Vörös és fekete – Melyik Ukrajnáért is lelkesedtek?

2014. február 20. 07:22

Tóth Szabolcs Töhötöm
Mandiner

A reálpolitika onnan ismerszik meg, hogy Washington és Brüsszel számára hirtelen nem számít a radikálisok ideológiai kötődése.

Vendégszerzőnk, Tóth Szabolcs Töhötöm, a Magyar Nemzet szerkesztőjének írása.

*

Elgondolkodtató a Facebook üzenőfalain olvasni az ukrán barikádokért lelkesedő magyar ismerőseim bejegyzéseit. Elgondolkodtató e kinyilatkoztatásokat olvasni azoktól, akik 2006-ban lecsőcselékezték a magyar közszolgálati rádió udvarán ártatlanul összevert járókelőket is. A magyar ellenzék felvilágosult része (kb. 40 fő) a Bazilika előtt tüntetett az ukrán tüntetőkért, a belpolitikai üzenet is világos, csak én valahogy nem tudom elfelejteni azt a hallgatást nyolc évvel ezelőtt. Eközben az Index kiemelt, saját blogjában az áll, hogy Putyin hosszútávú célja Magyarországgal is ugyanaz, mint Ukrajnával. Ez hazugság, hangulatkeltés és ostobaság. Nyilvánvaló, hogy a paksi üzletben hosszútávú orosz érdekek is megjelennek, de nyilvánvaló az is, hogy egy európai uniós ország esetében a politikai célok és eszközök eltérnek. A Majdan tehát magyar kampánytémává vált.

Ami pedig Ukrajnát illeti, természetesen közelebb állnak hozzám az utcán tüntetők Janukovics embereinél (a szolidaritás morális kötelesség is) – de nem nehéz felismerni, hogy egy Ukrajnán messze túlnövő geopolitikai sakkjátszma elszenvedői ők, és tulajdonképpen a csőd szélén egyensúlyozik az államhatalom is.

A reálpolitika onnan ismerszik meg, hogy Washington és Brüsszel számára hirtelen nem számít a radikálisok ideológiai kötődése. Lehetnek antiszemiták vagy nácik, éppúgy, ahogy a szíriai felkelők is vahabbiták vagy al-kaidások, ha éppen felhasználhatók a következő lépéshez.

Ezen a kelet-európai törésvonalon, a gonosz két birodalmának egykori határvidékén a régi sebek nem gyógyultak be. Ukrajnában sok helyen a Wehrmacht-csapatokat bizony felszabadítóként kezelte a szovjethatalomtól sokat szenvedett lakosság, és még az ötvenes években is folyt fegyveres ellenállás az orosz megszállókkal szemben. A sajtófotókon is látni, a nemzeti lobogó mellett vörös-fekete zászlók lengenek a barikádokon, amik lehetnek sima anarchista lobogók, de akár az Ukrán Felkelő Hadseregre emlékező, szintén vörös-fekete zászlók is.

Nem állítom, hogy csak a radikálisok küzdenének, óriási csúsztatás lenne, és nem akarom magamat szakértőként sem feltüntetni a forrongó Ukrajna kérdésében. Nem vagyok az.

De néha azért megkérdezem magamtól, vajon miképpen elegyednének szóba hirtelen forradalmi lázban égő ismerőseim az utcán harcoló nacionalista tüntetőkkel? Hogyan zajlana ez a párbeszéd azokkal, akiknek történelmi emlékezetében a független Ukrajna (a Holodomor és a sztálini kegyetlenkedés után) Hitler Barbarossa-hadműveletének megindulásával született újjá, és akikkel a hírek szerint már a boxbajnok Klicsko sem ért szót? Miről diskurálnának velük kedélyesen a Facebookon posztoló budapesti netpolgárok?

Vagy netán a horthyfasizmust emlegetők idővel belátják, hogy Európa keleti felén kicsit bonyolultabb a történelem, mint ahogy azt eddig hirdették?

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/64637