Úgy esett, hogy Krisztus előtt 216-ban Cannae mellett szembekerült egymással Hannibál és a két konzul, Lucius Aemilius Paullus valamint Gaius Terentius Varro vezette római légiók. Aligha lehetne két különbözőbb embert találni, mint őket kettőjüket. Paullus idős tapasztalt, arisztokrata, többszörösen konzulviselt férfiú, a második illír háború győztese, aki már diadalmenetet is tartott Rómában. Kollégája, Varro igazi homo novus, az első konzul a plebejusok közül, aki ezért is mindenáron bizonyítani akart. A közöttük lévő viszályok miatt a konzulok felváltva vezették a hadat, egyik nap az egyik, másik nap a másik. Paullus, idősebb és óvatosabb lévén, augusztus első napján nem fogadta el a felkínált csatát Hannibáltól – ahogyan a rómaiak mondták: nem mutatta meg légióit –; folytatva ezzel Fabius Maximus óvatos harcmodorát, akit kortársai a „Cunctator” – késlekedő – melléknévvel illettek. Nem úgy Varro, ő gyávának nevezte konzultársát és másnap, bízva a rómaiak számbeli fölényében, mikor ő volt a soros hadvezér, csatára állt ki Hannibállal. Az eredmény ismert. A római vezér stratégiai hibái és Hannibál hadvezéri zsenialitása révén a római hadtörténet egyik legsúlyosabb veresége lett a dologból, szinte az egész sereg odaveszett, köztük a csatát ellenző Paullus is. A sors fintoraként Varro megmenekült. Egy darabig azonban – érthető okokból – a rómaiak nem választottak plebejus konzult maguk közül.
Az ókori demokráciák – mert a kezdeteknél a dolgok többnyire normálisak – arisztokratikus jellegűek voltak. Athénban és Rómában egyaránt egy viszonylag szűk réteg, a nagy arisztokrata családok sarjai gyakorolta a hatalmat, ahol a politikai szerepvállalás kötelezettsége apáról fiúra száll. A fent említett Lucius Aemilius Paullus konzul fia – akit a változatosság kedvéért Lucius Aemilius Paullusnak neveztek – a „Macedonicus” melléknevet kapta Macedónia legyőzéséért. Az ő fia Scipio Africanus, Róma történetének egyik legnagyobb hadvezére, Zama győztese, Hannibál egyetlen méltó római ellenfele. A megfelelően képzett és motivált arisztokratikus elit által irányított országok hosszú sikeres évszázadokat mondhatnak magukénak. Ilyen volt a velencei köztársaság, a Serenissima, nagyon sokáig Anglia és egészen a háború utáni időkig, bizonyos értelemben Amerika. Az idők azonban – többnyire nem előnyükre – változnak.