Emlékezet, politika

Ungváry Krisztián: Ma Magyarországon nincs igazán jobboldali párt

2014. március 21. 11:55

Nem sikerült a kommunistáknak az elitváltás: nem tudták teljesen felszámolni a keresztény középosztályt, a jobboldali-konzervatív örökséget, nem tudtak mindenkiből munkást és parasztot csinálni. Mégis, Magyarországon ma nincs igazán jobboldali párt – mondja Ungváry Krisztián a Mandinernek. A történészt Búvópatakok című, a jobboldali csoportok Kádár-rendszer alatti működését vizsgáló, általa szerkesztett tanulmánykötet kapcsán kérdeztük emlékezetről, ideológiáról, rendszerváltásról – és tavalyi borterméséről. Szilvay Gergely interjúja.

Mit szól az új Kossuth térhez?

Nem láttam az egészet úgy, hogy át tudnám tekinteni. Abban, hogy milyen munkát végeztek a kivitelezők, nem vagyok kompetens, ahogy abban sem, hogy szép vagy nem szép – de biztosan nagyon szép lesz. A mögötte található emlékezetpolitikai koncepcióval viszont vannak problémáim. 
 
Mi a problémája?
 
Ha jól tudom, a teret az 1945 előtti állapotába állították vissza, kimerevítve egy olyan helyzetet, ami aztán a groteszk karikatúrája lesz valaminek, mert – sajnos vagy szerencsére, attól függ, honnan nézzük – azóta rengeteg más is történt. A történelem pedig nem egy olyan folyamat, amelyben egy bármilyen évszámmal jellemezhető állapot, amelyhez üdvös visszatérni, kimerevíthető volna. Nem hiszem azt, hogy a térnek az eddig változásait tagadni kellene. Elsősorban különböző szoboráthelyezésekre gondolok. 
 
Károlyi Mihályra gondol?
 
Igen, nagyon problematikusnak tartom Károlyi szobrának elhelyezését. Az egy kifejező szobor volt, ami nem heroizálta Károlyit – én sem kívánnám heroizálni őt. De mégiscsak az ország miniszterelnöke volt, akivel egy történelmi korszak próbált mit kezdeni. A szobor ennek a korszaknak a produktuma volt, és akár tetszik, akár nem, az a korszak is a mienk. Ha Pozsgay Imre, aki része volt ennek a korszaknak, ma alkotmányt írhat, akkor pártjának nem kéne eltüntetnie annak a korszaknak a produktumait, amelynek az egyik legfőbb politikai haszonélvezője ő volt. 
 
A Heti Válasz szerint az a kijelentés, hogy az 1944-es állapotokat állítják vissza, szerencsétlen megfogalmazás, kommunikációs hiba  mivel az akkor már régóta ott álló szobrokat állítják vissza, de ezekhez nem kapcsolódik semmi, ami ma 1944 említése kapcsán eszünkbe jut, pusztán akkor ért véget ez a korszak.
 
Ezt én sem gondolom. Nem gondolom, hogy a kormány azért állítja vissza ezeket a szobrokat, mert az 1944-es évet kívánná ünnepelni vagy fetisizálni. Ez téves, és több mint nem jó indulatú interpretáció volna. Nem az 1944-es állapotok állnak vissza, hanem a Horthy-rendszer állapota, ami a harmincas években is megvolt. A szobrok egy része azonban meglehetősen problematikus esztétikai tartalommal bír, amiről nem volt egyeztetés azokkal a szakmákkal, amelyek ebben kompetensek. Hangsúlyozom, nem énrólam van szó, hanem a magyar művészeti életről, amelynek talán nem Fekete György és a Magyar Művészeti Akadémia nevű gittegylet az egyedüli és kizárólagos letéteményese. Mindent lehet, ha a konszenzusra törekvés tapasztalható, aminek kicsit kevesebb jelét láttam a szükségesnél, másrészt pedig nem egy sterilizálásra vezet vissza. Szerintem az az elképzelés a történelem sterilizálása, amely szerint a magyar államisággal a Horthy-rendszerben nem voltak különösebb problémák, ahhoz lehet gond nélkül kapcsolódni; ami meg utána történt, ahhoz abszolút nem lehet kapcsolódni. Csakugyan megszállt minket a német Wehrmacht, aztán volt egy nyilas puccs, majd három év bújtatott, végül nyílt kommunista diktatúra – de sajnos ennek a diktatúrának a szereplői részben mi vagyunk, mi, magyar nemzet. Ez nem kívülről esett ide, és ha kisterilizáljuk ezeket az elemeket, és úgy teszünk, mintha folytathatnánk, ahol a harmincas években abbahagytuk, akkor magunknak is hazudunk, mert nem lehet úgy folytatni. A Hősök tere is elvileg visszahozható volna abba az állapotba, amiben 1938-ban, az Eucharisztikus Kongresszus idején volt. De nekem a Hősök tere Nagy Imre temetéséről és az erdélyi falurombolások elleni tüntetésről is szól; meg arról, hogy mellette volt a Lenin szobor, aminek ma már csak a helye van meg, és ez jól is van így. De az fontos, hogy a helye viszont ott legyen. Amikor Berlinben felújították a Reichstagot, nem kívánták azt a látszatot kelteni, mintha nem történt volna ott egy és más, hanem például meghagyták a szovjet graffitiket, kivéve a nagyon trágár szövegűeket, mivel amikor az orosz követ bejárta az épületet, ezeket bejelölte, hogy el kell őket tüntetni. A lényeg azonban az, hogy a a látogató, aki nem feltétlen tud cirill betűket olvasni, látni fogja, hogy itt történt a wilhelminus császárság óta néhány elgondolkodtató dolog. Ehhez képest itthon a Mátyás-templomot úgy újították fel, hogy eltüntették azt a cirill betűs szöveget, amely a Szentháromság térre vezető kapu baloldalán volt, és arról szólt, hogy „az épület aknamentes, 1945. február 13.”, eltüntették, holott le kellett volna üvegezni és fényképeket tenni mellé a templomról, hogy hogyan is nézett ki akkor. Schulek Frigyes biztos örülne, ha látná, hogy a műve pontosan úgy néz ki, ahogy azt ő megépítette, de ez hazugság. Ennek a templomnak egyszer megették a belső berendezését a lovak, akiket oda bezártak. Utána felkerült oda az említett szöveg, és közben meghalt egy csomó ember. Minderre emlékeznünk kellene. Persze kell találni egy ízléses határt: nem lehet minden háborús sérülést megtartani, de hogy úgy tegyünk, mintha semmi sem történt volna, az nem reális.
 
Romsics Ignác szerint jöhetnek az új szobrok, de ő otthagyná a régieket is, mint egyfajta történelmi kiegyezés. Egyetért vele?
 
Ezzel maximálisan egyetértek: azt gondolom, hogy a kormánynak szuverén joga letenni a névjegyét a nemzet asztalára, hiszen demokratikus keretek közt megválasztották és jogosult arra, hogy pénzt költsön szobrokra. De azt gondolom, hogy ami ott organikusan kialakult, azt nem lesöpörni kéne, hanem kiegészíteni. Nem ez történt, és így az a látszat keletkezik, mintha kizárólagos és egyetlen világmagyarázatra törekednének. 
 
Mit gondol a német megszállási emlékmű terveiről?
 
Több cikkben is kifejtettem a véleményemet, de úgy látom, ez egy zseniális pr-húzás azok részéről, akik a kormányzat politikáját alkotó módon irányítják. Hiszen lehetett előre tudni, hogy ha egy ilyen szobrot kreálnak, akkor a magyar zsidóság képviselői választhatnak aközött, hogy egy 1944-es zsidó tanács szerepében kívánnak tetszelegni és lenyelik a dolgot, vagy pedig csatlakoznak a baloldalhoz. A két alternatívából mindkettő öngyilkos vállalkozás. Ezt sikerült tökéletesen megoldani, mert a baloldal van olyan ostoba, hogy az ügyet nem szakmai kérdésként kezelte. A szobor kitalálói ugyanis két dologról feledkeztek el. Hogy történészi szakvéleménnyel alátámasszák ezt az ocsmányságot, másrészt hogy amikor a saját értelmezésüket szoborba öntik, azt tisztességesen dokumentálják. A Budapest Galériának ugyanis, amelynek a szakvéleményére hivatkoznak, az anyagában nincs semmiféle felkérés arra, hogy szakvéleményt készítsenek. Ez, és az ügyet körbelengő számos egyéb hazugság meglehetősen kínos. Azt jelenti ugyanis, hogy az egész eljárást meg kellene semmisíteni , mivel elfelejtették tájékoztatni azt, akinek a nevében aztán egy szakvéleményt kiállítottak, hogy az ő nevében ilyeneket állítanak ki. Nagyon-nagyon ciki.
 
 
Több interjúban, cikkben hangsúlyozza, hogy ön nem liberális és nem is baloldali. Minek vallja magát? 
 
Feltehetően mindegy, mert úgyis eldönti az olvasó, hogy minek kíván engem beskatulyázni. De a legfontosabb, hogy történész vagyok, aki mélyen szereti a szakmáját és ennek él. Alapvetően a történetírás szabályai a fontosak, és nincs olyan, hogy bal- vagy jobboldali történetírás – ez Schmidt Mária fikciója, hogy ilyen van, szerintem a történetírás szabályai ugyanúgy vonatkoznak Schmidt Máriára, mint Ungváry Krisztiánra vagy épp Földes Györgyre. Vagy korrektül idéz és hivatkozik valaki, vagy nem. A közéleti megítélésemben elsősorban annak van helye, hogy a történészi működésem mennyire megalapozott. Aki a politikai nézeteimre kíváncsi, vegye magának a fáradtságot, hogy erre magától rájöjjön, hiszen az írásaimban számos tanújelét adom a preferenciáimnak.
 
De ezekből látensen kirajzolódik egy világnézet.
 
Szerintem is látensen kirajzolódik valami, az, ami én vagyok valójában. Ott az életrajzom, abban le van írva, hogy a magyar cserkészszövetség alapító tagja vagyok; feltehetően ez nem azt jelenti, hogy a marihuánás cigaretta és a heavy metal bűvkörében nőttem volna fel. Magamat hívő keresztény embernek tartom, akinek alapvetően konzervatív értékrendje van, és nem feltétlen hisz abban, hogy a világ megváltható az ész elterjedése által. Szkeptikusabb álláspontot képviselek, de a világnézetem nem annyira lényeges, hogy sok szót vesztegessünk rá. 
 
A Búvópatakokat, a legutóbb megjelent, ön által szerkesztett és részben ön által írt tanulmánykötetet olvasva, amely a jobboldali csoportosulásoknak a kommunista diktatúra alatti továbbéléséről szól, olyan érzésem támadt, mintha Antall Józsefet magányos hősnek tartaná, aki egyedül képviselt egy, a többiekétől eltérő konzervativizmust, jobboldaliságot. Jól érzem?
 
Ezt így azért nem írnám alá. A szomszéd szobában dolgozik kiváló kollégám, Tabajdi Gábor, aki Matheovits Ferencről írt egy hallatlanul értékes tanulmányt, és van egy másik tanulmánya is a Demokrata Néppártról. Volt néhány ilyen, magányos fáklyaként lobogó ember, aki olyan jobboldaliságot képviselt, ami egyszerre volt nem túlságosan doktriner, a nyugat-európai jobboldalisággal kompatibilis, és a jobboldaliságnak attól a bűneitől, amelyek ma is megjelennek itthon, teljes mértékben mentes: nem volt antiszemita és nem volt például kapitalizmus-ellenes. Szerintem a magyar politikának az egyik legsúlyosabb terhe a kapitalizmus-ellenesség. Antall József valóban pozitív figuraként jelenik meg számomra, de nem ezt gondoltam róla húsz évvel ezelőtt. A kutatásaim során sok mindennel találkoztam, ami számomra is újdonság volt. És azt sem gondoltam húsz éve, de még öt éve sem, hogy a kisgazdapárt nem jobboldali – de a kutatásaim egyértelműen ezt támasztották alá. A kutató prekoncepcióval közelít vizsgálata tárgyához, de az igazán nagy kutatók néha hagyják magukat elragadni a tényektől. Nem kívánnám magamat minősíteni, de az eredeti feltevéseimet felülírta az, amit találtam. Nevezetesen, hogy a kisgazdapárt utólag kreált magából jobboldali pártot, tagjai korábban messzemenően kompatibilisek voltak azzal a rendszerrel, amiben éltek, a kádárizmussal. Ez Antall József személyére nem áll, ő távolságot tartott a rezsimtől, s nem legitimálta azt, de nem volt gyökeresen és velejéig ellenséges sem annyira, mint azt ő utólag beállította – se ő, se az apja, aki a Rákosi-rendszer legsötétebb éveiben is képviselőséget vállal. Persze az apja jól tette, hogy ezt elvállalta, mert így tudta működtetni a networkjét, ami elősegítette a túlélésüket. De azért ne tegyünk úgy, mintha Szent György lovagként küzdött volna a gaz bolsikkal.  
 
Olvasta a nemrég megjelent Antall-interjúkötetet?
 
Nem. Azért sem, mert ugyan a Búvópatakok után jelent meg, de ezek az egodokumentumok nem arról szólnak, hogy Antall József milyen volt 1986-ban, ami engem érdekelne, hanem hogy ezt ő hogy kívánta láttatni később. Biztos, hogy őszinte volt, de amit az ember magáról mond, az arra az időre vonatkozik, amikor mondja. Engem Antall ’90 utáni ügyei nem érdekeltek annyira, de egyszer biztos el fogom olvasni azért a kötetet. 
 
Térjünk vissza a kisgazdákra: mi volt a párt, ha nem jobboldali?
 
Kezdjük azzal, hogy ma Magyarországon nincs igazán jobboldali párt. Egy jobboldali párt csökkenteni kívánná az állam gazdasági újraelosztó szerepét, méghozzá radikálisan, ehhez képest ma baloldali és szélsőbaloldali pártprogramok váltogatják egymást, és nem is mindig tudjuk eldönteni, hogy ebből a társaságból ki a legszélsőbaloldalibb; nagy a verseny. A Független Kisgazdapárt támogatta azt, hogy az állam nagy gazdasági szerepet vigyen; támogatta az államosítások egy részét; ha hagyták volna ezt a pártot kifutni, akkor a svéd szociáldemokrácia Magyarországon kisgazda színekben valósulhatott volna meg. Az sincs leírva sehol, hogy egy szociáldemokrata nem lehet nemzeti: Ausztriában vagy Bajorországban az SPD vagy az osztrák verziója ugyanúgy nemzeti viseletben jár, sörsátorban eszik és iszik és ugyanazt a zenét hallgatja, mint a többiek. A nemzetietlen baloldal versus a talajgyökérrel összeforró, magyar rögvaló szembeállítása egy konstrukció, ami csak nálunk jellemző, ez nem mérgezte meg Nyugat-Európát. Remélem, nem is fogja. 
 
 
Mióta nincs Magyarországon az ön értelmezése szerinti jobboldal?
 
Mást értünk jobboldal alatt 1938-ban és 1953-ban, ’79-ben és jelenleg. Most gazdasági értelemben végképp nincs jobboldali párt itthon. Ha csak a nemzeti retorikát nézzük, akkor természetesen van, bár rendszerint tévesen interpretálja a „nemzeti ügyeket”. Csalóka a dolog, a nemzeti retorika egy felszín, a tartalmat kell nézni, hogy mit akarnak csinálnak a társadalommal. Ilyen értelemben 1945, de talán 1948 óta nincs jobboldali párt, mert 1948-ig még volt Slachta Margit Keresztény Nemzeti Tábora, ami azért egyértelműen jobboldali párt volt akkor is, és ma is annak minősülne. ’45-ig még szélesebb volt a választék, volt a jobboldalnak egy szocialista vonulata: ebből több mint ötven párt létezett Magyarországon; és volt az ehhez rendkívül kritikusan viszonyuló vonulata, amit többek közt gróf Bethlen István képviselt. Ez utóbbi, bár a kormánypárt vezére Bethlen volt, egyre nehezebben tudta tartani magát. Kész csoda, hogy 1938-ig egy csekély számú, ám befolyásos politikus meg tudta akadályozni a legrosszabbat.
 
Milyen jobboldali csoportosulások működtek a Kádár-rendszer alatt?
 
A célunk a kötettel az volt, hogy állambiztonsági dokumentumok alapján mutassuk be az ilyen csoportokat. Azért azokból, mert másból nem lehet. Akit igazán érdekelt a kérdés, az az állambiztonság. Persze őket nem abból a szempontból érdekelte a téma, mint minket, de mégiscsak ők hagytak ránk releváns dokumentumokat. Mivel totális ellenőrzésre törekedtek, a nyilasoktól a kisgazdákig mindenkit próbáltak nyilvántartani. Ezért ami palettánk is széles: foglalkoztunk a kisnyilasokkal, fontosabb nyilas személyiségekkel, a kereszténydemokrácia letéteményeseivel, s két külön tanulmányban a kisgazdákkal; emellett pedig az egyetemi jobboldali-szélsőjobboldali szervezkedésekkel. Akkor nem gondoltam végig, de az egyetem valahol mindig a jobboldal fellegvára volt Magyarországon – habár a szocializmus iránt nyitott jobboldalé. Jelenleg ez a Jobbikot jelenti, aminek nem csak a gazdasági szocializmusára gondolok, hanem úgy az egészre. 1945 előtt az egyetemi diákmozgalmak döntősen jobboldaliak voltak, lásd a Turult, ami azért olyan jobboldaliakból állt, akiknek egy része minden további nélkül át tudott menni a kommunizmusba is a kapitalizmusellenessége miatt. A Turulban nem is mindig volt eldöntve, hogy ők kicsodák. Ez a fajta hozzáállás tovább él 1945 után is. A kognitív disszonancia, hogy itt pár dolog egymással nem fér össze, az egyáltalán nem zavarta a történet túlélőit. Zsabka Kálmán egy jó példa: prominens figurája a szélsőjobboldali egyetemi társaságnak, aki antifasiszta lesz, miközben más szempontból vadnácinak lehetne nevezni. Mindez ma is jelen van. Ha megnézzük, melyik pártban van a legtöbb történész végzettségű politikus, akkor az a Jobbik, és nyilván nem miattam van ez így. Úgy látszik, akiket a történelem érdekel, azok szignifikánsan nyitottak erre, miközben a szociológusoknál egyetlen egy jobbikost sem találni, ott pont fordítva van. A magyar egyetemi élet is jobban van érintve jobboldali ideológiáktól, mint baloldaliaktól: a Jobbik választási eredményei sokkal kisebbek, mint a népszerűsége az ELTE bölcsészhallgatói közt. Persze ez elsősorban a személyes tapasztalatom, bár pár tanulmányt olvastam róla.
 
Hogyan éltek a jobboldali csoportok a Kádár-rendszerben?
 
Fontos, hogy szakítsunk egy illúzióval: bár a kommunista rendszer egy elitváltást szeretett volna elérni, saját maguk, az ávósok is rájöttek arra, hogy ez nekik nem sikerült. A hetvenes években volt egy vizsgálat, ami azt nézte, hogy az úgynevezett „volt elemek” kategóriájába tartozó emberekkel mi történt, és mennyire tudták kiszorítani őket a felsőoktatásból. S az derült ki, hogy semennyire. Hiába nem vették fel az embereket az egyetemre, akkor mégis elvégeztek máshol egy főiskolát, ha nem előbb, akkor utóbb. Az igaz, hogy mivel a középosztály létszámában jelentősen bővült ’45 és 1970 közt, a bővülés kívülről tudott jönni, és ez mobilizációt jelenthetett a kádárizmus nyerteseinek. De a keresztény középosztály meglepő módon meg tudta őrizni pozícióinak jelentős részét. Azért, mert mégiscsak az övé volt az a lakás, vagy ha kitették, szerzett másikat, működött a közösségi háló, az uram-bátyám világ is átmentődött valamennyire. Ez tette kevéssé szörnyűvé az életüket. Az Antall-család pozitív iskolapéldája annak, ahogy a kapcsolati háló segíti a tagjait, s részint meg is menti a legrosszabbtól. A keresztény középosztály megsemmisítésének politikai programja tehát nem volt teljesen sikeres, abban az értelemben pedig teljesen sikertelen volt, hogy mindenkiből munkást és parasztot csináljanak. 
 
A ’90 utáni magyar jobboldali politikai elit mennyire kompromittálódott a Kádár-rendszerben? 
 
A legteljesebb mértékben. Ha pedig a személyében nem kompromittálódott, akkor sokat tett azért az előző húsz évben, hogy kompromittálja magát azokkal a személyekkel, akikkel körülvette magát. 
 
Azaz?
 
Azt gondolom, hogy konkrétan az a politikai erő, ami KISZ KB-s titkárokkal és MSZMP PB-s tagokkal veszi körül magát, az nem mondhatja azt, hogy nem kompromittálja magát a múlt embereivel, ahogy az az erő sem mondhatja, ami az állambiztonsági iratok kapcsán nem ment szembe az MSZP politikájával és nem valósította meg a nyilvánosságot. Egy dolog ezt hirdetni és egy másik megvalósítani. 
 
A kommunista diktatúra eltartott bő negyven évig. Túl tudta ezt élni bármilyen jobboldali csoport?
 
Azok, akik jobboldalinak definiálták magukat, vagy az állambiztonság annak tartotta őket, esetleg mi látjuk őket annak, azok nagy része a rendszerváltáskor minimum hatvan éves volt, ha nem több. Ebből adódóan nekik, pár kivételtől eltekintve, sok lapot nem osztottak. Tehát számukra a rendszerváltás későn jött. Ezért lett a kisgazdapárt olyan, amilyen, ahol a magatehetetlen és félig szenilis öregek mellett feltűnt egy nagyobb formátumú személy, aki létrehozta a maga kis centrális erőterét, és a saját magára tudta szabni a pártot. Abban a közegben, azzal a rettenetes tagsággal nem is lehetett másként. És szegény Antall Józsefnek is valahol ez volt a tragédiája. A mögéje szerveződő, rendkívül heterogén párt a fő impulzusokat olyan emberektől kapta, akik hatvan felett voltak. Nem tett jót az egésznek, hogy kivonult a fiatalabb generáció. Ez azért van, mert akiknek fiatalként megnyíltak az elképesztő lehetőségek a rendszerváltáskor, annak fontosabb volt, hogy tanuljon, külföldre menjen, mint hogy politikával foglalkozzon  – nekem is. Meg is lett az ára, hogy a terepet átengedtük másoknak. 
 
A Fidesz pedig akkor még liberális volt.
 
A Fidesz akkor szélsőliberális, antiklerikális pártként jelent meg, amitől én meglehetős távolságot tartottam. Nem sokkal vagyok fiatalabb a Fidesz alapítóinál, ’88-ban én is részt vettem egy politikai szervezet megalapításában, a Diákszövetségében, ami egy gimnáziumi érdekképviseleti szervezet volt. Akkor voltam érettségiző, a perspektívámba az országos politika nem is fért bele.
 
 
Mennyire volt lehetőségük lépést tartani a Kádár-rendszerben a jobboldali csoportoknak lépést tartani a nyugati konzervativizmus, jobboldal, kereszténydemokrácia változásaival?
 
Egyéni szinten maximálisan adottak voltak ennek a lehetőségei. Ha valakit érdekelt a svéd szociáldemokrácia és megtanult svédül, elméletileg utazhatott volna oda, ha korlátozottan is. Az igazi kérdés az, hogy talált-e volna egy olyan tömeget, akit ez érdekel. Erre a válasz egyértelműen nem. Magyarország traumái mások, és egy nem szélsőséges választ adó erő nem népszerű. Volt egy Trianon, egy szélsőjobboldali diktatúra és egy kommunista diktatúra is, amiből az utóbbi több évtizedes volt. Ez pedig megszüntette azt a réteget, aminek jól jött volna a mérsékelt szociáldemokrácia. Ötven év kommunizmus után azt gondolnánk, hogy a kapitalizmus lesz a legnépszerűbb dolog, de pont az ellenkezője történt: a Kádár-rendszert kívánják vissza, mert sokan szubjektíve a modernizáció veszteseként tekintenek magukra. Van egy utódpárt, ami eredetileg nem a klasszikus szociáldemokrácia értékei szerint szerveződik meg.
 
Ki hitte volna ezt el nekik?
 
Ha sokakat kirúgtak volna és húztak volna egy vonalat, lett volna egy radikális váltás, akkor lehetett volna ez hiteles. De akkor nem lehet felvállalni a „pufajkás voltam, na és” kijelentése által fémjelzett embereket és hozzáállást. De tekintettel arra, hogy a magyar rendszerváltást az MSZMP kezdeményezte és bonyolította le az ellenzék rendkívül csekély asszisztenciája mellett, a kerekasztal-tárgyalások pedig kész tényeket szankcionáltak, nem csodálkozhatunk. Ha tetszettünk volna forradalmat csinálni, akkor másképp alakulnak a dolgok. Nem csak a nyugati szociáldemokráciának lett volna nehéz helyet találni az MSZP és az SZDSZ mellett a magyar pártpalettán, hanem a nyugatival kompatibilis jobboldalnak is. 
 
Hogy látja, akkor a rendszerváltás után a jobboldalt milyen látásmód uralta? Mondjuk a népi mozgalom?
 
Így van. Ilyen szempontból a népi mozgalom a rendszerváltás után ért karrierje csúcsára, akkor értek be a gyümölcsei. A harmincas években is fontos volt a népi mozgalom és a kommunizmus alatt a társutasság egyetlen legális megjelenési formája is ők voltak. Mivel pedig a rendszerváltás után semmit nem tisztáztak és senki nem nézett szembe a felelősséggel, ezek az emberek magukat jobboldallá tudták átfesteni, ami egyébként sosem voltak. A Horthy-rendszert megvetették a népi írók. Ma viszont ha Csurka tanítványai kiadnak valamit, akkor abban kiemelt helyen szerepelnek a kakastollak és a Szent Korona. Szegény Csurkát már nem kérdezhetjük meg, de benne még voltak ezzel kapcsolatban averziók. Egy népi író biztos nem állítana szobrot Horthynak. 
 
Ronald Reagan szobra hogy tetszik?
 
A Reagan-szobor egy fricska a szovjet emlékművel szemben, nincs vele bajom, vicces.
 
Az orosz emlékművet elvinné onnan, például egy temetőbe, ha nem lenne diplomáciai akadálya?
 
Nem, mert az ország eltöltött ötven évet a kommunizmusban. Nagyobb építészeti ízléstelenséggel is együtt kell élnünk: a városközpontban épült plázák rosszabbak. A szovjet emlékmű történelem: nem látok mögötte egy olyan pártot, ami vissza akarná hozni ezeket a borzalmakat. Ha volna ilyen párt, én lennék az első, aki követelné az emlékmű azonnali eltüntetését. De nincs. A Várban lévő Kapisztrán-emlékmű is történelmi emlékmű, s nem az jut róla eszembe, hogy Kapisztrán Szent János inkvizítorként háromszáz zsidót megégetett Breslauban. A szovjet emlékmű megfelelő kontextusba került a Reagan-szoborral, ráadásul nem messze tőle ott van Nagy Imre megrázó szobra.
 
Nem tetszenek egy kapitalistának a plázák?
 
Az államnak természetesen nagyon komolyan szerepe van abban, hogy meghatározza: milyen feltételekkel engedi a versenyt. A szabadság nem lehet szabadosság, és ilyen szempontból sok kártékony dolgot hozott magával az a típusú kapitalizmus, ami Magyarországon megvalósult, ezért a plázákat a helyükön kell kezelni a károkkal együtt, amit okoztak. Az azonban illúzió, ha azt feltételezzük, hogy a plázákkal szemben azok az MDF-piacok, amelyeken a kistermelő mindenét eladhatja adó nélkül, megoldást jelentenek – mondom én, mint mezőgazdasági termeléssel foglalkozó személy. Sokszor a kistermelőnek nincs meg a megfelelő szakmai tudása a mezőgazdasági munkához, és éppen permetezési naplót sem kell úgy vezetnie, mint egy nagy cégnek. Ne legyenek illúzióink azzal kapcsolatban, hogy vissza lehet-e hozni a középkor és koraújkor bukolikusnak tűnő termelési állapotait: nem lehet. Egy jogállam nem teheti meg, hogy megengedi kétes eredetű élelmiszerek árusítását. 
 
A mezőgazdasági tevékenység, amit végez, az a borászat. Milyen borok készültek a legutolsó termésből?
 
Eddigi 17 éves praxisom legjobb évjárata volt a tavalyi. Gyakorlatilag minden jól sikerült. Két tétel van, amivel nem vagyok annyira megelégedve, az egyik az egy száraz furmint és egy vörösbor. A maradék négy tételem, a habzó, a százéves furmint, a muskotály és a cuvée tényleg eddigi praxisom legjobbja.
 
Mi lesz a következő kötet?
 
Én úgy vagyok ezzel, ahogy a női petefészekből is állandóan kilökődésre várnak a sejtek. A könyvhétre, nyárra jelentetünk meg egy tanulmánykötetet, ami részben régebbi írásaimat tartalmazza, karácsonyra pedig valószínűleg a magyar megszálló csapatokról lesz egy könyv, ugyanis Krausz Tamás munkássága arra inspirált, hogy én is megszólaljak az ügyben. Az olvasó pedig majd eldönti, kinek van kettőnk közül igaza.

*

Fotók: Réti Bori, borifoto.hu.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/66200

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés