Közép-európai kiútkeresések – a zsákutcába

Az amúgy is egyre inkább széttartó Közép-Európa egyes államaiban mindinkább széttartóvá válnak a pártrendszerek is. Az elmúlt két évtizedben sok jel és fejlemény mutatott arra, hogy a mi térségünkben is stabil kétpártrendszerek (bennük néha 1-1 kisebb párttal) alakulnak ki. A gazdasági válság, az ebből is eredő társadalmi válság és a politikai elitből való kiábrándulás egyre több helyen a kialakult pártpaletta szétbomlását hozta magával. A felszíni jelenségek (korrupciós botrányok, kormányzási hibák) mögött mélyebb és hosszabb távú válság húzódik meg, amik komolyan befolyásolhatják Közép-Európa országainak jövőbeli kilátásait.

Különös módon Közép-Európa stabilnak mutatkozó mintaállamai voltak azok, ahol az elmúlt években politikai (és részben gazdasági) válságok söpörtek végig. Délnyugati szomszédunk, a sokáig irigyelt Szlovénia Borut Pahor, a helyi gyurcsányferenc 2008 és 2012 közötti négyéves regnálása alatt siklott ki a pályájáról: a mindössze 22 százalékos GDP-arányos államadósság három év alatt, 2012-re 54 százalékra nőtt, a 2008-ban még 0 százalékos költségvetési hiány pedig 6 százalékossá növekedett a rákövetkező években. A szocdem Pahor bukása után a 2011-es előrehozott választásokon meglepetésre egy újonc párt, a Zoran Janković üzletember és ljubljanai polgármester által frissen alapított centrista-balközép Pozitív Szlovénia győzött. Janković azonban nem tudott többségi koalíciót szervezni, így a második helyezett Janez Janša konzervatív SDS-e alakított kormányt a liberálisokkal és a nyugdíjasok pártjával. Egy évre rá, 2012 és 2013 fordulóján viszont ez a kormány is összeomlott a belső ideológiai és érdekcsoportok közötti feszültségek, az utcai tüntetések és a Janša elleni korrupciós vádak nyomása alatt. Igaz, Janša mellett Zoran Janković is elbukott, a politikus-üzletembert is korrupcióval vádolják. Azóta Alenka Bratušek, a Pozitív Szlovénia Janković utáni új elnöke vezeti kormányfőként Szlovéniát a szocdemekkel együttműködve: a politikusasszony a legortodoxabb gazdasági válságmenedzseléssel, az állami tulajdonú vállalatok, bankok rapid privatizációjával próbál életet lehelni a szlovén gazdaságba.

Korrupciós botrányok és össznépi elégedetlenség bomlasztotta szét az eddigi pártrendszert Csehországban, a másik posztkommunista mintaállamban is: az október végi választásokon mindössze 20 százalékos eredménnyel lettek elsők a szocdemek, összeomlottak az eddig kormányzó jobboldai pártok, megerősödtek a kommunisták. A választási igazi nyertesei az új populisták lettek: rögtön két frissen létrejött párt jutott be a parlamentbe, mindkettőt vagyonos üzletemberek alapították, mindkettő a korrupciót és a politikai elit egészét ostorozó szólamoknak köszönheti a sikereit. Az Elégedetlen Polgárok Akciója (ANO; magyarul IGEN) párt 19 százalékkal végzett a második helyen: alapítója és vezetője Andrej Babiš milliárdos üzletember. A cseh kommunista diplomata apától született Babiš maga is kommunista párttag volt, de a rendszerváltozás során – minő meglepetés! – üzleti hatalommá konvertálta politikai tőkéjét, s az ország egyik legnagyobb agrár- s nem régóta médiavállalkozójaként tengette mostanáig az életét. A 2011-ben alapított ANO-val politikai babérokra tört, s sikerrel is járt: majdnem megnyerte a választásokat populista szólamaival. Most az amúgy nehéz helyzetben lévő, meghasonlott szocdemek mellett királycsinálóként illegetheti magát. A kisebbik populista párt, a japán-koreai-morva származású Tomio Okamura turisztikai üzletember által alapított Közvetlen Demokrácia Hajnala közel hét százalékkal jutott be a parlamentbe, a korrupció, a nepotizmus és a kleptokrácia elleni jelszavakkal kampányolva. A korábban a jobboldali Polgári Demokraták és a baloldali szociáldemokraták által uralt cseh politikai tájat tehát földrengés érte: hét kis párt ül a parlamentben, valódi vezéregyéniségek és látható, egységes társadalmi akarat képviselete nélkül. Hogy ebből hogyan lesz többségi kormányzás, még nem látható.

A két szláv ország között pedig ott van nyugati szomszédunk, Ausztria, ahol szintén idén ősszel, a német választások árnyékában tartottak szövetségi parlamenti választásokat. A több mint fél évszázadon át a konzervatív Néppárt (ÖVP) és a Szociáldemokrata Párt (SPÖ) belterjes kétpártrendszerén álló osztrák politikai élet az utóbbi jó húsz évben bomlásnak indult a radikális jobboldalivá avanzsáló Szabadságpárt és a balliberális Zöldek megerősödésével. Az utóbbi tíz évben pedig már a Néppárt és a szocdemek érdekvezérelte nagykoalíciójáról beszélhetünk az egyre több oldalról érkező kihívókkal szemben. Ennek a folyamatnak az utolsó állomása volt a szeptemberi parlamenti választás, ahol a 2006 óta kormányzó nagykoalíció két pártja az összes szavazat épp hogy több mint 50 százalékát szerezték meg – kérdés egyáltalán, hogy nagykoalícióról beszélhetünk-e még. Húsz százalékot szerzett a Szabadságpárt, 12 százalékot a Zöldek, és két új pártként bejutott a parlamentbe Frank Stronach üzletember szerényen önmagáról elnevezett Team Stronach-ja; valamint a NEOS – Az új Ausztria nevű liberális erő. Az osztrák születésű, karriert és vagyont viszont Kanadában csináló, idős fejjel szülőhazájába visszatért Stronach egy igazi öreg bika, aki finomkodás és korrektség nélkül szidja az osztrák közállapotokat, a korrupciót, az uniós bürokráciát. Hatalmas vagyonával összevásárolt magának egy garnitúra politikust is a listájára, de a párt még mindig róla szól. Az osztrák választások tehát tovább rombolták az eddigi pártrendszert, a két klasszikus nagypárt immár összezsugorodva és valószínűleg utoljára foghat össze egymással, hogy sok évtizedes érdekeiket és hálózataikat még egyszer megmentsék a kihívók által képviselt választói elégedetlenség elől.

És akkor még nem beszéltünk a térség másik jellegzetes fejleményéről, a féloldalas pártrendszer-összeomlásokról, ahol az egyik politikai tábor stabilitása mellett a másik oldal próbálja a romokból újra felépíteni magát. Ilyen Szlovákia, ahol a 2012-es választásokon a Fico-féle baloldali Smer biztos parlamenti többséget eredményező fölényes győzelme mellett öt kispárt szorong még a politikai paletta jobboldali és liberális oldalán. Magyarországon pedig a Fidesz 2010 óta kitartó kétharmados parlamenti többségével szemben próbálják felépíteni magukat a balliberális oldal egyre csak osztódó pártocskái, egyelőre kevés sikerrel.

A fejlemények több tanulságot rejtenek magukban. A kelet-európai rendszerváltás húsz évébe és annak politikai kínálatába egyre több helyen fáradnak bele a választók: az addigi párteliteket megbüntetik, és az általános elégedetlenséget meglovagoló, könnyen megfogalmazható populista szólamokkal operáló új arcokra adják voksukat. Ezek az újnak tűnő arcok viszont gyakran a politika és az üzlet határán már évtizedeket eltöltő, sokszor a rendszerváltás idején meggazdagodott figurák, akik az általános kiábrándultságban elérkezettnek látják az időt, hogy bevessék magukat a politikai hatalomszerzésbe. Az új figuráknak azonban gyakran homályos a háttere, de mivel azt mondják, amit a választók hallani szeretnének, hirtelen nagy népszerűségnek tesznek szert. Ezek a valós beágyazottsággal nem rendelkező új politikai erők viszont kiszámíthatatlanok maradnak, nem köti őket ideológiai megfontolások, meglévő társadalmi hálózatok és kapcsolódási pontok, nem jellemző rájuk a hosszú távú felelősségérzet sem. Most mégis egyre több helyen kell velük számolni, mivel a hagyományos néppártok elfáradtak, és víziótlan, elképzelés nélküli bürokraták az irányítóik, akiknek legfeljebb kispályás mutyikig terjed a látókörök. Ausztriában ugyan nem volt kelet-európai értelemben vett rendszerváltás, de az amúgy a gazdasági válságot is elég jól átvészelő nyugati szomszédunknál a két hagyományos nagypárt és hálózataik fokozatos erodálódása is nyugodtan nevezhető politikai rendszerváltásnak.

Eljöhet tehát egy olyan pont, amikor az egészséges és kívánatos pártrendszerbeli pluralizmus odáig fokozódik, hogy világos és egyértelmű társadalmi felhatalmazás nélküli kispártok sokaságára hull szét a közélet. Ez olyan stabil és együttműködésre építő demokráciákban, mint Hollandia még nem okoz fennakadást. De az alig két évtizedes demokratikus fejlődést megtapasztalt Kelet-Európában az ilyen politikai földrengések kormányozhatatlanságot okozhatnak, hiszen a rövid távú sikerre és politikai haszonszerzésre építő pártok jellemzően képtelenek a kompromisszumos politizálásra. Jelen pillanatban ebből a szempontból Csehország a legsúlyosabb példa, ahol a vereséggel felérő győzelmet elérő szocdemek legrosszabb esetben akár ketté is szakadhatnak, és akkor még távolabb kerül a stabil, többségi kormányzás lehetősége.

Ha csak a térségünket sújtó pártrendszer-válságokra és ezek kivédésére koncentrálunk, azt kell, hogy mondjuk: a szlovák és a magyar példa ebből a szempontból még sikeresebb is. Nem kell sem a Smert, sem a Fideszt félteni a populista szólamoktól; de az, hogy ezekben a válságos időkben biztos és kormányképes többséget tudhatnak maguk mögött, tehát az általuk vezetett ország kormányozható, már önmagában egy eredmény. A mindent leuraló Fidesz és az egymást kijátszó ellenzéki pártocskák féloldalas és egészségtelen politikai felállása fölött van még egy damoklészi kard, amiről nem beszélünk eleget: ez az ország kormányozhatatlanságának eshetősége 2014, 2018 vagy azután. Ha se a mérsékelt jobb, se a balliberális oldal, se a széljobb nem szerezne többséget a parlamentben, akkor lennénk csak meglőve, rendesen. Jelenleg azonban ez az eshetőség – többek között a győztest túlkompenzáló új választási rendszernek köszönhetően – nem áll fenn. Az pedig minden közép-európai nemzet érdeke, hogy a térségben mindenhol stabil kormányzatok alakuljanak – enélkül nehezen tudna megvalósulni a régió sokak által álmodott fellendülése.