Bíró Zoltán és a félig feltárt félmúlt

„Amikor ma a publicista (a „közíró”) a kétharmados kormányt védi, ahelyett, hogy hagyományosabb szerepében inkább talán ellenzéki sáncokat védene, akkor a hazáját és a nemzeti kultúráját védelmezi, mert belülről és kívülről is azt támadják eszelősen és minden méltányosságot nélkülözve.” Az idézet attól a Bíró Zoltántól származik, aki nemrég kapta meg a Miniszterelnökség szárnyai alatt induló Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgatói posztját. Cinikus gonoszságnak tűnhet az állítás, de mintha Bíró ugyanezt a hetvenes évek derekán is mondhatta volna az akkori hatalom vonatkozásában. A Magyar Hírlap publicistája és az MDF korábbi elnöke ugyanis 1974 és 1980 között a Kulturális Minisztérium közművelődési főosztályának osztályvezetőjeként munkálkodott, a nyolcvanas években előbb a Petőfi Irodalmi Múzeum megbízott igazgatójaként, majd az Országos Széchényi Könyvtár főmunkatársaként dolgozott. Bíró az MSZMP-nek is tagja volt, egészen 1988-ig, amikor pártellenes tevékenysége miatt többekkel együtt kizárták.

Bírónak az állampárti múltra vonatkozó kérdésre a most megjelent Heti Válasz-interjúban az volt az egyik válasza, hogy ha az MDF első elnökeként megfelelt, akkor valószínűleg a rendszerváltást kutató intézet élére is jó lesz. Sokak korábbi tevékenységét lehetne hasonlóan mentegetni, vegyük csak a kézenfekvő példát, a megboldogult Horn Gyulát – úgy tűnik, másoktól sem idegen a „na és?”-logika. Persze, Bíró Zoltán múltja azért nem ennyire sötét, de a minisztériumi osztályvezetők nem tartoztak a rendszer legnagyobb elnyomottjai közé. Az interjúban Bíró egyfajta MSZMP-n belüli harmadik utasságot vázol fel, mely a népi mozgalmat magukénak érzők útját jelentette. „Ezzel kockázatok jártak: engem legalább háromszor állítottak fel a munkahelyemről” – teszi hozzá az egykorvolt politikus. 

Bíró MSZMP-s elkötelezettségéről mások is beszámolnak. Révész Sándor így írt a Népszabadságban Bíró kezdeti MDF-es törekvéseiről: „A Bíró Zoltán által képviselt irányzatnak az volt a meggyőződése, hogy a rendszerváltásnak a legkevésbé sem az állampárt hatalmának felszámolásán, hanem az állampárton belüli és kívüli »népi erők« összefogásán kell alapulnia.” Nyáry Krisztián pedig ekként számolt be első találkozásáról Bíróval: „'88-ban, még gimis koromban, Szentesen részt vettem egy értelmiségi fórumon, ahol az alakuló MDF nevében ő beszélt. Azt mondta, nem szabad párttá alakulnia az MDF-nek, mert az ő céljuk, hogy kivülről katalizálják az MSZMP megújulását, és hogy az egypárttal nem lenne baj, ha Pozsgay lenne a főtitkár.”

Az MDF alapító tagja ettől még vizsgálhatná hitelesen a rendszerváltást, ha nem arról tanúskodna rendszerváltás utáni ténykedése is, hogy gyakran végletekig leegyszerűsített módon szereti csak az „egyik oldal” igazságát a nyilvánosság elé tárni. Az egyébként elismerésre méltó Ady-kutató (és szakmájához értő irodalomtörténész) jelenleg a kétharmados Fidesz-kormány híveként tűnik fel, aki a lekötelezettségtől függetlenül is hajlandó részigazságokat elfogadni, csak hogy az ne ártson a jobboldal épülésének-szépülésének. Sokan vannak ugyanis, akik még 2013-ban is a jobboldal történelmi elnyomására hivatkozva vívják saját kis napi harcaikat. Bíró ugyanakkor a már említett HV-interjúban is kész elismerni például az irodalmi kánon feldúlása kapcsán, hogy „egy kurzus múltját próbálják megteremteni ma sokan, de kevesen vannak, akik mértéktartással teszik”. Azonban, úgy tűnik, emellett publicistaként inkább igazodik a poszt felvezető idézetében foglaltakhoz, és sajátjaként tekint a szellemi önvédelem harcosának alapállására.

Az egyoldalú igazságok kimondásának vádja viszont a rendszerváltás tükrében is áll: lehet beszélni hatalomátmentésről és a lusztráció fájó hiányáról, ám nem lehet a történéseket csak akként vizsgálni, hogy a baloldali-liberális szellemi elit és az MSZP-SZDSZ kormányok körüli privatizálók milyen dicstelen szerepet játszottak a rendszerváltás előtt, illetve a rendszerváltás során a díszletek mögött. Lehet az akkori elszámoltatás hiányát is fájlalni – ám nem lehet ennek mentén úgy újraértelmezni a történelmet, hogy abban az 1990 utáni döntéshozók szempontjai lényegtelennek tűnjenek fel. Másként mondva: könnyű Antall Józsefet, Göncz Árpádot és Sólyom Lászlót hibáztatni a Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat elmeszeléséért, csak azért azt nem ártana ilyenkor tisztázni, az adott kor körülményei lehetővé tettek volna-e más eljárást. Miként Bíró is védekezhet azzal, hogy 1990 előtt teljesen mások voltak a viszonyok és a viszonyítások, csak akkor a lehetőségekhez való igazodást ne kérje számon másokon se. Ha ő ennyire küzdött az állampárt teremtette légkörrel szemben, akkor talán mástól se várjon világmegváltást.

Az elfogultság pedig nem tűnik másra jónak itt sem, minthogy egy kurzus múltját teremtsék meg tudományosnak szánt keretek között. Hogy a baloldali-liberális privatizálás pellengérre állíttassék, de a jobboldaliról szerényen megfeledkezzen az ember. Mondván: a méltányosságot nélkülöző támadások miatt most ezt kívánja a haza üdve. Másrészt a mértéktelenség, a „mindent szétprivatizálás” elfogadhatatlan mivolta nem jelenti azt, hogy a mohó államosítás lenne a válasz mindenre. Hogy eleve a piacpártisággal lenne a baj. Ahogy az sem tűnik túl vonzó opciónak, hogy a „demokratikus ellenzékiséget” dicsfénybe vonó SZDSZ-mítosz után most egy másik igazság előtérbe helyezésére, egy másfajta szemléletmód kizárólagosítására lenne szükség.