A wannabe emigráns

„A wannabe emigráns kritikus ember. Kritikus a többi embertársával és a hazájával szemben, de – kitalálhatják – magával szemben a legkevésbé sem.

Külön pikantériája a dolognak, hogy emberünk negatív észrevételei az esetek többségében teljesen jogosak: »Közoktatás Ruanda szintjén, nincs munka, nem jó a kormány«. Megoldási javaslat azonban sosincs, azzal »foglalkozzanak a politikusok«. Ő persze 5 hazai politikust sem tud felsorolni. de mindegy, mert ők is ugyanolyan begyepesedett prosztók, mint a többi birka magyar, akik megszavazzák őket. Ő ebből tudatosan, 18 éves kora kimarad.

Miután kijutott az ígéret londoni/ausztrál/amerikai földjére, számtalan fórumon elmondja, hogy mi a kádári nosztalgiában ragadt langyos levesben dagonyázó ingyenélő bölcsészek országa vagyunk, de sohasem teszi fel magának a kérdést, vajon miért nem volt szükség itthon a munkájára. Két 12 órás műszakban lehúzott mosogatás után, a másfél négyzetméteres kelet londoni ágybérletéből élvezettel szidja a sok otthonrekedt szerencsétlent. Akik még mindig azt hiszik, hogy »abban« (véletlenül sem »ebben«, hiszen ő már csak így kívülállóként nyilatkozik a hazájáról) az elbaszott országban még el lehet érni valamit.

Ő már rég túltette magát ezeken az illúziókon, és igenis, sikeres ember. Illetve, biztosan az lesz, mert ő szorgalmas, intelligens, kiemelkedik a siralmas, tahó magyar átlagból. Diadalittasan jelentgeti haza a fészbúkon hogy már össze is spórolt 50 fontot a múlt hónapban. »Te mikor tudsz félretenni a fizudból, Zolikám? Örülsz, ha a rezsit, meg a kaját ki tudod fizetni, aztán örülsz, hogy 30-án még lyuk van a seggeden! Ne légy barom, hagyd ott azt a lepra országot, tudok egy tuti állást Dublinban!«”