A teljesítménybe vetett hitet ingatja meg a korrupció

Most jelent meg a Transparency International legújabb felmérése arról, hogy az üzleti élet mennyire látja korruptnak a közszférát az egyes országokban. Önök mindig hangsúlyozzák, hogy percepcióvizsgálatokkal dolgoznak, vagyis abból indulnak ki, hogy a lakosságnak, vagy különböző gazdasági szereplőknek mi a tapasztalata, véleménye a korrupcióról. Mennyire megbízható módszer ez?

Ezekben a felmérésekben szubjektív értékelések összesítéséről van szó. A barométer-vizsgálatunk a lakossági percepciót mutatja, míg a Korrupciós Érzékelési Index (CPI) a szakértők, az üzletemberek véleményét összegzi egyetlen mutatóban a korrupcióról. Nyilván az releváns kérdés, hogy ez mennyire objektív. Ezt mondják az üzletemberek vagy ezt mondja a lakosság, de mi a valóság? A válasz erre az, hogy a korrupciót teljes körűen nem tudjuk objektív módon megmérni, hanem csak közelíteni tudunk ezeken az indikátorokon keresztül. Nincs olyan intézmény és nem létezik olyan tudományos módszer, amely teljes körűen meg tudná mérni a korrupciót. Mégis az üzleti világ és a tudományos közvélemény is éppen a múlt héten bemutatott CPI-t tekinti a legkomolyabbnak. Ezzel lehet a legjobban közelíteni ahhoz, hogy megragadjuk: egy országban mekkora a korrupció mértéke. Ez például abból a szempontból lehet fontos, hogy egy befektetési döntés megvalósul-e vagy sem. Amikor a befektetők azon gondolkodnak, hogy egy országba tőkét hozzanak-e vagy sem, akkor előtte megnézik a CPI-t is.

Az üzletemberek valamivel reálisabban mérik fel a helyzetet, mint a lakosság?

Az üzletemberek és a lakosság is a maga szempontjából válaszol, ahogyan ők látják a helyzetet. De a kérdések is mások. Az üzletemberek esetében a kérdések alapvetően arra vonatkoznak, hogy mennyire korrupt egy ország közszektora. A lakossági felméréseink nem csak a közszektorra vonatkoznak, hanem minden másra is, például egyébként az üzleti életre. A magyar társadalom nagyobb része a politikai pártokat tartja a legkorruptabbnak, de a második helyen utánuk éppen az üzleti szféra következik. Én azt gondolom, hogy mindkét felmérés nagyon fontos, de mivel más a megkérdezettek köre, és bizonyos értelemben a célcsoport is, ebből adódhatnak a különbségek.

A percepcióvizsgálatok szubjektivitására jó példa lehet a volt német elnök, Christian Wulff esete, akit azért vádolnak korrupcióval, mert elfogadta egy producer ismerősétől, hogy egy szállodai hétvégéjét kifizesse, és cserébe szólt néhány jó szót a filmes projektje érdekében. Nálunk egy ilyen eset nem ütné meg az ingerküszöböt: nevetünk, hogy ez nem is korrupció. Arra viszont rámutat az ügy, hogy nagyon különböző percepciók élhetnek a korrupcióról az egyes országokban. Önök viszont számok alapján egy objektív listát készítenek úgy, hogy valami az egyik országban korrupció, a másikban nem, mégis a két ország ugyanolyan pontrendszerben kerül értékelésre.

Azt, hogy mennyire objektív vagy szubjektív a CPI, már az előbb kifejtettem. De való igaz: a korrupció percepciója igenis kultúrafüggő. És igen, a Wulff-eset Magyarországon aligha váltana ki óriási közfelháborodást, főleg egyébként azért, mert ezek az ilyen és ehhez hasonló esetek többnyire rejtve maradnak. A CPI-felmérésünkben, amely részben nemzetközi intézmények értékelésein alapul, minden országban hasonló demográfiai jellemzőkkel leírható üzletemberi és szakértői kört kérdezzünk meg, az ő érzékelésük számít. Tulajdonképpen azzal, hogy percepciókat kérdezünk, a válaszokba beépül a kulturális tényező. Az emberek mindig az adott helyzet, az adott kulturális közeg függvényében ítélik meg, hogy van-e korrupció, illetve hogy az milyen irányba változik az adott országban. Németországban a megkérdezettek nyilván bele fogják kalkulálni, hogy a morális mérce magasabban van, mint mondjuk Magyarországon.

Hogy kell ezt a CPI-felmérést elképzelni? Pontosan kiket kérdeznek meg, mit jelent az, hogy „az üzleti szféra”?

Meglehetősen összetett a módszertan történik, amelynek komoly tudományos irodalma van és amelyet közel húsz éve fejlesztettek ki, aztán 2007-ben Johann Graf Lambsdorff vezetésével tovább csiszoltak. Tavaly is történt egy módszertani korrekció. A CPI tizenhárom nemzetközi intézmény jelentését összegzi. Például van a Világgazdasági Fórum nevű svájci intézmény, annak van egy versenyképességi jelentése, ebben pedig vannak korrupcióra vonatkozó kérdések is, amelyeket helyi és az adott országban dolgozó külföldi üzletembereknek és a korrupcióval foglalkozó szakértőknek tesznek fel. A TI tizenhárom ilyen típusú intézménytől begyűjti ezeket az adatokat, és egy adott módszertannal – amelynek a lényege a súlyozott átlagolás – összegzi ezeket a mutatókat. A barométer, amelyet idén júliusban hoztunk nyilvánosságra, annyiban egyszerűbb, hogy az egy ezerfős lakossági mintán készül, az a lakossági véleményeket összegzi a korrupcióról.

Ön is említette, hogy a társadalom eléggé közönyös a korrupció iránt. Ennek egyik jellemző példája, hogy az adócsalás (kicsiben) sem igazán számít bűnnek a lakosság szemében – szemben a több száz-milliós NAV-üggyel.

Ez fontos kérdés és nagyon messzire vezet. Magyarországon divat a korrupció. A kis, „utcai” korrupció mindenképpen. Bár a Facebookon nem dicsekednek el vele, de közmegvetés tárgya sem lesz valaki attól, hogy adót csalt. Ha nagyban, az már más, azt azért a többség már elítéli. Én látok összefüggést a bizalom hiánya és a kiábrándító adómorál között. Olyan mértékű a közbizalmatlanság ebben az országban, olyan mértékig nem bíznak az emberek az állami intézményekben, hogy azt gondolják: akkor már miért fizessenek adót? Tehát tulajdonképpen az adót nem hozzájárulásnak tekintik, hanem úgy gondolják, hogy az állam ezt egyszerűen elveszi tőlük. Felmentik magukat az adócsalás alól, mondván: amint nem fizetnek be az államkasszába, legalább nem lopják el a politikusok. Az emberek nem nagyon bíznak a hatóságokban és az államban, de egyébként egymásban sem. Ez egy nagyon zárt társadalom. A zártságunk afrikai országokéval vetekszik, a zártság-nyitottság skálán messze alatta maradunk az európai átlagnak. A zárt és bizalmatlan társadalomban pedig törvényszerű, hogy növekszik a normaszegés. Ha pedig a szabálykerülés gyakorlattá válik, az már táptalaja lehet a korrupciónak. Így jutunk el a közbizalmatlanságtól a korrupcióig.

Ez nem egy posztszocialista sajátosság? Hiszen az egész térség elég rosszul áll ebben a kérdésben. A szocialista államot nyilván utáltuk, amikor meg jött a kapitalista állam és elkezdett adót szedni, akkor felháborodtunk, hogy miért?

Az egyik ok biztosan ez, de azért nagyon fontos különbségek vannak az egyes országok között még itt a régióban is. Mondjuk Lengyelország, amelyik semmivel sem indult jobb helyzetből, mint Magyarország, ezen a CPI-listán a régióból a második helyen áll, Észtországról meg nem is beszélve, amely a rendszerváltáskor minden szempontból rosszabb pozícióból indult Magyarországnál. Vannak hasonló minták a régióban, de az is egyértelmű korrupciós és más mutatók szempontjából is, hogy komoly különbségek is kimutathatóak a régión belül. A régión belül is lehet jó eredményeket elérni, ha egy ország elitje abban érdekelt. Az új intézményi közgazdaságtan, amely ma már a főáramhoz tartozik, egyértelműen azt mondja: az intézmények működésének kulcsszerepe van abban, hogy egy ország miként teljesít. Azokban az országokban, amelyekben rosszul működnek az intézmények, a gazdaság sem teljesít jól. A változás nyilván nem megy egyik pillanatról a másikra, de a folyamatot be lehet indítani negatív és pozitív irányba is. Nincs olyan fátum, hogy ez a régió hanyatlásra ítéltetett, a trendek megváltoztathatók.

Az intézményeket alapvetően egyrészt a jogalkotás határozza meg, másrészt az is számít, hogy a szabályokat közigazgatás hogyan hajtja végre. A NAV-ügy elég jól rámutatott, hogy nem működik ez jól. Hogyan lehet ezen változtatni, ha leegyszerűsítve azt mondjuk, hogy a törvények sem jók és nem is jól hajtják végre?

Itt azért több probléma van. Mi mindig felhívjuk rá a figyelmet, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerének a kiiktatása önmagában komoly korrupciós kockázatot hordoz. Félreértés ne essék, ez még nem maga a korrupció. Az, hogy egy olyan intézmény élén, amelynek függetlennek kellene lennie, kormánykinevezett ül, még önmagában nem korrupció. De magában hordozza a korrupciós kockázatot, hogy adott esetben ő nem fog a kormányzati akarattal szemben cselekedni. Ezért minden olyan lépést, amely gyengíti, ha egyáltalán van még hová, a fékek és ellensúlyok rendszerét, korrupciós szempontból kockázatosnak gondolunk. És ilyen lépésekből azért volt egy pár az elmúlt időszakban. A másik kérdés, hogy mennyire jók a jogszabályok. Az elmúlt évből legalább kettőt érdemes kiemelni a mi szempontunkból. Az egyik, hogy a vonatkozó törvény áprilisi módosításával az információszabadságot a kormány igencsak visszanyeste. Ezzel a módosítással a közérdekű adatok megismerhetősége, vagyis az, hogy az állami intézmények mennyit költenek és mire, mindenképpen sérült. A másik a közérdekű bejelentők védelméről szóló törvény, amely csak január elsejétől lesz hatályban, de a NAV-ügy kezelése azt mutatja, hogy ez inkább látszatszabályozás lesz. A TI-nak az a véleménye, hogy a törvény még a szövegszerűen sem védi kellően a bejelentőt. A NAV-ügy mindenképpen egy rossz precedens, mert pontosan azokra a negatív kulturális hagyományokra erősít rá, amelyekről az előbb beszéltünk. Nem tudhatjuk, hogy Horváth Andrásnak mindenben vagy részben igaza van-e, én sem tudom. Azt látjuk, hogy itt valaki kiáll, és másnap az illetékes kormányszerv feljelenti őt: lefolytatnak egy negyvennyolc órás alibivizsgálatot, mert minek is lehetne nevezni azt, ami ilyen gyorsan lezajlik, és erre hivatkozva kijelentik, hogy a NAV-nál minden rendben megy. Ha ezt látja a közvélemény, akkor még inkább közömbös lesz a korrupcióval szemben, és továbbterjed az apátia meg a félelem. Ennek az ügynek a kezelése mindenképpen káros, függetlenül attól, hogy igaz-e, amit állít a volt adóellenőr. Az államnak azon kellene dolgoznia, hogy minél teljesebb körűen kivizsgálják ezeket az ügyeket. Ehelyett a bejelentőt, akit a jövő év január elsejétől hatályos törvény védeni rendel, diszkreditálják és feljelentik. Ez semmiképpen sem a tisztulás irányába mutat.

Hogyan fogja védeni a bejelentőket az új törvény?

Mi azt gondoljuk: nem ad kellő védelmet a törvény abból a szempontból, hogy nem védi például a bejelentő családtagjait, és nem ad fizikai védelmet magának a bejelentőnek sem. Az is több mint kérdéses, hogy a kilátásba helyezett pénzügyi segély mennyire jelent anyagi védelmet arra az esetre, ha kirúgják a bejelentőt. De megint visszakanyarodnék az intézményi kérdésekhez. A NAV-ügy, mint valami állatorvosi ló, nagyon szépen mutatja azt, hogy mennyire nagyon messze vagyunk az optimális helyzettől. Valahogy odáig kéne eljutni, hogy az ilyen típusú közérdekű bejelentőknek tulajdonképpen ne is kelljen használni a nyilvánosságot. Magyarországnál boldogabb országokban ez úgy működött volna, hogy az illető bejelenti az ottani NAV belső bejelentő rendszerében névtelenül, hogy miféle visszaélésekre bukkant, azt alaposan kivizsgálja a NAV és utána ő megkapja az eredményt. Ugye nem 48 óra alatt, meg bemondásra, hanem egy alapos vizsgálat történik; ráadásul úgy, hogy anonim módon történt a bejelentés. És maga a NAV tenne hivatalból feljelentést az ügyészségen, ha a belső vizsgálat is arra jut, hogy valóban voltak visszaélések. Ha meg éppen a vállalati vagy hivatali belső bejelentőrendszer visszaéléseit tárná fel valaki, amit mégsem lehet ugyebár „házon belül” kezelni, közvetlenül mehet az ügyészséghez vagy a bejelentőket védeni hivatott hatósághoz. Na, ezektől a mechanizmusoktól vagyunk rettenetesen távol. És persze ez mind részben kulturális kérdés, mert ha a hatóságaink ügyfélbarát módon járnának el és valóban az igazság keresésére törekednének, talán nem is lenne szükség újabb törvényekre. Látszik, hogy mennyire korlátozottak a jog eszközei a kívánt társadalmi magatartás kialakításában: azért mert a jogszabály előír valamit, még közel sem biztos, hogy az emberek meg a hivatalok azt teljesíteni is fogják. A jövő év január elsejétől hatályba lépő törvény a kereteit megadja annak, hogy ebbe az irányba mozduljunk. De mivel nem védi kellőképpen a bejelentőt és most van itt egy kvázi elrettentő példa, Horváth András ügye; ezért nem számítunk arra, hogy a bejelentővédelem az eddiginél hatékonyabb lesz.

A CPI a közszféráról szól, de mennyire korrupt a magánszektor? Sőt, mi a helyzet azokkal az esetekkel, amikor ez a kettő összefonódik?

A magyar lakosságnak eléggé lesújtó véleménye van az üzleti elit korrupciós érintettségéről. Hogy a politikai és az üzleti korrupció mennyire összefügg egymással, arra a legjobb példa az illegális pártfinanszírozás. Ennek általános sémája az, hogy bizonyos üzleti csoportok támogatnak bizonyos pártokat; majd amikor azok a pártok hatalomra kerülnek, akkor „véletlenül” azoknak az üzleti csoportoknak több jut majd a közbeszerzésből. Az állampolgárok nagy része érzékeli ezt az összefonódást. Van egy olyan kérdés is a barométer vizsgálatban, amelyik kifejezetten erre kérdez rá: az állami működésre mennyire hatnak a csoport- és magánérdekek. Az derült ki a legutóbbi felmérésünkből, hogy az emberek 82 százaléka szerint az állami döntéshozatalt nem csak a közérdek, hanem a partikuláris magánérdekek is vezérlik. Ez nagyon magas arány, más kérdés és sovány vigasz, hogy ez a régióban mindenhol nagyon magas. Az egész régióban a magánérdek és az állami szerepvállalás nagyon erősen összefonódik, ami sem a közérdek, sem a magánszektor, sem a piac optimális működése szempontjából nem jó hír.

Elgondolkodtató, hogy a nyári lakossági felmérésükben a korrupt szereplők között az élmezőnyben végzett a média, mindjárt a parlament után. Tényleg korrupt a média?

Kár lenne tagadni, hogy korrupció jelen van a médiában is, ezt mint korábbi újságíró és lapszerkesztő is mondom. Pedig azt gondolom, hogy ha feddhetetlenségből valakinek példát kellene mutatnia, az pont az újságíró. Az újságíróknak megvesztegethetetlennek kellene lenniük, ellenkező esetben nem tudják hitelesen betölteni a watchdog funkciót. De itt is képbe jön, amiről már beszéltünk, hogy Magyarországon a kis korrupciót, a kis vesztegetést elnézik az emberek, így talán néhány szerkesztőségben is félrenéznek, amikor ilyen történik. De ennél talán lényegesebb, hogy amennyiben a korrupciót a közhatalommal, közbizalommal való visszaélésként határozzuk meg, és a TI-nak ez a definíciója; akkor az is korrupció, ha mondjuk egy lap valamelyik politikai erő szócsöve. Itt most nem az adott szerkesztőségnek az irányultságára gondolok, mert az természetes: a világon mindenhol van és unalmas is lenne, ha nem lenne, mert akkor unalmas lapokat olvasnánk. De az, ha teljes mértékben hiányzik a szerkesztőségi autonómia, és tulajdonképpen pártpropagandaként funkcionál egyik vagy másik oldalon, az természetesen nem jogi, de tartalmi értelemben korrupciónak tekinthető.

Azon túl, hogy a korrupció „morálisan csúnya dolog”, milyen konkrét, objektív okok miatt rossz?

Nagyon sok szempontból rossz. Ha a morális sztenderdek csorbát szenvednek egy társadalomban és a morális korlátok leomlanak, akkor az emberek úgy fogják gondolni, hogy ők nem a teljesítményük alapján méretnek meg, hanem valamilyen más szempont szerint. A korrupció latin eredetű szó és rombolást jelent: sérti az emberi méltóságot, aláássa a demokráciát, szétzilálja a társadalmi és gazdasági viszonyokat. Az emberek munkába, becsületbe, teljesítménybe vetett hitét megingatja és ilyen módon alternatív csatornákat kínál az érvényesülésre. Nem azok fognak érvényesülni egy korrupt társadalomban, akik a legrátermettebbek és a legjobban végzik a munkájukat, hanem azok, akik ügyeskednek. Rendkívül káros és előbb-utóbb az egész ország számára visszaüt, ha a piacon való megmérettetés helyett az államhoz kell dörgölőzni akkor, ha valaki sikeres akar lenni. A versenyképességi listákon egyértelműen látszik az összefüggés: azok az országok tudnak tartósan versenyképesek lenni, amelyek átláthatóbbak és kevésbé korruptak. Az egyén, a vállalat és a nemzetgazdaság szintjén is káros hatásai vannak a korrupciónak. Egy korrupt ország élhetetlenné válik.  

Fotók: Réti Bori, borifoto.hu