Ilyen a magyar falu, a Másik Magyarország a kétezres években

A nézők katarzisról beszélnek, talán nem túlzás a tavalyi év dokumentumfilmjéről beszélni, amely megmutatja azt a Magyarországot, ami a Starbucks ablakából soha nem látszik. A Másik Magyarországot vasárnaptól a rotterdami filmfesztiválon vetítik. A film rendezőjével, Nagy Dénessel és Bukta Imrével a dokumentumfilmezésről és a végét járó magyar vidékről beszélgettünk.

*

Nagy Dénes: „A reprezentativitás igényében egyáltalán nem hiszek”

Mandiner: Dénes, 2013-ban Cannes-ban mutatták be Tar Sándor novelláját adaptáló rövidfilmedet, a Lágy esőt; most pedig a rotterdami filmfesztivál tűzte programjára a Másik Magyarország című dokumentumfilmedet. Mindkét alkotás olyan nyomorúságosnak tűnő vidéken magukra hagyott emberekről szól, hogy fölmerül a kérdés: miért lehetnek ezek érdekesek Nyugaton? Mint egzotikus történetek, ahogy Magyarországon minket érdekelnek a favellák népei?

N. D.: A filmkészítés során számomra a cél elsősorban nem egy szociológiai kutatás elvégzése, hanem egy művészeti produktum létrehozása. És azt remélem, hogy a filmjeimre is elsősorban művészeti alkotásként tekintenek mind itthon, mind külföldön. Ezzel azt akarom mondani, hogy szándékom szerint a filmjeim hordoznak valami sokkal többet, mint amit bemutatnak. A történetek mögött van valami annál sokkal erőteljesebb, amit a néző nem egy távoli világból való híradásként néz; hanem miközben nézi, ráismerhet valamire: a saját és környezete magára hagyottságára, fájdalmára, vágyaira és identitására. De ennek az eléréséhez nélkülözhetetlen a konkrétum, a konkrét történet és karakterek.

M.: Számomra a Lágy eső az érzelmi nyomorról szól, a Másik Magyarország a kulturálisról. Újabban a Falc című, önsebző emberekről szóló dokumentumfilmen dolgozol az HBO-nak, amely szintén nem egyszerű történeteket ígér. Filmes közhely – de a közhelyek általában igazak –, hogy az igazi rendezők monomániásak. Neked a „nyomor”, a „sebek” feltárása a monomániád?

N. D.: Húha. Ez a monománia olyan ijesztő szó. Én talán azt mondanám, hogy igazából a dolgok mélyén mindig ugyanazt a történetet akarom elmesélni. A mélyben ez az, ami engem arra indít, hogy filmet készítsek, ami nem hagy nyugodni. A mélyben ez az, ami az egyetlen garanciája számomra egy elkészülő film hitelességének. Bruno Dumont filmrendező, akinek a filmjeit én nagyon szeretem, mondta egy interjújában, hogy ő azért csinál filmeket, hogy a korábbi filmjei hibáit kijavítsa, hogy megpróbálja még jobban kifejezni magát. Majd ugyanebben az interjúban még azt is hozzáteszi, hogy ő a dolgok titokzatos létezését keresi; hogy lefilmezze azt, amit nem tud felfogni, amit nem tud megérteni. Ez az a vágy, ami őt előre viszi. Azt hiszem, hogy én is sokszor így vagyok ezzel.

Nagy Dénes

M.: Tolsztoj írta, hogy a boldogság unalmas, mert „a boldog családok mind hasonlóak egymáshoz”, míg „minden boldogtalan család a maga módján az”. A Filmvilágnak adott interjúdban („Látszik valami az arcán”) azt nyilatkoztad, arcokkal szeretsz mesélni. A boldogtalanságnak érdekesebb arca van, mint a boldogságnak?

N. D.: Én nem hiszek abban, hogy van önmagában vett boldogság. A legfontosabb számomra nem a boldogság kérdése, hanem az, hogy a létnek számomra van-e értelme. És ebben a keresésben azt hiszem fontosak a boldog pillanatok. Kisgyerekként boldog voltam, úgyhogy nem kerestem a boldogságot, mert a boldogság körülvett engem. Felnőttként sokszor újra gyerek szeretnék lenni, de ez most már csak rövid pillanatokra lehetséges. Kisgyerekként nem kérdőjeleztem meg magam, teljes lényemmel másokra voltam utalva. És igazából most is erre a teljes másokra utaltságra vágyom úgy, hogy most már szabad és saját magamról döntéseket meghozó ember vagyok. Ebben a kettősségben létezem. A magam ura vagyok, de ugyanakkor arra vágyom, hogy ne kelljen megigazolnom a saját létezésemet. Amikor azt írod, hogy a boldogtalanságnak érdekes arca van, ez csak részben igaz. Annak a boldogtalanságnak és boldogságnak van érdekes arca, amely tudatában van a másokra utaltságnak, ami utat enged a legbelsőbb vágyának, kitárja magát, keres, bizonytalan, amelyben titok van. Annak a rideg boldogtalanságnak vagy rideg boldogságnak viszont nincs érdekes arca, amely egyértelmű, zárt, megkérdőjelezhetetlen, és minden rést kizárva önnön magával van eltelve.

M.: A Lágy esőben és a Másik Magyarországban feltűnik egy közös arc: egy igencsak sajátos stílusú, egyébként a nagymamájával és tizenegy testvérével élő kamaszlány, Erdélyi Zsófia. Ő lesz a Campfilm Törőcsik Marija? Az ő arcára miként találtál rá? Előbb választottad ki a Lágy eső szerepére, és aztán teljesen véletlenként adódott, hogy mezőszemerei így szerepet kaphat a Másik Magyarországban is, vagy fordítva?

N. D.: Ez az egész nagyon egyszerűen történt. A Lágy eső előkészítésénél rengeteg iskolát néztünk végig 14 éves fiú és lány főszereplőt keresve. Keresztfalvi Danit, a film főszereplőjét is így találtam meg. A női szerepre viszont nem találtam megfelelőt. Gerő Marcell rendező, és a film producere forgatott akkor egy dokumentumfilmet a környéken (Mezőszemerétől arrébb egy kicsit, 10 km-re keletre, Gelejen), és neki rémlett az egyik felvételen, hogy ott mellékszereplőként feltűnt egy érdekesnek tűnő lány. Én is megnéztem a felvételt, és tényleg érdekes volt. Ő volt a Zsófi. Másnap autóba ültünk, és meglátogattuk. Csináltam vele egy rövid felvételt, ami nagyon különleges lett. A tekintetében volt valami egészen titokzatos, kiismerhetetlen, ugyanakkor valami nagy ártatlanság és naivság is. Amikor a Másik Magyarországhoz kerestem a szereplőket egyértelmű volt, hogy a Zsófival is szeretnék forgatni. A Másik Magyarországban a négy fiatal kiválasztása nem a reprezentativitás igényével történt. Én ebben egyáltalán nem hiszek. A szereplőket itt is – csakúgy mint a kisjátékfilmben –egy szempont szerint válogattam: az arcukban legyen titok, amikor rájuk nézünk. Minden más ezután következett.

M.: Bukta Imre falusi dizájn-kiállítása miként került a horizontodba, és miként lett a műcsarnoki kiállításból a Másik Magyarország?

N. D.: 2010 környékén hallottam a Mome-n Bukta Imre habilitációs előadását, amely a Falusi dizájn címet viselte. Az előadásban Bukta hosszú évek alatt Mezőszemerén és környékén elkapott fotóit vetítette, amelyek segítségével a vidéki tárgykultúra és népművészet furcsa, spontán átváltozását követte végig. Engem ez az előadás megfogott, nem sokkal utána megkerestem Buktát, hogy szeretnék erről filmet készíteni. Csak miután a Médiatanács pályázatán nyert a filmtervem, tudtam meg, hogy Bukta életműkiállításra készül a Műcsarnokban, Másik Magyarország címmel. A Falusi dizájn egyébként igazából a forgatás alatt alakult át Másik Magyarországgá, bár akkor még nem tudtuk. Azt hiszem a kulcsa a dolognak az volt: a spontán dizájn bemutatásánál – ami azért talán egy kicsit szintén jelen van a filmben – sokkal jobban kezdtek foglalkoztatni a helyi emberek és a tájuk, környezetük.

M.: Amikor forgattatok, nem néztek betolakodónak a helyiek?

N. D.: Nagy meglepetésemre a helyiek abszolút befogadóak és nyitottak voltak. Furcsa módon a jelenlegi filmemnél pont az ellenkezőjét tapasztalom. Budapesten sokszor a kamera megjelenése nagy ellenérzést és agressziót vált ki.

M.: A Politikatörténeti Intézetben a filmről beszélgető szociológusok tetszését viszont nem nyerte el a film: legfőbb ellenvetésük az volt, hogy a Másik Magyarországban egy cigány se szerepel. Ez szándékos? Ahogy az is, hogy az alkoholizmus problémája is csak utalásszerűen jelenik meg? Egy-egy kocsmai életképpel, ahogy a helyiek már reggel döntik a feleseket és isszák mellé kísérőnek a pikoló söröket.

N. D.: Ez a film nem a reprezentativitás igényével készült, nem tényfeltáró, nem oknyomozó stb. film, hanem egy szubjektív töredék a másik Magyarországról a 21. század elején. Egy csomó minden van, amit még be lehetett volna venni, de én nem szerettem volna; mert talán elvitte volna a filmet egy olyan irányba, ami tőlem idegen, ami kevésbé érdekel, ami engem 2013 februárjában, amikor a filmet forgattuk, nem kötött le annyira. Ami engem leginkább érdekel, hogy amit bemutatunk, az őszinte, valódi és számomra átérezhető, átélhető legyen.

M: És az koncepció volt, hogy Bukta Imre és a kamaszok egyetlen jelenetben se szerepeljenek együtt? Mintegy mutatva, hogy ekkora a kulturális szakadék egy Velencében kiállító képzőművész és a helyi kamaszok között is, akiknek már az is élmény, hogy Füzesabonyra eljutnak, Egerről pedig nem is álmodhatnak.

N. D. Valahogy ez a kérdés fel sem merült, mert Bukta Imre nem ismeri ezeket a fiatalokat. Mesterségesen nem szerettünk volna jeleneteket kreálni. A filmben a jelenetek mind hétköznapi történések, amelyben mi is részt vettünk. Persze más lett volna, ha valamelyik fiatal mondjuk hallott volna Buktáról, és szerette volna megismerni őt, stb. De erre utaló jelet nem találtunk.

*

Bukta Imre

Bukta Imre: „Maradjunk abban, hogy ez paranoia, és talán ez a jobb”

M: Tényleg ekkora a szakadék? Amikor a filmben a gyerekeket hallgatom, akiknek Mozart, Majka és LL Junior egyre megy, önkéntelenül Adynak a Hortobágy poétája jut eszembe. Hogy hiába fogják meg a lelket alkonyatok és délibábok, csak káromkodás és fütyörészés lesz belőle a közeg miatt. Szörnyű belegondolni, hogy egy cigánygyerek születhet akár mozarti tehetséggel egy borsodi vagy hevesi zsákfaluban, jó eséllyel soha sem szerzünk tudomást róla. Ön önerőből jutott el nemzetközi kiállítótermekbe, majd most visszaköltözött Mezőszemerére. Noha itt alkot, a faluban nem állít ki, ugyanis itt Önt, „falusi emberként ismerik” és „vigyáznia kell a megítélésére”. Miért mondja ezt? Nem gondolja, hogy ha kiállítana, lehet hogy néhány gyerek kedvet kapna a rajzolásra-festészetre és Ön felfedezhetné őket?

B. I.: Már Munkácsy-díjas voltam, édesanyám még akkor is mintha szégyellte volna a falu előtt, hogy nem a „rendes” szakmámból élek, ami esetemben a vasesztergályosság volt. Pedig már számos nemzetközi kiállításon is szerepeltem, de mindez nem számított. Akkor lett rám büszke, amikor a Heves megyei napilapban olvashatták a szemereiek is, hogy Imrének kiállítása nyílt a környéken. Az én művészetem az itteni emberekről szól, bár ők nem az ilyen kifejezési módra vágynak. Egy alkalommal a csorgó kútnál beszélgetett két asszony, az egyiknek a kicsi unokája ott játszott a kifolyó vízzel. A másik asszony megjegyezte, milyen szép gyermek! Mire a nagymama: igen, tényleg szép, de látnád fényképen milyen gyönyörű! Tehát az ok abban keresendő, hogy az emberek retusált, kozmetikázott visszajelzésekre vágynak inkább, mint a valósággal való szembesülésre. A másik kérdésre pedig azt tudom válaszolni, hogy nagy lenne az örömöm, ha egy tehetséges gyermeket felfedezhetnék, remélem, lesz rá alkalmam.

M.: Úgy tudom, hogy a film egyik szereplője, a sötét szobájába burkolózó kamaszfiú Noé és autodidakta tetováló társai a Másik Magyarország bemutatása óta megkeresték, hogy rajzoljon nekik mintát a tetoválásokhoz. Vagyis mégis jelen van művészként. És hogy maradjunk a tetoválás kérdésénél, a filmben többször is bevágják alkotásait – ahogy éppen Noé nevezi, „alkotmányait” -, köztük egy atlétás kubikusforma izmos vállára tetovált Szent István-arcot és „Szent István király könyörögj érettünk” könyörgést. Nem a megszokott, „Szeretlek Mari”-típusú tetkó, annyi szent. Valóban látott ilyet a falujában, vagy ez csak a fantáziája termelte ki?

B. I. A kettőezres évek elején a falu közepén fekvő régi általános iskolában kaptam egy nagy helyiséget műterem céljára, ahová rendszerint bejártam festeni. Egy alkalommal bejött egy cigány fiú, a Peti, hogy: „Imre bá, itt van a karomon ez a kínai sárkánytetoválás, már unom. Üssön már be helyette nékem valami nofiguratívot”. Hát nem mondom, hogy egyszerű volt, mert egy golyóstollból szerkesztett szerszámmal és „holló tussal” kellett megoldanom a feladatot. Azonnal népszerű lettem a „szakmában”, sorban álltak a cigány srácok, de hál\' istenek azóta más falusi tattoo-művészek vették át a stafétát, modernebb technikával. Tehát az élmény valahol itt kezdődött, aztán feltettem magamnak a kérdést: miért ne lehetne egy kigyúrt férfinak „Szent István király könyörögj érettünk” tetoválása? Valóban abszurd, de a művészet már csak ilyen: határtalan.

M.: Mutáns kukoricacsövekkel támadó Falusi dizájn című kiállítása groteszk volt, ironikus és tragikomikus. Nagy Dénesnek viszont bevallottan nem a viccelődés az erőssége, ezért más irányban rendezte meg a Másik Magyarországot. Tetszett? Vagy úgy érezte, hogy lehetne még buktásabb? Esetleg épp az jó a filmben, hogy más?

B. I.: A film rendezője, Nagy Dénes, nemcsak tehetséges, hanem érzékeny művész is. És nagyon érzékeny ember. Szerintem egy olyan modern, újrealista filmet hozott létre, aminek a szemlélete, stílusa csak ezután lesz terjedőben. Volt szerencsém - mint szereplő - ebben a munkálatban részt venni, s a forgatások utolsó utáni napján éreztem, Dénesnek hiányérzete van a dolgok állását illetően. Nem árulok el műhelytitkot, hogy ezen a napon jómagam is igen borúlátó hangulatban voltam, s szó szerint kifakadtam a kamera előtt. Láttam Dénes arcát felragyogni annak hallatán amit keresett, ami bennem volt, de addig nem került felszínre. Aztán ez a „beszéd” adta a film fő sodrát, legalábbis részemről. A film képi szépségét Dobos Tamás „szemén” keresztül szinte magaménak érzem.

Másik Magyarország

M.: Azt tudjuk, hogy mezőszemeriek egy jó része tiltakozott, Bukta Imre Facebook-falát elöntötték az üzenetek, hogy a Másik Magyarország nem az ő „szemeréjüket” mutatja be. Mit hiányoltak a filmből? Vagy mi volt nekik sok?

B. I.: Erre a kérdésre részben már válaszoltam. Kiegészítve, a falusiak nem szeretik a szennyest kiteregetni. Ehhez hozzá kell tennem, másét se látják szívesen a kerítésre teregetve. Az a Mezőszemere, amit például a „régi” szemereiek őriznek az emlékezetükben, nyilvánvalóan már nem létezik, és soha nem is fog visszajönni. Ezzel én is így lennék: elhomályosul a szemem, ha arra a pillanatra gondolok, amikor az avatási ünnepségen a piros úttörő nyakkendőt a rajvezető megkötötte a rövidujjú fehér egyeningemen. Félreértés ne essék, nem a nosztalgia miatt. Az a világ csak bennünk él. Könnyebb a lelkünknek emlékezni, mint a rideg valósággal szembesülni.

M.: A filmben elég karakteresen megfogalmazza, hogy a vidék a végét járja. Ennek fő okaként azt jelöli meg, hogy az államszocializmus négy évtizede a szövetkezetesítéssel elég volt ahhoz, hogy „az emberek ne értékeljék a földet, hanem nyűgnek érezzék”. Továbbá, hogy „a falusi népséget városi fogyasztásra szoktatták”. Ugyanakkor szociológusok azt vetették közbe, hogy a vidék nem vész el, csak átalakul. Erről mit gondol?

B. I.: Persze, az említett szociológusok bizonyára tudják, hogyan működik a magyar falu. Elméletben, könyvekből legalábbis. Persze, hogy átalakul, ez nem kérdés, folyton minden alakul, ezért nincs soha végeredmény, hanem pillanatnyi állapotok uralják például az én kicsi falumat is. Ezekben a pillanatnyi állapotokban emberek élnek. Példának okáért nincs módjuk a kifelé való közlekedésre, hogy a gyermekek nyaralásáról vagy a „szórakozásról” ne is beszéljünk. Egyszer elintéztem, hogy a szemerei iskolások elmehessenek Egerbe egy színházi előadásra. Érti? Soha egy mezőszemerei cigánygyermek (valószínű felnőtt sem) nem volt előtte színházban. Girbe-gurbán írt köszönő levelüket a szívemben őrzöm. Nagy falat ez.

M.: Deák Ferenc egyszer azt mondta, hogy ő „remény nélkül is tud küzdeni”. A végét járó vidéken Bukta Imre a Mezőszemerei Civil Egyesületnek a tagja és önkormányzati képviselő, a polgármesterrel rendre csatákat vív. Közéleti szerepvállalása azonban teljesen kimarad a Másik Magyarországból. Miért?

B. I. Szintén rendezői koncepció, miért nem került elő a filmben a helyi közéleti szerepem. Meg kell mondjam, ennek én nagyon örültem, mert olyan terület ez, olyan ingoványos és sötét, olyan reménytelenül veszélyes vizekre eveztem a „mi polgármesterünkkel való küzdelemben” – mint ahogy ön kérdezi, ahol már több „üzenetet” kaptam: ha tovább folytatom az „igazságkeresést”, gyakorlatilag az életemmel játszom. De tudja mit: maradjunk abban, hogy ez paranoia, és talán ez a jobb.

*

Másik Magyarország - Töredékek egy falu hétköznapjaiból (2013)

Rendező: Nagy Dénes
Operatőr: Dobos Tamás
Vágó: Szalai Károly
Producerek: Gerő Marcell és László Sára
Gyártó cég: Campfilm Production

A film elkészülését a Médiatanács támogatta.