Horn Gyula: egy másik narratíva

„A Mandiner blogján Schmidt Mária esszében emlékezett meg Horn Gyula életéről. Ez az írás erre kíván reflektálni. A dőlt betűvel is jelzett idézetek ebből az esszéből származnak. Vajon Horn Gyula tényleg a magyar Talleyrand volt? Esetleg a nyugatos (bocsánat, zapadnyik) Kádár János? Vagy egyszerűen egy self-made man, aki élt a kínálkozó lehetőségekkel és ugyanígy járt el a hazája szolgálatában? Egyik sem volt. Vagy talán mindegyikből egy kicsi, egy egészen kicsi. Valójában azonban leginkább kommunista volt. Minden volt, amit ebben a szóban össze lehet foglalni.

1956-os szerepe teljesen egyértelmű, akár volt köze a Nyugati téri tüntetés három (vagy öt) halottjához, akár nem. Aki azon az oldalon állt, az a rossz oldalon állt. Az idegen megszállók oldalán, a szervezett bűnözést jelentő kommunista párt oldalán, az eszement, szürreális rémálmot jelentő szocialista tervgazdálkodás oldalán.

1956-ról vallott gondolatai összefoglalták azt, amit rendszerváltozás éveiben elutasítottunk. Az egyik a kádári rendpártiság hazugsága (tudniillik, hogy ő pufajkásként a törvényes rendet védte a huligán ellenforradalmárokkal szemben), a másik pedig a nettó történelmi hazugságok mitizálása (Horn bátyjának a halála, amit nem a fehérterrorista ellenforradalmárok, hanem egy szovjet teherautó okozott). 1956-ban a barikád egyik oldalán lehetett állni csak. Ha a barikád mindkét oldalának halottjait nemzeti áldozatoknak tekintjük – mint ahogy Horn Gyula tette – akkor minek volt az egész rendszerváltozás? A tézis, az antitézis után a szintézis? Nem, ez legfeljebb a poszt-kommunista elit és értelmiségi, társutas hálózatainak lehet a hitvallása. (...)

Végül is van-e válasz a bevezetőben feltett kérdésre? Mi volt Horn Gyula, azon kívül, hogy kommunista volt? A Mandiner egy korábbi, frappáns bejegyzésében »A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnökeként (1990-2002)« határozta meg, utalva a posztkommunista gazdasági-társadalmi blokkra, amely vezérének tekintette, miközben a haza ellenzékben volt. Hazaáruló volt tehát? Vagy csak egyszer volt hazaáruló, 56-ban, és 89-óta már nem, ahogy azt a Schmidt által mottónak választott Talleyrand-idézet sugallja? Vagy nem is ezt sugallja, hanem azt, hogy jókor volt jó helyen? Vagy ráadásul még, »megtette, amit megkövetelt tőle a haza«? Talán úgy lehetne összefoglalni, pátosz nélkül: Horn Gyula, amikor politikai előnyt tudott belőle kovácsolni, és lehetősége nyílt rá, akkor megtette, amit tehetett. És ez még nem elég a nemzeti pantheonhoz.”