Mandoki: Az integráció a bevándorlók felelőssége
A Nyugatra „disszidált” rockzenész azt írja, mivel akkoriban egy szót sem beszélt németül, az első dolga volt, hogy minden szabad percében tanuljon németül.
Kénytelenek leszünk együtt élni azzal a szomorú felismeréssel, hogy társadalmi kérdésekben a híres művészek véleménye sem feltétlenül ér többet, mint bárki másé.
Történt, hogy a felemelkedő Róma fenyegető árnyéka rávetődött a dél-itáliai gazdag görög kereskedővárosokra is. Ezek addig némi kárörömmel nézték a samnisok és a többi itáliai nép háborúit a rómaiakkal, hiszen ezek még kedveztek is nekik, ám most rádöbbentek, elkerülhetetlenül ők következnek. Roppant gazdagok voltak és lusták; meg gyávák is ahhoz, hogy saját maguk szálljanak szembe Róma légióival és hadvezéreivel. Ezért hát pénzért – aminek bővében voltak – zsoldosokat kellett fogadniuk. Választásuk Pürrhoszra, Epeirosz harcias királyára esett, aki híres hadvezér volt és bármikor kapható egy jó kis háborús kalandra. Krisztus előtt 280-tól 275-ig tartott Pürrhosz háborúja a Tarentumiak oldalán Róma ellen. Több véres, de győzedelmes csata után 279-ben Asculumnál került szembe a P. Decius Mus és P. Mucius Saverrio consulok vezette római hadakkal; és bár ezúttal is győzött, veszteségei akkorák voltak, hogy „a két hadsereg szétválása után valakinek, aki szerencsét kívánt a győzelemhez, Pürrhosz állítólag ezt mondta: »Ha még egy csatában győzünk a rómaiakon, végképp elveszünk.«” Így hagyja ránk Plutarkhosz a Párhuzamos életrajzokban. Így lett szállóige a „pürrhoszi győzelem”.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy a minap azt olvastam, Tormay Cécile beemelése az irodalmi kánonba a „Kulturkampf Sztálingrádja”. Holott, ha már katonai műszavakat akarunk használni, akkor sokkal inkább pürrhoszi győzelemnek nevezhetnénk. Mindjárt el is mondom, hogy miért.
*
A szerző – B. Boogieman – három kifogást hoz Tormay ellen, melyek szerinte lehetetlenné teszik, hogy bekerüljön az újonnan alakuló irodalomoktatásba és ezen keresztül a nemzet irodalmi emlékezetébe.
Az első kifogás Tormay leszbikus magánélete. Ezt elég aljas módon használja, bár az megszokott, hogy úgy apellálunk a többség vélt, vagy valós homofóbiájára, hogy elhatároljuk magunkat tőle. „Félreértés ne essék: nem vagyunk homofóbok.” – írja. És tényleg, lehet, hogy ő nem az; ám elérendő céljához éppen nem is ez kell, hanem az, hogy az olvasók legyenek azok és utálják meg ezen az alapon Tormayt. Amúgy az az állítás, hogy „a Kormányzó Őfelségének védelmező karja” valahogyan „elsikálja”, egészen egyszerűen nem igaz. A per során szimplán kiderült, hogy a felperes Zichy gróf megvesztegette a tanúkat, ezért ítélték el őt és mentették fel Tormayt. Horthy nem tudta befolyásolni a bíróság munkáját. A szerző gátlástalanul átveszi a Hetek című folyóirat állítását – tehát hitelességéhez, és ami még fontosabb, elfogulatlanságához nem férhet késég. Mindezek után Rejtő és Szerb Antal zsidóságát közös nevezőre hozza Tormay leszbikusságával – amihez külön gratulálok.
A következő kifogás, hogy Tormay rossz író. Ezzel nem kívánok vitatkozni, mert ilyesmiről nem érdemes; „De gustibus non est diputandum.” Nincs minden olvasóra érvényes művészeti értékítélet. Különben is, a két világháború közötti magyar- és világirodalomról a lakosság többségének csak nagyon halvány fogalma van – e tekintetben elérte célját a sok évtizedes kommunista szellemi kútmérgezés és „tananyagnak” álcázott ideologikus hazudozás. Az irodalom e korszakából csak a kifejezetten baloldalinak beállítható írókat, költőket emelték ki, a többieknek a létét is el akarták titkolni. Az én középiskolás irodalom szöveggyűjteményemben négy vers volt Babitstól és vagy tizenöt Váci Mihálytól. (A fiatalabbak kedvéért: Váci a kommunista korszak koszorús költője volt, halála után – mely stílszerűen Vietnamban érte – még szavalóversenyt is elneveztek róla. Hihetetlenül tehetségtelen fűzfapoéta volt.) A Kulturkampf egyik tétje pontosan ezeknek, a letagadott jobboldali szerzőknek rehabilitálása; legalább azon a szinten, hogy újra kiadják őket és mindenki maga dönthesse el, tetszik-e neki. Én magam szerencsés voltam, az otthoni könyvtárban megtaláltam a két háború között kiadott temérdek magyar és külföldi könyvet, tehát korán képet kaptam arról, mennyire csonka is az a kép, amit az irodalomkönyvek közvetítenek.
A legsúlyosabb kifogás Tormay antiszemitizmusa. Amint azt már többször kifejtettem: a romantika művészfelfogása emelte a művészeket a vátesz szerepébe, tette őket mértékké mindenféle – nem a művészethez tartozó – dologban. Ez a különleges helyzet azonban semmivel sem támasztható alá. A művészek – köztük a legnagyobbak is – éppoly esendőek a mindennapok, a politikai aktualitások megítélése tekintetében, mint bárki más. Sőt. Többnyire ők a legérzékenyebbek, legbefogadóbbak és éppen ezért a legkiszolgáltatottabbak az aktuális szellemi divat tekintetében. A két világháború között – Trianonnal és a tanácsköztársaság vérengző uralmával a háta mögött – nehéz olyan magyar írót, költőt, művészt találni, aki ne tett volna „antiszemita” kijelentéseket. A magyar közgondolkodás egy jelentős szelete az idő tájt komoly felelősséget tulajdonított a zsidóknak a magyar tragédia előidézésében. Szekfű Gyula Három nemzedéke nagy hatást tett: egy egész fejezetet szentelt annak a szerepnek, amelyet a zsidók játszottak a Trianonhoz vezető úton. Móricztól Babitsig szinte bárkitől lehet idézni olyasmit, amit ma „antiszemitának” nevezünk.
*
Tudomásul kell venni, hogy a két világháború között teljesen más volt a többségi társadalom viszonya a zsidókhoz és az antiszemitizmushoz is. Egészen pontosan nagyon más volt az antiszemita szó tartalma. Helytelen és kontraproduktív dolog mai szóhasználatunkat és fogalmainkat visszavetíteni a múlt eseményeire és ezek alapján megítélni amazokat. Nem csak Magyarországon, szerte Európában hasonló volt a helyzet. A 19. és a 20. század legnagyobb művészei közül számtalan tett olyan kijelentést, amelyekért ma visszavonnák Nobel- és egyéb díjaikat, megfosztanák őket akadémiai státusuktól, tán még az ebédjegyüket is elvennék. Ja, és semmiképpen sem lennének ezentúl nagyszerű írók, költők, szobrászok és balett-táncosok.
Értelemszerűen a magyar zsidóság sem produkált kizárólag géniuszokat a művészetekben. Nem is beszélve arról, hogy az antiszemitizmus némileg helyzetfüggő is, hiszen a mai antiszemitázók egyes elődjei korábban hasonló húrokat pengettek. Elég csak Karinthy Ferenc naplóbejegyzését elolvasni: „noha mindnek van rokona Tel-Avivban, de most olyan kéjjel gyalázzák Izraelt és a zsidókat, mint az őseredeti nyilasok”, majd pedig: „Ilyenkor én is antiszemita leszek, de nem az izraeli mesterkedésektől, hanem ezektől a pesti zsidó firkászoktól, akik mindig túlnyalnak.” Kénytelenek leszünk együtt élni hát azzal a szomorú felismeréssel, hogy társadalmi kérdésekben a híres művészek véleménye sem feltétlenül ér többet, mint bárki másé. Ámbár a tét nem ez; hanem az, hogy ki mondhatja meg, mi az irodalmi érték egyáltalában.
Mint eddig annyiszor és mint oly sokszor majd még ezután: harcra hívnak a dobok és a harsonák. Mindkét oldal megmondóemberei kiélhetik fóbiáikat és filiáikat. Nem kockáztatok sokat, ha megjósolom, hogy a „vita” – szokás szerint – hosszú lesz, eredménytelen és aljas. Ezért nevezem hát pürrhoszinak a Tormay körül forgó vitát. Bárki „győz” is, az írók véleményének kivételezett volta és a gazdag, sokszínű, magyar irodalomról alkotott, elfogulatlan, igaz kép vereséget szenved majd minden győzelemmel.