Mandoki: Az integráció a bevándorlók felelőssége
A Nyugatra „disszidált” rockzenész azt írja, mivel akkoriban egy szót sem beszélt németül, az első dolga volt, hogy minden szabad percében tanuljon németül.
Az évfordulók évében különböző nézeteket képviselő magyar történészekhez intéztünk körkérdést, melyik az az emlékmű, amely eddig a legnagyobb hatással volt rájuk. Személyes írásaik következnek.
Gondolkodjunk együtt az emlékezetpolitikáról!
Második rész.
*
Grüll Tibor: Az 1933. május 10-i könyvégetés emlékműve a Bebelplatzon (Berlin)
Grüll Tibor ókortörténész a Szent Pál Akadémia tanszékvezetője és a Pécsi Tudományegyetem Ókortörténeti és Régészeti Tanszékének docense. Könyvet írt Pilátusról és Az utolsó birodalom címmel írta meg a Római birodalom „természetrajzát”, melyben olyan kérdésekre is választ ad, minthogy járhattak-e római hajósok Amerikában és hogy a római elit miként használta a korabeli tömegmédiát.
Először is tegyünk különbséget emlékmű és emlékmű között. A győzelmi emlékművek túlnyomó többsége szerintem undorító, ízléstelen, megalomániás giccs. Augustus Monaco felett magasodó tropaeumától Napóleon párizsi diadalívén keresztül a Citadellán díszelgő, a pesti köznyelvben csak „csodálatos halfogásnak” becézett felszabadulási emlékműig egyet sem láttam eddig, ami e negatív jelzőket cáfolná. Más lapra tartoznak szerintem azok az emlékművek, amelyek a múlt valamely tragikus eseményére emlékeztetik a jelenkor emberét. Ebben a műfajban fontos az ötlet, a tartalom és az esztétikum, mivel az emlékmű üzenetét csak ezek harmonikus együttesével lehet sikeresen közvetíteni. Mondok két példát, ahol szerintem ezt sikerült maradéktalanul megvalósítani. Az egyik a WTC tornyok helyén épült két hatalmas medence, amely az Egyesült Államok területén található legnagyobb ember alkotta vízesés is egyben. Közelről igazán döbbenetes látvány, a több órányi sorbanállás is megéri ezért az élményért. Második példám Berlinben található. A Bebelplatzon 1933. május 10-én náci egyetemisták és professzoraik – zenés kísérettel – 20 000 „nemkívánatos” könyvet vetettek máglyára. 1995-ben egy szerénységében is igen hatásos emlékhelyet létesítettek itt. Az egész egy kb. 5 x 5 méteres földalatti terem, melynek oldalán üres polcok futnak végig. Az emlékműre a téren semmi nem hívja fel a figyelmet, csak az láthatja azt, aki megáll a plexi üveg felett, és lenéz a lába alá. (Végül csak egy zárójeles megjegyzés a Szabadság téri emlékmű vitája kapcsán: egy történelmi hazugságnak még a világ legtehetségesebb művésze sem képes értékes emlékművet állítani. Ez nem esztétikai, hanem etikai kérdés.)
*
Gergely Márton: Az 1933. május 10-i könyvégetés emlékműve a Bebelplatzon (Berlin)
Összeállításunk első része után küldte el olvasói levélként a saját favoritját Gergely Márton, a Népszabadság történész végzettségű szerkesztője, aki szintén a könyvégetés emlékművét jelölte meg katartikus élményeként.
A könyvégetés helyszínén álló berlini emlékmű minden alkalommal megráz. Pedig észrevenni is nagyon nehéz. Az emlékmű egy fehér polcokkal körbevett világos szoba, amely a tér alatt bújik meg, és mindössze a járószintbe süllyesztett üveglapon keresztül látszik. Viszont épp azt a pontot jelöli, ahol valaha a nácik által elpusztításra ítélt gondolatoknak rakott máglya állt. Az, hogy nem emelkedik ki a földből, lehetővé teszi, hogy ne pont az emlékmű akadályozza a történelmi helyszín átélését (mint sok más helyszínen). Ez a berlini tér egyébként nem lett az enyészeté, így az ember kis képzelőerővel eredeti környezetben láthatja a megvadult és gyűlölködő tömeget, ahogy remekművek ezreit dobálják a tűzbe.
Miközben a felszínen az ember láthatja maga előtt a csőcseléket, a tér alatti fehér szoba üres polcaival csendet sugároz, és átélhetővé teszi a veszteséget. Aki elégeti a könyveket, az elveti magától a tudást, szellemileg kiürül. És aki elégeti a könyveket, rövid időn belül azok szerzőinek elpusztítását is célul tűzi ki. Ezt a gondolatot erősíti bennem, hogy a föld alatti könyvespolc urnafalra is emlékeztet – a könyvet és szerzőt egyszerre gyászolja. Szeretem, hogy ez a hely nem akar erőszakosan sem az épített környezetbe, sem az én érzelmeimbe betörni. Nem akarja szájba rágni üzenetét, de valóban az áldozatok előtt tiszteleg, és nem az utódok gesztusával büszkélkedik.
*
Gyáni Gábor: Lincoln Memorial (Washington)
Gyáni Gábor az ELTE és a CEU professzora, az MTA levelező tagja, a magyar társadalomtörténet-írás egyik legjelentősebb alakja. Összefoglaló munkában írta meg Magyarország társadalomtörténetét a Horthy-korszakban, népszerű könyvekben ismertette a dualizmuskori és a Horthy-korszakbeli Budapest hétköznapi életét, elméleti írásaival pedig több mint két évtizede avantgárd szerepet játszik a nyugati történetírás eredményeinek hazai recepciójában. Legutóbbi tanulmánykötete a Nép, nemzet, zsidó 2013-ban.
Őszintén szólva nincs különösebb kapcsolatom (tetszik, nem tetszik, szeretem, nem szeretem) az emlékművekhez. De mondjuk a washingtoni Lincoln Memorial annak idején (az 1980-as évek közepén) hatott rám az egész (nemcsak a szorosabban vett szoboralak) környezet, a táji miliő monumentalitásával, az emlékműhöz vezető út (a Mall) impozáns voltával. Másként szeretem az emlékműszobrok azon fajtáit, amelyek emberközeliek, mert a flaszteron állnak és nem posztamensre kihelyezve tornyosulnak a halandó feje fölé. Tetszőleges példa a dublini James Joyce-szobor vagy a debreceni Szabó Lőrinc-szobor és társai.
*
Hatos Pál: A reformáció emlékműve (Genf)
Hatos Pál 2010-től a Balassi Intézet főigazgatója, korábban a Magyar Ösztöndíj Bizottság Irodáját vezette, 1998 óta oktat az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékén. Reformáció és történeti hagyomány címmel 2002-ben publikálta a genfi reformációkép 16-20. századi változását elemző historiográfiai munkáját. Eszme- és vallástörténeti tanulmánykötetét Választott népek és a vereség kultúrája címmel jelentette meg a tavalyi évben.
„Száznegyvenhármat léptem: ez a hossza / a szobor-sornak. Hírnök, ki megölt / milliók végső tisztelgését hozza, úgy mentem el rajvonaluk előtt” – így kezdi a reformáció genfi emlékművéről szóló versét Illyés Gyula, melyet 1946-os genfi tartózkodásakor írt, csalódottan, mégis s az ő sajátos optimizmusával, hiszen Párizsból jött errefelé, a béketárgyalásokról, melyek kőbe vésték a trianoni határokat. Ezzel a verssel nyertem meg az ELTE szavalóversenyét negyedéves bölcsészként, kissé váratlanul, hiszen a mögöttem végzők Weörestől szavalták Az éjszaka csodáit, ami valljuk be sokkal közelebb áll egy negyedéves bölcsészhez, mint Illyés patetikus történelemfilozófiája, s még azon őszön Genfben folytathattam tanulmányaimat a svájci állami ösztöndíjjal, ami szintén váratlanul érkezett. A genfi óváros határán, az egyetem parkjában álló reformáció-emlékmű aztán hozzánőtt a magányos genfi őszhöz, melyet a levéltárban töltöttem, s az emlékműben nemcsak a zord Kálvint és a rettenthetetlen Knoxot fedeztem fel, hanem azt, hogy végül minden emlékmű: bukás. A genfi reformáció emlékművét alkotói a kálvinizmus egyetemes történeti jelentőségének a megörökítésére szánták. Luther és Zwingli csak egy feliratot kapott; míg Frigyes a brandenburgi választó ott volt, ahogy az angol protestáns testvérharc mészárló hőse, Cromvell is. Alakjai a kemény kőbe belemerevedve az erő kultuszát sugározták, s azt tervezték, hogy az avatás a protestáns „világhatalmak” vezetőinek, az angol királynak és a német császárnak, sőt esetleg az amerikai elnöknek a jelenlétében történik meg. De a világháborúban egymásnak eső protestáns hatalmak küzdelme elsodort mindent, s 1917-ben a reformáció nemzetközi emlékművét végül is szűk körű ünnepség keretében adták át Genf városának.
A monumentumnak van magyar története is. Sok magyar protestáns látott fantáziát abban, hogy ott legyünk, azt gondolva, hogy a „világraszóló manifesztációban a kontinens legnagyobb kálvinista egyházának is részt kell vennie”. Működött is a magyar virtus: a hatalmas emlékműnek felállításához a magyar kálvinisták ezrei adták a maguk fillérjeit, olyannyira hogy a svájciak után – a bizalmatlan poroszok, a fukar skótok és a közömbös amerikaiak előtt – a legnagyobb mértékben a magyarok járultak hozzá az emlékmű anyagi feltételeinek megteremtéséhez. Mindezért cserébe rajta van, igaz csak a legszélén a mi Bocskaink is, akiről magyar felirat híján csak a beavatottak tudhatják, hogy magyar, hisz ennyi áll róla: prince de Transsylvanie, meg persze az, hogy férfiereje teljében váratlanul terítette le a gyilkos méreg... Az emlékmű nem az lett, aminek szánták, a magyar részvétel nem hozta meg azt, amit reméltünk tőle, hírünk a nyugati közvéleményben tovább hanyatlott, s a magyar protestáns teológia sem szakadt le „az egész hitéletünket szárazsággal, élettelenséggel, kételkedéssel betöltő német teológia” száraz emlőiről. De a borostyán és madárcsicsergés közt az emlékmű és felemelt állú harcosai már csak a kő és a felejtés csendjét érzik, s az emlékmű előtt szaladgáló gyerekek kíváncsi tekintetét. Az emlékműnek lehetlenségek között kell választania – írta az emlékmű és az esztétika összeférhetetlenségéről az esztéta Fülep Lajos, Lukács György barátja a Huszadik Századutolsó évfolyamában, s aztán elment református lelkésznek Baranyába…
*
K. Horváth Zsolt: Jovánovics György 1956-os emlékműve (Budapest)
K. Horváth Zsolt az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének oktatója, doktori disszertációját Mérei Ferencről írta. Elsősorban emlékezettörténeti és tértörténeti tanulmányokat publikál, valamint az egykori ellenkultúrákat, mindenekelőtt a mára eltűnt munkáskultúrát kutatja, több tanulmánykötet szerkesztője. A Mérei Ferenc Szakkollégium alapító vezetője.
Ahhoz, hogy egy emlékmű kvalitásait meg tudjuk ítélni, néhány szempontot érdemes előrebocsátani. Egy monumentum esetében számomra megkerülhetetlenül fontos:
1) az emlékezetpolitikai üzenet, vagyis az a viszony, melyet a jelenkori mű a múlttal tart fenn. Ez azt jelenti, hogy illeszkednie kell ahhoz a politikai, társadalmi, morális konszenzushoz, melyet az adott politikai közösség magáénak vall.
2) a térbeli elhelyezés, vagyis, hogy a hely, ahol az emlékművet felállítják, valamilyen formában kapcsolódjon az emlékmű tartalmi részéhez, történeti referenciáihoz.
3) az esztétikai megformáltság.
Szándékosan magyar példánál maradva: nekem Jovánovics György a Rákoskeresztúri temető 300-as parcellájában felállított 1956-os emlékműve egyértelműen pozitív példa. Munkája nem pusztán a forradalom kései, bár jogos pátoszának óhajt megfelelni, inkább a halottak emléke előtt tiszteleg: „amit ott építettem, az nem politikai mű. Halálmű” – mondja Jovánovics egy interjújában. Ezzel kimondatlanul is bírálja is a 19. századi emlékművek politikai teleológiáját, s reflexív, több jelentésű megformáltságával műfajában is újat mond. Ráadásul emlékműve (halálmű) nem csak egyetlen objektum, hanem beleíródik a tájba, vagyis kommunikál a temetővel, konkrétan a 301-es parcellában elhantoltakkal. Szimbolikája messze meghaladja a szokványos emlékmű egydimenziós üzenetét: nem pátosszal telített politikai monumentumot, hanem olyan reflexív emlékművet épített, mely az emberi élet és az erőszakos halál aszimmetriájára kérdez rá. Ebben az értelemben a minden egyes esetben egyedi, mert a „világ végét” jelentő emberhalál áll a mű centrumában, s ehhez rendelődik hozzá a konkrét politikai esemény, maga az 1956-os forradalom.
*
Konok Péter: A Wehrmachtból dezertált katonák emlékműve (Ulm)
Konok Péter a Politikatörténet Intézet tudományos munkatársa, a baloldali radikalizmusok történetét kutatja, 2002 és 2008 között az Eszmélet szerkesztője volt. Könyvet írt a 20. századi baloldali radikalizmusokról. Ő az, aki egykor kivégzett és mára teljesen elfeledett holland tanácskommunistákat is bármikor el tud helyezni. Újabban publicisztikai munkássága is jelentékennyé nőtte ki magát, mint az közismert.
A háborús emlékmű, amit a legjobban kedvelek (többnyire nehezen viselem őket), Ulmban áll; a második világháborúban a Wehrmachtból dezertált katonáknak állít emléket. A szobor dominósort ábrázol: az első, a legkisebb már feldöntötte a következőt, a mozgás pillanatok alatt továbbterjed, lökődik, lendül – a nagy dominók állnak még, bár sorsuk (nekünk, kívülről nézve) előre tudható. Világos, szép, elegánsan dinamikus – a szobrász Hannah Stuetz Menzelnek semmi szüksége nem volt timpanonokra és tollászkodó náci sasokra. Mintegy 15 ezer katonát végeztek ki a nácik dezertálásért a háború alatt. Olyan dolog ez, amiről még Németországban is kevés szó esett. Sokan szégyenteljesebbnek tartották a dezertálást, mint magát a nácizmust. A dezertőrök rehabilitálására csupán a 2000-es évek elején került sor; úgy „rehabilitálták” őket, mintha bűnösök lettek volna. Pedig inkább, ha vannak hősök egyáltalán, hősök voltak – amint a szobor felirata, az esszéista Kurt Tucholskytól vett idézet mondja: „Egy ember élt itt, aki megtagadta, hogy embertársaira lőjön; dicsőség az emlékének!”
*
Kövér György: Varga Imre Tanácsköztársaság-emlékműve (Budapest)
Kövér György az ELTE Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékének oktatója, az MTA doktora. Munkásságával átfogja a 19. és a 20. század gazdaság- és társadalomtörténetét, de kis kitérőként írt pszichobiográfiát is az 1957 végén a börtönben kényszeretetése közben életét vesztő ötvenhatos elítéltről, Losonczy Gézáról. Gyáni Gábor munkája párjaként összegezte Magyarország társadalomtörténetét a reformkortól a Horthy-korig, a Solymosi Eszter-esetben elmerülő 2011-es, közel nyolcszáz oldalas A tiszaeszlári dráma című munkáját az év történettudományos teljesítményeként méltatták.
Az én kedvencem Varga Imre Kun Béla-szobra volt, a Vérmezőn, amely azzal került kontextusba 1990-ben, hogy megbukott a szocializmus, s a szoboregyüttes innentől úgy nézett ki, mint egy zátonyra futott hajó. Érveltem is megtartásáért különböző I. kerületi fórumokon, de persze hiába. Egyébként pedig nekem azon az emlékművön a parancsnoki hídon ágáló Kun Bélát távolról néző gyönyörű esernyőkkel pompázó polgárasszonyok tetszettek.
Varga Imre Tanácsköztársaság-emlékművéről Földes György is írt összeállításunk első részében.
*
Mestyán Ádám: „Nincs kedvenc, de a meggyilkolt európai zsidók emlékműve (Berlin) példamutató”
Mestyán Ádám korábban a Vágtázó Halottkémek basszusgitárosa volt, jelenleg a Harvard kutatója, tavaly az Oxfordi Egyetemen oktatta a Közel-Kelet 19-20. századi történelmét és kultúráját. Arabistaként és esztétaként is doktorált, emellett többkötetes költő. Junior Prima-díjas.
Sajnos, nekem nincs kedvenc emlékművem. De azt hiszem a berlini „Das Denkmal für die ermordeten Juden Europas” vagy a „Die Gedenkstätte Berliner Mauer” a Bernauer Strassén példamutatóak. Abban mindenképpen, hogy miképpen kell nagy körültekintéssel, hosszú évek vitájában kiérlelve, a múlt iránti tisztelettel módot adni arra, hogy egy ország (vagy a világ) emlékezni tudjon.
Mert egy emlékmű az állítójáról is tanúskodik, sőt, ítéletet mond.
*
Németh György: Valle de los Caídos (San Lorenzo de El Escorial)
Németh György ókortörténész az ELTE Ókortörténeti Tanszékének vezetője, az MTA doktora, az egyetem egyik legnépszerűbb előadója, akinek reggel nyolckor kezdődő előadásai még a lefelé nivelláló felsőoktatás korában is érdeklődő hallgatóktól zsúfoltak, talán mert nem egyszer stand up comedy - jelleget öltenek. A polisok világa címet viselő 1999-es szintézise alapmű az antik görög társadalomtörténet tárgyában, könyvéből azt is megtudhatjuk, hogy a hírhedt Taigetosz leginkább a mai nyilvános utcai inkubátorok szerepét töltötte be egykoron. Hasonlóan cáfolta Karthágó és a só című kötetében az ókortörténet még számos tévhitét. A görög és római ókortörténeti tankönyvek szerzője és szerkesztője. De publikált versesköteteket is.
Általában nem kedvelem az emlékműveket, mert azok mindig valamelyik politikai oldal szája íze szerint, eltorzítva ábrázolják a múlt egy eseményét/alakját. Ez 1989 előtt és ma is nagyüzemben zajlik. Ennek ellenére mély benyomást tett rám Spanyolországban a Valle de los Caídos, magyarul az Elesettek Völgye emlékműegyüttes, amit a spanyol polgárháború halottainak tiszteletére építtetett Franco tábornok. Nemcsak monumentalitása, gyönyörű elhelyezése, hanem üzenete miatt is: egyik oldalon a felkelők, másik oldalon a falangisták sírjai. Hihetetlen, hogy egy diktátor képes volt legalább halottként elismerni ellenfeleit. Itt szó sincs a gyilkos és áldozat összemosásáról, hanem inkább olyasmiről, amit az Antigonéban olvasunk: a halottakat el kell temetni, bármit tettek is, és nyugodjanak békében. Az életnek meg mennie kéne a maga útján, nem folytonosan a múltat használva fel aljas politikai célokra.
*
Ormos Mária: Fiumei úti Nemzeti Sírkert (Budapest)
Ormos Mária akadémikus a Kerepesi úti temetőt jelölte meg kedvenc emlékhelyeként.
Azt kedvelem benne, hogy Kossuth megfér Deákkal, és Herczeg Ferenc József Attilával.
Képünkön Deák Ferenc mauzóleuma.
*
Pók Attila: Varga Imre Wallenberg-emlékműve (Budapest)
Pók Attila az MTA Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese, a Magyar Történelmi Társulat főtitkára, a Columbia Egyetem vendégelőadója. Elsődlegesen a polgári radikalizmus történetét kutatja, monográfiájában tárta fel Jászi Oszkár és köre "radikális demokrata" ideológiájának kialakulását. 2010-ben publikált és erősen ajánlott A haladás hitele című tanulmánykötetének főszereplői a polgári radikálisok – szabadkőművesek – bűnbakok háromszögben helyezhetők el.
Kedvencem Varga Imre Wallenberg emlékműve a budapesti Szilágyi Erzsébet fasorban. Pótó János kollégám kutatásai (Az emlékeztetés helyei. Emlékművek és politika. Osiris,2003, 144-156.) alapján ismerhettem meg a szobor történetét, amely mint cseppben a tenger, tükrözi a II. világháború utáni magyar politika és társadalom ellentmondásait. Először 1949 tavaszán állítják fel Pátzay Pál alkotását, majd azonnal elmozdítják és az 1980-as évek közepéig sem Wallenbergről, sem szobráról nem esik, nem eshet szó. 1987-ben állítják fel mai helyén, az 1983-1986 közötti amerikai nagykövet, Nicolas Salgó kezdeményezésére készült Varga Imre-alkotást, amely egy, a régi emlékműre emlékeztető megtört kőtábla pillérekként magasodó darabjai közé állította a rabruhába öltöztetett Wallenberget. Nicolas Salgó Kádár Jánosnál tett búcsúlátogatásakor ajánlotta fel a magyar népnek a követség kertjében már készen álló szobrot, és az akkori légkörben az MSZMP első embere nem tehetett mást: elfogadta a nem várt ajándékot. Az akkori légkört mutatja az is, hogy nem a budapesti gettó vagy a védett házak környékén, hanem azoktól távol találtak helyet a szobornak, és avatásáról alig adtak hírt. Gyakran megyek el a szobor mellett, és ilyenkor eszembe jut másik kedvenc szobrom, szintén Varga Imre munkája: Károlyi Mihálynak a Parlament mellől egy szép, de eldugott siófoki térre száműzött meghajlott, elgondolkoztató, méltóságteljes alakja. Azt remélem, hogy e szobor történetének is lesz még újabb fejezete.
*
Pótó János: Melocco Miklós Mátyás király-emlékműve (Székesfehérvár)
Pótó János az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Az emlékeztetés helyei című 2003-as, úttörőnek tekinthető munkája az első számú válasz mindenkinek, aki az egykori és a mostani magyarországi emlékművek történetével kapcsolatban kérdései vannak.
Kevés szerethető emlékművünk van. Mint már sokszor elmondtam, leírtam, évszázados hagyományként a társadalmi konszenzus hiánya, a felállítás „azonnali” politikai akarata, az ebből fakadó művészi kiérleletlenség áll emögött. Térhasználatát illetően üdítő kivétel ez alól az akkor még nem direkten politizáló Melocco Miklós 1990-ben felavatott székesfehérvári Mátyás király-emlékműve. A mű semleges művészettörténeti leírása aMagyarország műemlékei. Székesfehérvár című kötetben (szerk. Entz Géza Antal. Budapest, 2009, Osiris, 206.): a Mátyás-emlékmű „a Fő u. 6. (Ciszterci rendház) tűzfalán és a csatlakozó Ady Endre u. 2. sgraffitóval gazdagon díszített homlokzata által bezárt, két lépcsővel süllyesztett, torzóban hagyott, templombelsőként értelmezett teresedést tölti ki. [...] A rendház tűzfalán reneszánsz formavilágú, süttői vörös mészkőből faragott jelképes síremlék fölött Mátyás álló domborművű alakja gótikus keretelésben. Az együttes 1992-ben kiegészült a figurális díszű kőkútra állított Szónok szobrával (bronz) és a Krónikaíró címerével, 1993-ban pedig a gyűrűt tartó hollóval (bronz), a Geometria és Aritmetika címerével és az Asztronómia allegorikus alakjával.” Az alkotó tehát a felavatás után még több mint három évig bővítgette, alakította a művet, hogy az „belakja” a neki rendelt teret. A leíráshoz talán csak annyi kiegészítés kívánkozik, hogy az alul a lesüllyesztéssel a hétköznapi tértől (utca) leválasztott emlékműteret felül az utca felé-fölé hajló csonka boltív és a falsíkból kilógó címer visszakapcsolja az utcák hétköznapi terébe, s ha a keletre néző sgraffitós falon valamelyik ablakba kitesznek egy cserép muskátlit vagy délelőtt kifekszik a napra egy macska, az is része lesz az emlékműnek.
*
Pritz Pál: Varga Imre Károlyi Mihály-szobra (Siófok)
Pritz Pál egyetemi magántanár, az MTA doktora. Kutatási területe a magyar külpolitika 20. századi története, az ELTE Új- és Jelenkori Magyar Történelem Tanszékén 20. századi magyar történelmet tanít a nyolcvanas évek közepétől. Legismertebb munkáit Bárdossy Lászlóról írta, Pax Germanica címmel a második világháború utánra vonatkozó egykori náci elképzeléseket publikálta.
A köztéri szobrok – ugye – az emlékezet helyei, többet kell adniuk (s többnyire adnak is), mint a témába vágó akár legjobb szaktudományos feldolgozások nyújthatnak. Erősítik, erősíteniük kell a mi együttes gondolkodásunkat, nemzeti, sőt nemzetek feletti szinten is. A mérhetetlenül gazdag Párizsban kószálva fel-felkeresem a deportáltak emlékhelyét ott a Miasszonyunk székesegyház tövében. Ha Berlinbe vetődöm, akkor a belvárosi sétám természetesen vezet a nácizmus áldozatainak szintén nagy csendességű kőtömbjei közé.
Legtöbbet természetesen a hazai köztereinken lévő szobrokat, szoborcsoportokat nézhetem, nézhetjük. Jó dolog azokon gyönyörködni, amelyek nem csupán művészi értékük okán megragadóak, hanem amelyek jó ideje már a nemzeti egyetértés, majd’ teljes egyetértés tanúbizonyságai. A mai elvadult viták idején se feledjük, hogy szerencsére sok ilyen van. Így a turisták kiapadhatatlan áradatát vonzó ezredéves emlékmű vagy az ugyancsak súlyos évszázadok rejtelmeire figyelmeztető Anonymus szobor ott a Ligetben.
Ám nincs méltó súlyú emlékezete a hó lepte bitófán hófehér hajával választott halállal egy majdan ismét gerinces magyarságért elpusztult Bajcsy-Zsilinszky Endrének. Van, igen szép, emlékműve gróf Károlyi Mihálynak – csak nem éppen a méltó helyén. Emelkedő nemzet addig aligha leszünk, amíg az ő nevével eltéphetetlenül összefonódott polgári demokratikus forradalom nem foglalhatja el igazi helyét a nemzeti emlékezetben.
És egyszer tán lesz egy olyan bölcs politikai akarat e honban, mely nyilvános pályázattal szólítja meg alkotóinkat, hogy a legjobbjuk faraghassa-faragja kőbe a két nagy háború minden hazai fájdalmát, vesztességét.
A deportáltak párizsi emlékhelyéről Balázs Eszter, egy megbúvó Bajcsy-Zsilinszky-mellszoborról Békés Márton írt összeállításunk első részében.
*
Romsics Gergely: Niederwalddenkmal (Rüdesheim am Rhein)
Romsics Gergely történészként a Habsburg Birodalom német, osztrák és magyar történetpolitikai emlékezetét kutatta, a Habsburg Birodalom felbomlásának elbeszéléseit az említett országok emlékirat-irodalmában vizsgáló Mítosz és emlékezet című 2004-es munkájával egészen új, kivételesen interdiszciplináris, zárt körben csak romsicsgregoriánusként emlegetett hanggal jelentkezett a történettudományban. Három másik disszertációt kitevő doktori értekezését Nép, nemzet, birodalom címmel 2010-ben adták ki. Emellett a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek történetével foglalkozik, az ELTE Társadalomtudományi Karának oktatója. A nemzetközi kapcsolatok klasszikus realista elméletét ismertető A lehetetlen művészete című munkája egyetlen hibájaként azt rótták föl, hogy miért nem rögtön angolul publikálta. Jelenleg a New York-i Balassi Intézet munkatársa.
Vannak emlékművek, amelyek túlságosan megrázóak ahhoz, hogy kedvencemnek nevezhessem őket. A rakparti cipők látványa reakciók sokaságát váltja ki. Egyik napon mintha a történelem folyamatába szervülve állnának a dunai naplementében, míg ki nem szakít a melankóliából az általuk jelölt múlt értelmezhetetlensége, a történeti ész elégtelensége, hogy valódi interpretációval álljon elő. A másik nap egy odavetett kósza tekintet elég ahhoz, hogy megnehezüljön a légzés, és egy rövid időre lehetetlen legyen továbbmenni. Van, hogy félre kell húzni a kormányt.
Ez az élmény nem értelmezhető számomra a szerkesztők felkérésének megfogalmazása szerint, ereje és az erkölcsi figyelmeztetés ahhoz túlságosan megrázó. De vannak másként fontos emlékművek, amelyek kedvesek tudnak lenni, mert a múlttól egy barátságosabb jelen sikerrel elkövetelte őket.
Ha valaki járt Hamburgban, emlékezhet Bismarck hatalmas és ordenáré szobrára. A busa fej alatt középkori páncél és kétkezes pallos. Lábánál üdítő a rengeteg graffiti, arra emlékeztet, hogy ez mégsem ugyanaz az ország. Hanem az új Németország, amely bizonytalanul próbálja szeretni magát újra, tudva, hogy ezt reflektálatlanul sohasem teheti meg többé. (Ennek a bizonytalan szeretetnek az értelmezéséhez kötelező darab a berlini MIA Was es ist című számra, ha valaki nem ismeri, a klipben a köztársasági fekete-vörös-arany színekbe öltözött együttessel, a csak nagy nehezen, harmadszori próbálkozásra kimondott „neues deutsches Land” sorvéggel.)
Kevésbé cool, kevésbé merész átértelmezés, inkább nyugodt, polgári, hozzám egyébként kevésbé közel álló, de lenyűgözően szeretni való antiheroikus művelet, amit a Niederwalddenkmal lábánál a német társadalom nap mint nap végrehajt. A Niederwald- vagy Germaniadenkmal a vilmosi egységet és a franciák legyőzését volt hivatott megörökíteni. Az 1883-ban elkészült monumentális kompozíció a Rajna jobbpartjáról a balpart felé néz, az esetleg arra járó franciákat fenyítendő, az ott „talajőshonos” németeket bátorítandó. Hatalmas, hősi nőalak, talapzatán minden német dalok legnacionalistábbika, aRajnai őrség (Wacht am Rhein). Ezt a dalt énekelték a német katonák 1870-ben, 1914-ben és 1940-ben, amikor Párizsnak indultak. Az egész a lehető legrosszabb ízű nacionalizmus kísérlete, hogy a békés és gyönyörű tájba beleírja magát, hogy a regionálist és a lokálist (ez itt kérem rajnai katolikus bortermelő németek pátriája, nem a semmiből világba akart nagynémetségé) eltakarja a vadul sovénnel.
Enter the Bürger – a polgár közbelép. Nap mint nap jönnek, Rüdesheim felől. A kaptató néha meredek, és ha valaki nem libegővel jön, szívesen megáll egy kimérésnél. Ha minden jól megy, enyhe spiccel érkezik a tetőre, Germania asszony lábaihoz. A kilátás tökéletes, gyakran még az idő is szép. Az Epikurosznak öltözött béke győz: a Rajna zöldesbarna folyása, a fújtató, nevető-viccelődő polgárok, körben hatalmas, gyönyörű szőlők, a legtökéletesebb kultúrtáj, tökipompos illata (bár itt Zwiebelkuchenként tisztelik). A rizlinget pedig a franciák is szeretik, jönnek, felkapaszkodnak az emlékműhöz, és egyáltalán nem félnek. A németek sem zavartatják magukat az ősellenség láttán, a haza láthatóan akkor is nyugodt marad (Vaterland, magst ruhig sein), ha a rajnai őrség helyét a békés fraternizálásban örömüket lelő, a heroikus nacionalizmus felől szemlélve bizonnyal méltatlan utódok foglalják el. Ezek a néha pocakos, néha elképzelhetetlenül menő szemüvegeket és piros nadrágokat hordó, ilyen-olyan, ódon vagy hipszter öltözetű, számos régió tájszólását vegyítő mai németek aligha gondolnak bele, mit visznek véghez ezzel a békés társadalmi átértelmezéssel. Én azért hálás vagyok nekik.
*
Ujváry Gábor: Fekete Tamás Bessenyei György-mellszobra (Bécs)
Ujváry Gábor éveken át igazgatta a bécsi Collegicum Hungaricumot, jelenleg a Kodolányi János Főiskola tudományos rektorhelyettese. A klebelsbergi kultúrpolitika kutatója, a tárgyban írt legfontosabb tanulmányait A harmincharmadik nemzedék – Politika, kultúra és történettudomány a „neobarokk” társadalomban című 2010-es tanulmánykötetében olvashatják.
Más államokhoz képest Magyarországon és egykori, történelmi határain belül rengeteg köztéri szobor, emléktábla és emlékmű található, amelyek gyakran az egymással versengő nemzettudatok és -építések relikviái. Közülük számos hazai és erdélyi mély nyomokat hagyott bennem, különösen a gyermekkoromban megismertek és megszeretettek. Számomra mégis talán a legkedvesebb a Bécsben, az egykori Testőr- vagy Gárdapalota (az osztrákoknak Trautson-Palais) Lerchenfelderstrasse felőli oldalán megcsodálható, posztamensén (többször is ellopott) kardot tartó Bessenyei György mellszobor, Fekete Tamás kiváló, 1997-ben felavatott alkotása, azóta a bécsi magyarok március 15-i megemlékezéseinek állandó helyszíne. Nemcsak azért, mert méltó tisztelgés a testőrírók, tágabban a Bécsben élő, néha – Bessenyeihez hasonlóan – kétnyelvűvé váló magyarok, ezáltal pedig a rendkívül szoros, konfliktusokkal és felemelő mozzanatokkal egyaránt teli magyar-osztrák együttélés előtt. Hanem azért is, mert – legalábbis az egyeztetések, a hivatalos ügyintézés szintjén – részem lehetett annak megvalósításában, s így bensőséges kapcsolatba kerülhettem a 2007-ben elhunyt mesterrel, Fekete Tamással, aki gondos történelmi kutatómunka eredményeként öntötte szoborba azt az arcképet, amelyet az egyébként hiteles portrét maga után nem hagyó Bessenyeiről sokan azóta is magunkban őrzünk.
*
Ungváry Krisztián: A Neue Wache Käthe Kollwitz Anya halott fiával című szobrával (Berlin)
Ungváry Krisztián a második világháborús hadtörténelem és a 20. századi magyar politikatörténet kutatója, emellett jeles borász, édes borairól sok méltatást olvashat aMandiner borrovatában. A Budapest ostroma című munkája az elmúlt másfél évtized egyik legnépszerűbb kiadványa a hazai történettudományban, az Osiris Kiadó Nemzet és emlékezet sorozatában a vaskos Magyarország és a második világháború című kötetet szerkesztette, publikált monográfiát a magyar honvédség második világháborús szerepvállalásáról. Legutóbbi munkája a Horthy-rendszer mérlege – Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon.
Számomra a legimponálóbb nemzeti emlékhely Berlinben a Neue Wache. Az épületet a porosz Karl Friedrich Schinkel tervezte, aki a letisztult klasszicizmus talán legjobb építésze volt, de festőként és grafikusként is nagyot alkotott. Berlin városképét máig meghatározzák alkotásai. Schinkel műve kisebb méretei ellenére sem törpül el. Eredetileg a ház a királyi őrség céljait szolgálta, de már 1818-as építésekor is rendelkezett emlékmű-funkcióval. A porosz militarizmus emlékművéből Käthe Kollwitz Anya halott fiával című drámaian realista alkotása teremtett igazi katartikus nemzeti emlékhelyet. Az eredeti alkotás nagyobbított mását Helmut Kohl ötlete alapján 1993-ban helyezték el a terem közepén. Talán nem szorul magyarázatra, miért rendkívüli az így megalkotott kompozíció. A szobor talpazatán csak annyi szerepel, hogy „A háború és erőszak uralma áldozatainak”. Tettesekről nincsen szó, de nem is kell, tekintettel az épület korábbi funkcióira, amelyek még egy analfabétának is nyilvánvalóvá teszik, miről is van itt szó valójában (1990 előtt az NDK Felix Dzserzsinszkij Őrezrede vonult fel az emlékmű előtt, 1945 előtt pedig a nemzetiszocializmus, 1918 előtt pedig a porosz militarizmus kegyhelye volt).