt.
