És ez független az aktuálpolitikától, sőt még a rendszerektől is: a történet maga a mindent túlélő kádárizmus. „Kis pénz: kis foci, nagy pénz: nagy foci”. Mondta egykor Puskás, vagy bárki más. Nagyon igaza volt. Pénz pedig egy másik bölcs gondolat szerint két úton jut a fociba. Vagy központilag, mondhatni diktatórikus úton belepumpálják (lásd: az '50-es évek); vagy üzleti alapú vállalkozásként, a szórakoztatóipar részeként megtermeli magát. És kell még egy dolog a jó focihoz, amit sokszor elfelednek: a szív, a játék feltétel nélküli szeretete, tisztelete. Amit látunk akár a világ jelenlegi legnagyobb sztárjainak arcán is foci közben: boldogok, hogy játszhatnak. Nálunk ma ezek közül egyik sincs jelen. Bár Orbánék ilyen-olyan csatornákon belenyúltak az üzleti folyamatokba, pénzt pumpálva a magyar fociba, a piac gyakorlatilag eltűnt e sportág mögül a 30-40 éves sikertelenség miatt. És ami a legbántóbb volt a mostani kiesésekben: a csapatok nem foggal-körömmel harcolva, utolsó vérükig küzdve estek ki, hanem bántóan kedvetlenül, vállvonogatva, alibizve. Mondjuk ki: az önbecsülést leszarva. Minden csapatnál tökéletesen egyezve mulatságos volt a védekezés, a középpálya nem ütközött, támadójátékról pedig ne is beszéljünk, mert nem volt.
Pedig a magyar focinak a '60-as évek elején még minden adott volt, hogy évtizedekig a világ élvonalában maradjon. Világhírű csapataink, szenzációs sztárjaink voltak, tódultak a nézők a meccsekre (ha csak tízezren mentek ki egy fővárosi rangadóra, már napokig cikkeztek a visszaesésről a lapok!); és főleg: minden gyerek, minden talpalatnyi helyen focizott, mindenki labdarúgó akart lenni álmaiban. Bár az állami beavatkozás mérséklődött, a lokálpatrióta vállalatok révén volt pénz is. Viszont beköszöntött a kádárizmus, a zsebbe mutyizások, a haversági alapon berakott csatárok, a „sportállások” kora. Miközben a világ rájött, hogy a foci tulajdonképpen a legjobb üzlet lehet a televíziók elterjedésével, Magyarországon mindenki zsebre lötyögött a semmibe. Bár a szív még évekig vitte előre a magyar focit (az akkori idők egyik világsztárja, Mészöly Kálmán is elsősorban a küzdelem hiánya miatt szokott majdnem agyvérzést kapni a mai meccseket nézve szakkommentátorként.), fokozatosan elment mellettünk a világ. És jöttek a sok mellébeszélést a valósággal szembesítő korszakos kudarcok: amikor először nem jutottunk ki a világbajnokságra (1969, Marseille), amikor először nem szereztünk ott pontot sem (1978, Argentína) és persze a 0-6 Irapuatóban a szovjetektől az utolsó velünk rendezett vb-n, 1986-ban. Gondoltuk volna akkor, hogy ma már Détáriékat sírjuk vissza? Közben klubcsapataink előbb a kupagyőzelemért, aztán már csak a négy, majd nyolc közé jutásért játszottak. A '80-as évekre már siker volt a tavaszi szezon megélése, mára pedig már az is erőn felüli, ha szeptemberben a csoportköröknél (a tulajdonképpeni rajtnál) még érdekeltek vagyunk.