Félek, hogy nem leszek

Békés Márton írásában a technológiai hatalommal szembeni „természetes” és természeti felkelésről ír, egy olyan eseményről, ami nem közvetíthető – legfeljebb csak fényképezhető –, emberként nem lehet benne részt venni, és amelynek harcosai (növény- és állatvilág) nem kérnek a racionális lény szövetségi politikájából. A ki- és visszaszorítottak, a fák, rókák és betonvirágok küzdelme ez a digitális én, a digitális építészet, a digitális előéletet monitorozó állásinterjúkkal szemben. Ez a felkelés a szerves élet neki rugaszkodása a szíliciumnak, szózat a(z emberi) természet, a „kölcsönvett táj” mellett.

Ellenállás és az idő visszavétele

Az ellenállás történés. Az ellenállásban – ha eredményes, ha nem – mindennap más nap. Az ellenállás során mindennap elmesélhető, nem történik meg ugyanaz kétszer – ha igen, akkor már nem beszélhetünk ellenállásról. Az akkor a lágy vég, jobban mondva a kortárs jelen. A puha vég otthonát nagyvárosnak hívják, házgyára a Szílicium-völgy. A Békés Márton által felvázolt utolsó felkelők, a visszaszorított tájból előmászó növények és fák, az otthonát és őszi avarát kereső róka ellenállásukkal a történést, az elmesélhetőséget, az időt hozzák vissza. Az idő és a természet egyek. A természeti táj változása az idő zajlásának és múlásának jele.

Ez az utolsó felkelés tehát az idő visszavitele érdekében is zajlik. Annak üzenetét hordozza az erdőben a láb alatt recsegő-ropogó falevél, hogy az állandó és egyben cseppfolyós kortárs jelent fenntartó hálózati társadalom és hálózati én nem hallhatatlanok.

Meghalni az életben kell, nem pedig a fészbukon – mondja a városba tévedt róka, akinek megérkezése a város peremére a „már nincs hova hátrálni” érzéssel bírók jele.

Az otthon pedig ott van, ahol nem áll az idő. Ha nem áll az idő, akkor van honnan elindulni és van hova elindulni. A kettő között pedig történések zajlanak. A hálóba szervezetett identitások viszont nem mennek sehova, és nem is érkeznek haza. Az állandó jelenben állnak, az emberi természettől lecsupaszítva. A lét feltétele viszont, hogy a belső (én) és külső (nem én) világok megkülönböztethetőek legyenek. Elkülöníthető legyen a hús-vér ember és a technológia, a szerethető és nem lájkolható, a gyűlölhető és nem elrejthető (már ha az én-őrzök hagyják, nem hagyják), az érinthető és nem bökhető (poke), az élő, nem pedig online. Az emberi és az emberi természet nem okostelefonok adatforgalmán, nem digitalizált helyeken, nem vizuális terrorba ágyazva instagram-profilokban nyilvánulnak meg. Az ember nem lehet otthon bájtokban és a totális kontrollba kötve.

Amikor csapdát állítunk és belelépünk

Az emberi természet és a véletlen kiiktatása nem csak a szovjet típusú társadalmak „politika filozófiai” sajátossága, hanem a technológia ideológiája is. A technológia technoprófétái szerint a biztonság garantálható. Ész, műszerek, jelzőberendezések, kontroll, tűpontos gépi érzékenység és észlelés. A biztonság tervezett és előállított – szól a technostruktúra és a politikai osztály koalíciós üzenete. Eközben minden generáció „kap” a biztonságos atomenergiából vagy fenyegetéséből. Hiroshima után a permanens atomszorongás, majd Csernobil, és most Fukusima. Hiába a gyári biztonság, az embert nem lehet bebiztosítani maga és a véletlen ellen. Nem lehet szerződést kötni a kiszámíthatatlanság ellen.

A fukusimai katasztrófakezelés jelen szakasza nem csak arra példa milyen az, amikor megtörténik a megtörténhető – azaz amikor az elgondolható fenyegetés mérgezni, rosszabb esetben ölni kezd –, hanem a mentési munkálatok tökéletesen példázzák azt is, milyen az, amikor a végzetes technológiai önhittségbe vetett emberiséget csapdába ejti a technológia. Amikor az ember fejlesztette technológia önálló „életre” kel, amikor úrrá lesz az emberen, mint szolgálóján. „Általában véve is elmondható, hogy az atomenergia alapja az engedelmesség, nem pedig az átláthatóság” – olvashatjuk e sorok írójánál atémához jobban értők billentyűzetéből. Engedelmesség és a hit nem mindig járnak együtt, de a radikális – nukleáris – tudomány korában egymásra találnak. A radikális tudomány árnyékában az igazi veszélyt a nukleáris hit jelenti, hit a nukleáris erőben.

Mi van, ha kiszabadul?

Kétszázezer tonna radioaktív szeméthalmon ül Finnország. Míg korábban kincseket rejtettek a föld alatti világok, napjainkra városnyi alagútrendszereket, amelyekben nukleáris hulladékok állnak katonásan, rendszerben, „jól őrizve”, „biztonságosan”. Az „Into eternity” című filmben részletesen bemutatásra és elmagyarázásra kerül, ahogy lesüllyesztik a mélybe azt, ami ha egyszer még nem hulladék állapotában elszabadulna, megszűnne minden mélység, összedőlne minden állványzat ég és föld között. A filmben „atomtudósok” gondolkodnak arról, mi lenne, ha valaki, egy „beavatatlan” lejutna a mélybe, kiszabadítaná a máskor „jótékony” sugárzást. Tanácstalan, szorongó, kényszeredetten mosolygó tudósok néznek vissza ránk. Ugye, nem? Mintha ők kérdeznék tőlünk: „ugye, ez csak olyan elméleti kérdés?” Egy filmben megszólaló után szabadon: megalkottuk a kifejezést és eljárást: „döntések bizonytalanság mellett”. Minél nagyobb biztonságra törekszünk, minél inkább beképzeljük és eltervezzük, majd megvalósítjuk a kockázat nélküli és véletlen nélküli rendszert, annál nagyobb lesz a bizonytalanság akkor, ha bekövetkezik, ami csak elgondolható, de mégis megtörténhet. Biztonságra törekvés a technológia által az utóbbinak történő kitettséget növeli. A félelmet attól, amelynek a jelenkor engedelmesen szolgál. A félelmet növeli azt illetően, hogy egyszer csak, hirtelen nem leszünk. 

A saját teremtményüktől rettegő tudósok tudják a választ, és kényszeredett mosolyuk vagy teljesen őszinte beismerésük önmagáért beszél. A válasz egy táj (és benne az ember) végének kezdete. A nukleáris hulladéktároló ugyanis az egyetlen temető, amelyben a halott él. A „halott” visszatérése pedig nem a feltámadás, hanem az emberi óvatlanság függvénye. Függetleníteni egy atomerőművet vagy egy atomtemetőt az emberi természettől olyan vállalkozás, amely csakis kizárólag katasztrófához vezethet – harminc évem alatt eddig kettő atomkatasztrófát „éltem meg”, és minden bizonnyal több százat úsztam meg.

A sugár, a gondoskodó veszély átmeneti „halála” után a föld, a táj alá megy. Élőlények sétálnak saját potenciális haláluk felett. Hisszük azt, amit egyébként nem hihetünk. Az emberi természet melletti töretlen kitartásunk viszont mindig figyelmeztetne bennünket: ha kilépünk magunkból, átadjuk akartunkat a gépnek, holnap ránk törhet a félelem. Ha a hulladék onnan lentről feljön, ha sérül egy reaktor, akkor előállhat a helyzet: mi nem leszünk. Csak a radioaktív víz szivárog majd tovább, mint most Fukusimában. Mindez pedig arra kell, hogy figyelmeztessen bennünket, hogy van olyan, hogy emberi természet, amelynek felfüggesztése a félelemnövekedéséhez vezet. Nem élet a félelemben élt élet. Az emberi természet elfogadása viszont a technológiába és a nukleáris erőbe vetett hit csökkenésével jár(na).

Isten helye és a Facebook

A technovilág nem csak atomba ágyazva zár el bennünket az emberi természettől, hanem hálózatba szervezve is. A Szílicium-völgy árul, elad, altat és befed. Ha nincs hova hátrálni a városba tévedő vaddisznónak, ha a hálózat mindent behálóz, bekameráz és lefényképez, úgy hol marad egy szabad hely? Szabad hely az emberinek, a technológián kívülinek. Állandósuló fehér zaj, nem szűnő elektronikus sistergés – írja képszerűen Békés. Kilépni nem lehet, zajban élni viszont nehézkes. Heidegger mondatai kortársak: „Már csak egy isten menthet meg bennünket” (…) Egyetlen lehetőségünk az marad, hogy a gondolkodás és a költészet terén készenlétbe helyezzük magunkat Isten megjelenésére, avagy Isten távollétére a pusztulásban...”. A kérdés azonban az, hogy hol lehet jelen Isten ebben a fehér zajban? Hol van neki hely? Képes-e ebben a világban Isten megmutatkozni? Azt ugyanis, hogy Isten hol jelent meg, azt eddig ő döntötte el. A digitális behálózás világában ennek a döntési képességnek már ő sincs birtokában. Nincs elég hely számára, illetve a hálózatiság következtében mire megjelenne valahol, az a hely el is tűnt.

Isten megjelenése feltételezi az emberit. A jót és a rosszat, a jóra és a rosszra való törekvést. A start up-gyárakban viszont új antropológiát fejlesztenek. Tallár Ferenc idézi Flussert, kinek mondatai éppúgy kortársak, mint Heideggeré: „Egy új antropológia vár kidolgozásra (…) Egy hálózat csomópontjának tekinthetjük magunkat, aminek szálain (akár anyagiak, akár energetikaiak legyenek is azok) információk áramlanak. Az információk e csomópontokban felgyülemlenek, processzálódnak [feldolgozásra kerülnek] és továbbadódnak, de maguk a csomópontok nem valamik: ha kibogozzuk (vagyis ha a csomópontokat alkotó viszonyokat megbontjuk), semmi sem marad. Másként fogalmazva, olyan antropológia kidolgozására lenne szükség, amely az embereket csomópontoknak, viszonyrendszerek kereszteződésének tekinti.” Az új hálózati ontológia tehát nem tűri az emberit, nem tűrheti Istent: „Az antiesszencializmus a hálózati lét alapelveként rögzíti, hogy a hálózatot alkotó elemek, jelen esetben az emberek (egyének) nem rendelkeznek önálló, szubsztanciális, azaz a változások során is fennmaradó, lényegi tulajdonságokkal. (…) A hálózatot alkotó egyének nem szubsztanciális, hanem állandóan alakuló, változó és keletkező, relációs tulajdonságokkal rendelkeznek.”

Isten megjelenése a lényeg feltárást jelentené. Feltárulhat-e viszont ott a lényeg, ahol minden hipertext, és annak rendszerében épülő metanyelv? Áramló nyelvi jelentések hálózatában hol van helye rögzített jelentésnek akkor, amikor a „jelentés csak az állandóan módosuló viszonylatrendszer egyik lehetséges állapotának rögzítése” (Tallár Ferenc). Jelentésváltozások gyorsulása az idő „felpörgetésével” jár. Az idő gyorsítása pedig a szüntelen jelennel, az idő kiiktatásával. Az ellenállás az idő visszaszerzésével kezdődhet.

Békés Márton írásában a természetben és állatvilágban láttatja az idővisszarablókat. Városokban gyökeret eresztő növényekben, betévedt állatokban, különbségek megszüntetése ellen a maga „eszközeikkel” (vagy tehetetlenségükkel) fellépő biodiverzitás utolsó hírnökeiben. Akik az eredendő otthonukat akarják – a természetet, a tájat – visszaszerezni, és eközben otthonaink és énünk otthontalanságára és digitalizálására hívják fel figyelmünket. De hogyan harcol azok ellen a róka, akik már nem is akarnak hazamenni, mert a Facebook-gyárban van az otthon?

A Szílicium-völgy a munka elvett méltóságának objektuma. Ott a munka szórakozás, minden meg van, akárcsak otthon (hiányzó számítógépes alkatrészek, mint egy házi szerszámos ládában, bicikli és tér a kerekezéshez, ingyenes étkezés). A fejlesztő nem érezni a munka kínját és nehézségét, nincs tudása arról, hogy a munka szenvedés is, testi kapcsolódás, érintkezés, konfliktus, érzelem, érintés, tekintet. A munka eredmény. A munka végére érni valaminek, pontot tenni, végezni, megállni, megnyugodni. Ugyanakkor a hálózatokban dolgozva ilyen megnyugvást, megpihenést nem lehet átélni. Holott a munka méltóságot ad – méltósága annak van, aki „én”: akire úgy tekintenek, aki magára is úgy tekint. Munkától fosztott egyén, méltóságától fosztott lény. Ezért cserélhető, helyettesíthető (kód). A munkától megfosztott innovátorok nem alkotnak dologtalan osztályt, de dolgosat sem. Fejlesztők, a te éned fejlesztői.

A technicizált én reklámfelület, foursquare becsekkolása ingyenreklám egy másik technicizált felületnek (énnek). Félek, hogy tudja. És nem unja. Szórakoztató unalmában városba tévedt rókát fényképez, aki az ő életéért turkál a szemétben.

*

Kegyetlenül csendes évek jönnek, amelyet okos zenének öltözött nyolc éves gyermekek töltenek meg. Felháborítóan nyugodt vagyok, hogy ez a félelemre szocializált világ, ha instagram-mocsarakon is, de visszatalál magához. Pszeudo-események sora vezeti majd be önnön, eredendő helyébe. Üres táj lesz, sok üveggel, kevés fával.

Hacsak nem a Békés Márton által vázolt utolsó felkelők már ezt megelőzően sikerrel járnak. Ha ők elég erősek lesznek, ha eléggé tudják bizonyítani, hogy ők az utolsók, úgy rövidülhet a biztonságkeresésbe oltott bizonytalanságnövekedés, a digitalizált munkába fektetett méltóságvesztés. Ha nem lesznek elég erősek, akkor is ők nyernek. Egy életterét kereső vaddisznó soha nem tud Facebook-profilt létrehozni, egy odúját kereső róka soha nem fog lájkolni. Ez egyben egy forró hidegháború utáni korszak legmegnyugtatóbb előüzenete. Félek, hogy én addigra nem leszek, és hogy addig sem vagyok.

Az utolsó felkelők viszont már itt vannak. Jöjjetek, hogy „értelme legyen annak a sok félelemnek, annak a sok rettegésnek és szorongásnak és aggodalomnak”, amelyeket itt olvasva találunk 2013. októberében.