„Meghalt Jancsó, vége a huszadik századnak” – írta nekem Trianon-tagadó Tibi, alias Három T sms-ében, mikor megtudta, hogy elment a magyar film Faludyja. Jancsó Miklós valóban a huszadik század rendezője volt, hiszen a huszonegyedik században már nézhetetlen filmeket csinált. Ő is akkor alkotott nagyot, amikor tűrt vagy tiltott volt, de semmiképpen sem támogatott. De mentségére mondjuk el, hogy nyolcvanévesen beállt a Bëlga dzsipjét tolni, kilencvenévesen Bret Easton Ellist olvasott, de legfőképpen, hogy írhatnánk ide nekrológnak akármit, úgyis csak röhögne rajta.
Martin Scorsese egyik kedvenc rendezője távozott Jancsó Miklóssal, bármennyire is hihetetlen lehet ez annak, aki az ősz mágusnak és örökifjú nőcsábásznak csak a viccesen „szarok bele” dadaista igényességével megvert, teljesen esetleges Kapa-Pepe-filmjeit ismeri, melyek a rendszerváltás utáni magyar film válságának állatorvosi lovai a koncepciótól a finanszírozásig. Jancsó valószínűleg egy Krúdy-fröccs felemelésébe több energiát fektetett, mint utolsó alkotásaiba. „Ne öregedjenek meg, mert valami őrület” – ajánlotta élete vége felé a csudaöreg, és további önreflexiós képességét mutatja, hogy aktfotókat sem publikált a Penthouse-ban.
De a Szegénylegények után én mindent elnézek és elnéznék neki, Balázs Béla terminusával az úgynevezett nézhetetlen szarokat is, önmagában ezért a klasszikusáért ott a helye a csillagosok közt. Jancsó Miklós valaha tényleg tudott rendezni. Csak valahol elmaradt a huszáros trombita és az olasz pornókaland közti félúton, de abból a perspektívából bizony művész a Jancsó, és Feri a kancsó, üzenem Fankadeli Ferinek.
Nem kell magunk mellé ültetni Szabó Istvánt a 100 éves a moziból, hogy kijelentsük, az 1965-ös Szegénylegényeknek bízvást helye van a tíz legjobb magyar film között, amelyért Arany Pálmára jelölték Jancsót (de a „legjobb rendező” Cannes-i díját „csak” az 1972-es Még kér a népért nyerte el). A Szegénylegényekben a betyárvilágot Kobraként felszámoló, „te vagy a pestis, és én vagyok a gyógyszer”-hitvallású Gróf Ráday Gedeon 1869-es történetének szűrébe bújtatva Jancsó milliméterpontos műszaki rajzot adott az ötvenhat utáni megtorlások, a pofozó-simogató konszolidáció mechanizmusáról. „Ha ott a Sáncban talál magánál bűnösebb embert, olyat, aki több embert ölt meg, akkor magát nem akasztjuk fel. Szóval az a feltétel, hogy találjon ilyen embert” – mondja a Sáncban a mindig más arccal, de ugyanabban a köpenyben felbukkanó Hatalom, és ennél jobban – emeljük ki Jancsó forgatókönyvírójának, „egypetéjű ikertestvérének”, a 2005-ben elhunyt Hernádi Gyulának nagyságát is – senki se írta le a társadalmat bűnrészessé tevő Hatalom természetrajzát. Tarantino ebből a sztoriból egy Piszkos tizenkettő-paródiát rendezett volna, de hát ő sose gondolt semmit a világról a hatvanas-hetvenes évek Jancsójával ellentétben, akinek minden komolyabb filmje rekviem volt egy álomért.
Az igazi művész nem sorkatona, hanem mindig partizán – mondott valami hasonlót egyszer a ködszurkáló színészóriás, Latinovits Zoltán, aki első generációs parasztértelmiségiként helyét kereső orvost játszva pattogtatta ostorként a szavakat az első igazi Jancsó-filmben, az 1963-as Oldás és kötésben. Gaál István Sodrásbanja mellett Jancsóval kezdődött el a „hatvanas évek” a magyar filmben. A hetvenes években pedig felfedezte Cicciolinát. Jancsó régi balos kultúreszményt valósított meg azzal, hogy értelmiségi filmekbe rakott csöcsökkel és seggekkel bevonta a munkás-paraszt nézőket.
Igen, Jancsó Miklós partizán volt, de ezt ő úgy fogalmazta meg, hogy „eltévelyedő pali”. Aki oktatóként sem hitt az osztályzatokban, és maga is besorolhatatlan volt, majdnem mindent el lehet mondani róla, egész életművében a nagyszerűség és a nagyon szörnyű határán táncol, noha egy biztos, hogy sose fogják hozzákötni a videóklipesztétikát.
„Nem értek a montázshoz” – indokolta, hogy miért lettek védjegyei a hosszú snittek, minden megszólalásával igazolva credóját, miszerint a legnagyobb baj, ha az ember elveszti az iróniát.
„Ha nem röhögnék, nem tudnám kibírni az egészet.” Jó röhögést odaátra is Jancsónak. Elég jó már ott a társaság.
A csapat többi tagja elnyeri méltó büntetését.
Megszólal a Gotterhalte.
