Mutyialapú társadalom

„Spekuláció helyett, könyvelési trükkök helyett munkaalapú társadalom kell!” – dörgedelmeskedik a kormányfő, amikor éppen globalizációkritikus énjét rántja elő a cilinderből. Mi tagadás, magam is elkötelezetten hiszek abban, hogy az a modern kapitalizmus nem működhet hosszú távon, amelyben minél távolabb van egy gazdasági szereplő a termeléstől, az értékteremtés forrásától, annál nagyobb profitot tesz zsebre, ez a gyakorlat ugyanis olyan mérvű ellentmondást és igazságtalanságot hordoz, hogy az fenntarthatatlanná teszi magát a rendszert. Ha belegondolunk abba, hogy a kávébabot szüretelő napszámos bére hogyan viszonyul az ültetvényes jövedelméhez, az ültetvényes haszna pedig az árutőzsdén spekuláló bróker sikerdíjához, akkor világosan látszik, hogy dolgozni nagy szopás, és ha ezen a miniszterelnök változtatni akar, akkor bizony igaza van.

Ha Orbán példaként nem Kínát állítaná elénk – a futószalag mellett zajló tizennyolc órás robottal, a nyomorúságos bérekkel meg az elfogadhatatlan egészségügyi körülményekkel – hanem mondjuk Dániát vagy Finnországot, akkor legszívesebben magam is talpra ugranék, és megpróbálnám felvenni a taps Semjén Zsolt által diktált ütemét. Csakhogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere láthatóan nem hajlandó tudomást venni arról, hogy a globális piac sikeres alternatíváit a nyugati világ olyan pontjain érdemes keresni, mint Izland vagy Kanada, ehelyett a világgazdaság legnagyobb keleti lerakatát favorizálja, mintha Kína szmogban fuldokló városai nem épp a globalizáció szörnyszülöttjei lennének.

De hagyjuk a bonyolult képleteket meg a távoli országokat és nézzük, hogy a jól hangzó program hogyan érvényesül itt, Magyarországon! Mit jelent a munkaalapú társadalom a gyakorlatban? Egy parlamenti képviselő hétszázezer forintot visz haza – persze azon a pénzen felül, amit a cégek felügyelőbizottságaiban kap –, mindezt egy olyan munkáért, amit nehéz lenne főállásnak nevezni, hiszen nem kevés polgármestert találunk a képviselők között. Félállásért hét kiló.

Vagy ott a trafikos. Naponta egyszer bejár elszámoltatni az alkalmazottat, hetente egyszer smúzol a helyi fideszes góréval és simán többet is kaszálhat, mint egy képviselő. Munkaalapú társadalom. És végül következzék a jackpot: a miniszterelnöki tanácsadó. Legjobb példa talán az a hetvennyolc éves egykori sportoló, aki havi negyedórás telefonbeszélgetésért hatszázhetvenezret tesz zsebre, vagyis évente több, mint nyolcmillió forintot, és akkor beszélünk három ledolgozott óráról. Kettőmillió-hatszáznyolcvanezer forintos órabér. Munkaalapú társadalom. Egy vasutas fél éven át dolgozik azért, hogy az adójából kifizessék a negyedórás telefonbeszélgetést.

Hajlamos vagyok egyetérteni Orbánnal, amikor az Európát uraló svihák spekulánsokról beszél. De vajon kik uralják Magyarországot? Mennyivel jobbak a mi narancsos ragadozóink, mint a bankárkaszt Armani-öltönyös urai, akik egyébként pont ugyanazoknál a szabóknál igazíttatják magukra a méregdrága holmikat, mint a szocialista elvtársak vagy a fideszes polgártársak? Amit a kormány előad, az legalább akkora pofátlanság, mint ami az Unióban zajlik, ha pedig nem, akkor korrupció. A negyedóráért kifizetett hatszázhetvenezer forint még az ügyészséget is vizsgálódásra késztette. Azt az ügyészséget, amelyik némán asszisztálta végig a nagy trafikmutyit.

Mintha a miniszterelnök képmutató Unióra köpködése másra se szolgálna, mint hogy a kormány sötét üzelmeiről elterelje a figyelmet, vagy legalábbis saját visszaéléseit a nagy európai korrupció összképében láttassa. Gyurcsány még lefelé, a társadalomra mutogatott, hogy erkölcstelenségét kontextusba helyezze, ugyanezt Orbán immár fölfelé, az EU irányába teszi.

Magyarországon a politikusoknak semmiféle erkölcsi alapjuk nincs, hogy a polgárok adózási morálját vagy fekete jövedelmeit számon kérjék, és sajnos a társadalom se vonhatja kérdőre jogosan a vezetőit, hogy azok hogy merészelik ilyen szemérmetlenül lenyúlni a közpénzeket, itt ugyanis jóformán mindenkinek enyves a keze. Nehéz lenne eldönteni, hogy vajon attól ilyen korrupt ez az ország, mert ezt látja, ezt tanulja el a gátlástalan és cinikus vezetőitől, vagy ez a romlott erkölcsű társadalom a képviseleti demokrácia mechanizmusai által választja ki legrosszabbjait, hogy azok vezessék? Fejétől bűzlik a hal vagy a haltól bűzlik a fej? A két folyamat alighanem egyszerre zajlik, és ez a lehető legnagyobb baj. Az elitet ugyanis Magyarországon szinte lehetetlen leváltani, de ha sikerülne is, vajon honnan vegyünk másik társadalmat a jelenlegi helyett?