Egy zsenire emlékezünk: 400 éve, 1613. október 23-án választotta a kolozsvári országgyűlés Erdély fejedelmévé Bethlen Gábort, aki ezt meghálálva, nem csak Erdély legnagyobb uralkodójává, hanem a magyar történelem egyik leginkább tiszteletre méltó személyiségévé is vált.
Manapság alig beszélünk róla, az iskolában persze megtanítják az évszámokat, a békéket, látjuk a 2000 forintoson, ahogy tudósaival beszélget, ám a közgondolkodásban nincs benne. Pedig Bethlen zseni volt. Született politikai tehetség, aki egy szétdúlt országot kiemelt a káoszból. Korát meghaladó gazdaságpolitikával rendbe tette a pénzügyeit, majd úgy tette a kicsiny Erdélyt európai tényezővé a harmincéves háború forgatagában, hogy„földjét idegen lovak lába nem taposta”. De olyasmit is tudott, amit korában és azóta sem sok magyar politikus: reálisan felmérve országa és a maga lehetőségeit, le tudott mondani személyes ambícióiról. Pusztán a lehetőség ellenére sem koronáztatta meg magát, mert hazája, a három részre szabdalt Magyarország érdeke ezt kívánta.
Bethlen nem készült fejedelmi pályára, a török támadás után a királyi Magyarországról leszakított keleti országrészben, az Erdélyi Fejedelemségben sem számított kiemelkedőnek családja. Ráadásul apja halála után birtokait is elkobozta az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond. Az 1580-ban született ifjú azonban hamar kitűnt a gyulafehérvári udvarban, eszes volt, gyorsan tanult. Rengeteget olvasva képezte magát, majd egyre elismertebbé válva követte fejedelmét, amíg tehette. Amíg nem fogott olyan vállalkozásba a 15 éves háború alatt, ami Bethlen megítélése szerint Erdély romlását idézi elő: az egyoldalú Habsburg-párti politikába, a vazallus államot uraló török ellen.