L. a hadastyán: Az árvízi hajós II.

„Ott hagytuk el hősünket, hogy elindultak az elöntött Kisarban megkeresni és ha lehet megmenteni az elkallódott nagypapát. A községet a Szamos öntötte el, melynek gátja átszakadt Tunyogmatolcsnál, s így a falut – bár közvetlenül a Tisza partján fekszik – hátba támadta a víz és a hősies, jól szervezett védekezés sem tudta megmenteni.

A nagypapa a falu másik, a gáttal ellentétes végében veszett el. Az odavezető út, a csónakázás az utcákon szürreális élmény. A legérdekesebb, legmeghökkentőbb a csönd, a csönd ami tulajdonképpen ismeretlen az emberlakta helyeken. A csónak keltette zajok harsánynak tűntek pedig csak az alumínium csónaktestnek csapódó hullámok adtak hangot, meg néha a lökdöső rudak amatőr kezelői jól oldalba vágták a csónakot ami hatalmasakat döndült tőle. A csöndesen, elhagyottan álló házak között sokfelé lehetett túlélő állatokat látni. Ők – roppant racionálisan – nem kiáltoztak segítségért, csak úgy, a vakvilágban. A csirkék, akik nem tudtak úszni a fákon, vagy a háztetőkön gubbasztottak, és az egyik házból megugatta őket egy kutya az istálló tetejéről. A menekülőknek többnyire volt annyi ideje és esze, hogy az utolsó pillanatban elengedték azokat az állatokat, amelyeket nem tudtak magukkal vinni. A nagyobb értékű, könnyebben vezethető lovakat, teheneket magukkal fontosabbnak és célszerűbbnek gondolták megmenteni, ám a kisebb és nehezen kezelhető állatokat ott kellett hagyni. A legnagyobb bajban a disznók voltak, mert ezek nehezen kezelhetőek és túl nagyok ahhoz, hogy egyszerűen szállítani lehessen őket, így – azon kívül, hogy kinyitották az ól ajtaját – nem sokat tudtak tenni értük. Meglepően jól feltalálták azonban magukat. Jól úsznak és okosak is, hamar találtak maguknak száraz területet – sokan egyszerűen kiúsztak az árból – és megették a vízbe fulladt dögöket. A falutól úgy másfél kilométerre volt egy kisebb emelkedő, ami szigetet alkotott, L. néhány nap múlva egész kondát látott ott, vígan röfögve dagonyáztak a sárban – az ár elhozta nekik a malac-mennyországot. Az állatok csak akkor kiáltottak segítségért, mikor meglátták, hogy a csónakban emberek közelednek. Egyébként ugyanazzal a közönyösnek tűnő, néma belenyugvással fogadták sorsukat, amit L. később a kórházak súlyos betegein látott.

L. a csónak orrában ült a nagyapját elveszítő árvízkárosult mellett, aki az úton végig monoton hangon mentegette magát a nagyszülő elhagyásáért. Látszott rajta, hogy retteg attól, amit a házban talál majd és előre eldöntötte, hogy ő aztán nem akar felelős lenni érte. A szokatlan csend lassan belopta magát mindenki idegeibe, észrevétlenül és tulajdonképpen meghatározható ok nélkül, nőni kezdett a feszültség, ezért mindenki egyre többet röhögött ok nélkül és hangosabban kezdtek beszélni. Idétlen vicceket gyártottak és túl harsányan, ok nélkül nevettek rajtuk. Egyébként meg alig várták, hogy odaérjenek és végre történjen valami.”