Mandoki: Az integráció a bevándorlók felelőssége
A Nyugatra „disszidált” rockzenész azt írja, mivel akkoriban egy szót sem beszélt németül, az első dolga volt, hogy minden szabad percében tanuljon németül.
Az irány talán egy konszenzuson alapuló koalíciós kormányzás felé mutat, már amennyiben az iszlamista jelöltek ismét jelentős számú szavazatot kapnak a választásokon.
Továbbra is fogságban van Mohammed Murszi államfő, miközben az ideiglenes kormány kezdi megtalálni a helyét Egyiptomban. Az utóbbi napokban is folytatódtak Egyiptomban a bebörtönzött iszlamista államfő hívei és a hatóságok közti összecsapások, a hírek hét halálos áldozatról szólnak. A leváltott elnök továbbra is fogságban van, és nem igazán tűnik úgy, hogy a közeljövőben szabadon engednék. A fővárosban többek közt egy hidat foglaltak el az iszlamista tüntetők, míg a Sínai-félszigeten egy munkásokat szállító buszt ért támadás – a hírek itt három halálos áldozatról szólnak. Mi sül ki az iszlamista tüntetések és az új rendszer kiépítésének párhuzamos történeteiből?
Az Egyesült Államok követet küldött az országba, hogy találkozzon a főbb politikai erők vezetőivel. William Burns külügyminiszter-helyettes kijelentette, hogy az amerikaiaknak nem célja a saját rendszerük rákényszerítése az egyiptomiakra, akik szerinte most egy második esélyt kaptak a forradalom sikerességének megteremtésére. Burns szerint országa továbbra is elkötelezett egy „stabil, demokratikus, befogadó és toleráns” Egyiptom felé.
Mindeközben még mindig vannak viták arról, hogy ami az utóbbi időszakban Egyiptomban történt, azt vajon puccsnak, vagy forradalomnak nevezzék-e. A „forradalom” pártolói az eddigi ellenzéki politikai erők, akik nem győzik hangsúlyozni, hogy mennyien vonultak utcára a Muzulmán Testvérek uralma elleni tiltakozásul. Ezzel szemben a „puccs” megfogalmazás támogatói szerint nehéz forradalomnak nevezni egy olyan hatalomváltást, ahol egy tábornok jelenti be az eddigi elnök hatalmának végét.
Ugyanakkor abban sem lehetünk teljesen biztosak, hogy melyik fél támogatottsága valójában a magasabb: az iszlamista erőké, vagy a világi oldalé? Ha egyből rávágjuk, hogy a világiaké, könnyen eshetünk ugyanolyan tévhitbe, mint hogy Szíriában az ellenállókkal szimpatizálnak többen. De akkor miként állapíthatjuk meg, hogy mit is akar az egyiptomi nép? A Mubarak-éra vége óta a Muzulmán Testvérek teljesítménye a felméréseken és a tényleges erőpróbákon – a választásokon – néha köszönőviszonyban sem voltak egymással. Ebből úgy tűnhet, mintha az egyiptomi szavazók maguk sem igazán tudták volna, hogy mit akarnak. Egy 2012-es felmérésben például a megkérdezettek mindössze kilenc százaléka tartotta a vallást döntő fontosságúnak a szavazata leadásakor, de ezzel egy időben a megkérdezettek kétharmada támogatta volna a sárija bevezetését. Igaz, 83 százalékuk egy, a modern időkhöz igazított változatot tudott volna elképzelni.
Megkérdezték azt is, melyik „modellt” tartanák a legkívánatosabbnak Egyiptomban. A hat választási lehetőség a következő volt: szaúdi, iráni, török, tunéziai, maláj és marokkói. A megkérdezettek 54 százaléka a törököt választotta, míg 32 százalék a szaúdit. Ez azért is figyelemre méltó, mert ez a két modell nevezhető talán a két végletnek – a törököké a világi, a szaúdi a vallásos oldalon. A végül a választásokon győztes Muszlim Testvérek viszont nem igazán felelnek meg a török, alapvetően szekuláris modellnek – még ha mostanában arrafelé is kikezdték a rendszer alapjait..
A fő ütőkártya valószínűleg az volt, hogy a Muzulmán Testvérek szervezett háttérrel rendelkeztek annak ellenére is, hogy hosszú ideig be voltak tiltva: könnyebben tudták mobilizálni híveiket, mint a többi politikai erő. Míg egy átlagos egyiptomi megérti az „iszlám” szóhoz kapcsolódó gondolatokat, az viszont kérdéses, különösen az elmaradottabb területeken, hogy mit mond nekik a „szociáldemokrácia” szó. Egy részüknek valószínűleg semmit – ezt pedig jól alátámasztja, hogy a szocdem jelölt az elnökválasztáson annak idején alig több mint negyvenezer szavazatot tudott összeszedni. Az egyiptomi tradicionális pártok ráadásul a Mubarak-éra alatt ki lettek üresítve: semmi szerepük nem volt, így elveszítették kapcsolatukat a szavazókkal – utat engedve a populárisabb politikai erőknek, így az iszlamistáknak. Végül, de nem utolsó sorban, a többi párt nem rendelkezett szinte semmiféle nemzetközi kapcsolatrendszerrel, míg a Muzulmán Testvérek igen, bár ezeknek szerepe a mai napig sem teljesen tisztázott.
De vajon jogosnak tekinthető-e az iszlamista vezetés megbuktatása? Felvetődik a kérdés, hogy Murszi elnök és pártja visszaélt-e a felhatalmazással, amikor új alkotmányával a fennálló rendszer iszlámon alapokon nyugvó átalakítására tett kísérletet? Itt jelenik meg a katonaság szerepe, amely egyfajta döntőbíróként tett igazságot és az előző kérdésre igennel felelt. Az új kormány munkájában Murszi hívei nem vesznek részt, de ez nem jelenti az iszlamisták teljes távolmaradását az új rendszertől: a Nour párt kívülről igyekszik majd támogatni az új kabinetet, legalábbis a tervek szerint. Az új egyiptomi parlamenti választásokat 2014 elejére ígérik, utána következhet majd az elnökválasztás.
Az irány talán egy konszenzuson alapuló koalíciós kormányzás felé mutat, már amennyiben az iszlamista jelöltek ismét jelentős számú szavazatot kapnak a választásokon. Ezzel próbálkoznak jelenleg Tunéziában is, a mérsékelten iszlamista Ennahda párt kisebb szekuláris erőkkel közösen kormányoz, még ha többször is érte kritika a nem egészen harmonikus együttműködés miatt. Az azonban érdekes, hogy Tunézia után Egyiptomban is megtört a forradalmi lendület – az egykori francia gyarmaton is elégedetlenséget szült a gazdasági problémák megoldatlansága, ami keserűen jelzi ezen országok lakosainak: a forradalom után sem oldódnak meg a gondok egy csapásra.