A permanens polgárháborús helyzetben kibékíthetetlennek tartott eszmék mentén hadakoznak az emberek, azonosítva a másik által vallottakat magával a szemben álló féllel. A harcok mindig szavak szintjén kezdődnek, és mindig az ellenség megnevezése az első. „Kommunista”, „náci” – e jelzők napjainkban elsősorban arra szolgálnak, hogy az egymással szembehelyezkedő oldalak igazolják a másikat illegitimitását, és létharcként fogják fel az ellenük való küzdelmet. A másik fél nem saját meggyőződése szerint akar jobbítani az országon, hanem tönkre akar tenni mindannyiunkat – nagyjából ez az üzenet. Ma Magyarországon mind a kormányzó párt, mind a baloldali ellenzék ezen gondolat mentén próbálja megnyerni híveit. Mi sem vagyunk a legjobbak, de nézd meg az ellent, ő tényleg a vesztedre tör! „Együtt tették tönkre az országot”; „Magyarország nem bír ki még négy év Fidesz-kormányzást” – ezek a mondatok ugyanúgy olcsó szavazatszerzésre, vagy -megtartásra hajtanak. Magyarország nincs tönkretéve, és sok mindent kibírt már ezer év alatt, és még mennyi mindent fog kibírni. De sokkal kényelmesebb, ha az ellenfél szerintünk egyenesen a létünkre tör, hiszen így mi lehetünk szabadságharcosok.
„Az egyik oldal terroristája a másik szabadságharcosa” – hangzik el egy izraeli-palesztin viszonyt bemutató dokumentumfilmben, és nagyjából ez is a helyzet. Nyilván lehet árnyalni a dolgokat, de Görögországban is ezt láthatjuk: ki így, ki úgy tekint a brutális gyilkosságra. És mindig a másik fél a szélsőséges.
Bár itthon a radikáljobb is bőszen szélsőliberálisozik egy ideje, a leggyakrabban nekik jut ki szélsőséges jelzőből. Párbeszéd természetesen nincs „nácikkal”. Ahogy Kálmán Olga 444-es portréjában is olvashattuk nemrég: a műsorvezetőnő „nem ül egy asztalhoz szélsőjobboldaliakkal”. Hogy magának készíti-e a műsort, vagy a nézőknek, az ő dolga; viszont tényleg nem fogom sosem megérteni, mi értelme van ennek. A nézők majd azt fogják hinni, hogy nem létezik a Jobbik? Nem inkább csak szexibb lesz a párt a felületes médiafogyasztók szemében?
De a lényeg nem ez, hanem a média és a politika világának felelőssége az állampolgárok iránt. „Helyes, ne legyen a nácikkal párbeszéd” – bólintanak sokan, majd elhatározzák, hogy maguk sem szólnak többet a szomszédhoz, aki legutóbb azt mondta, ő bizony a Jobbikra szavazna. Ez ma igen gyakran megtörténhet, amikor ugyanúgy kérjük számon barátainkon, ismerőseinken kedvenc pártja viselt dolgait, mint a párt politikusain. Összevonjuk a szemöldökünket, ha Schiffer András beszélgetni merészel jobbikos képviselőkkel, majd kimegyünk tüntetni, és bőszen kiabáljuk a másik magyar embernek, hogy „náci”, hogy „komcsi”, hogy „hazaáruló” és hogy „fasiszta”. Aztán egyes politikusok már a gyanús ügyletek kivizsgálását is vonakodnak jobbikos képviselőkkel közösen követelni – miközben előkerül egy másik ellenségkép, a „drogos pesti firkászé”.
Pedig a jobbikos politikussal is van miben egyetérteni, mint azt a mellékelt ábra is mutatja. Sőt, adott témában ki lehet egyezni a szocialistával, de még az „álcivil liberószervezettel” is. Erről írja Tóta W.: „Időbe telik feldolgozni, hogy nem fekete és fehér a világ, hogy lehet igaza a szocinak és a turulistának is olykor. És hogy a vitáink mellett is meg tudunk egyezni néha, és nem akarjuk állandóan lámpavasra húzni, aki mást gondol.”