Szabad-e fotóznunk csak úgy másokat?

Mindenki vallja be magának nyugodtan, nem sűrűn gondolunk bele, hogy az internetről képeket letölteni, és a Facebookon megosztani elvileg nem lehet! Valószínűleg az áradó Dunát fotózók sem voltak tisztában vele, hogy egyáltalán nem etikusan instagramoznak és osztják meg egymással a képeiket. És higgyék el nekünk, esély sincs arra, hogy mindez jobb legyen. Ön, ha nem vigyáz, egyre több jogsértést követhet el.

Amikor úgy tűnik, hogy a levegőbe beszélnénk, akkor éppen a hatályos Polgári Törvénykönyvre hivatkozunk, ami kimondja, hogy a más képmásával vagy hangfelvételével kapcsolatos bármiféle visszaélés a személyhez fűződő jogok megsértésével egyenlő. A vonatkozó paragrafus második bekezdésében az is szerepel: képmás vagy hangfelvétel nyilvánosságára hozatalához mindig az érintett személy, a felvétel tárgyának hozzájárulása szükséges; kivéve, ha nyilvános közszereplésről van szó. Továbbá: az eltűnt, valamint a súlyos bűncselekmény miatt büntetőeljárás alatt álló személyről készült képmást és hangfelvételt nyomós közérdekből vagy méltánylást érdemlő magánérdekből csak a hatóság engedélyével lehet felhasználni.

Még mielőtt feltennénk a kérdést, hogy mi számít kép-vagy hangfelvétellel való visszaélésnek, ki, mettől-meddig és miért számít közszereplőnek; előbb meg kell ismerkednünk a jövőre hatályba lépő, a képmáshoz és a hangfelvételhez való jogokkal kapcsolatos változásokkal. A 2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyvről kimondja, hogy nem csupán a képmás és a hangfelvétel felhasználásához, hanem már az elkészítéséhez is az érintett személy hozzájárulása szükséges. A rendelkezésben az az újítás is szerepel, hogy nincs szükség az érintett hozzájárulására a felvétel elkészítéséhez és felhasználásához, ha tömegfelvételről és/vagy nyilvános közéleti szereplésről készült felvételről van szó.

Ha eddig nem lett volna elég kérdés és elegendő ellentmondás a különböző jogszabályok között, most új kérdéseket sorakoztathatunk az eddigiek mellé. A többnyire a pillanattal dolgozó fotóriportereknek mostantól a célfotózás helyett engedélykéréssel kell foglalkozniuk, és minden egyes terepmunkára joglemondó nyilatkozatot lobogtatva kell érkezniük? A tömeget pedig honnan számoljuk? Öt, tíz, tizenöt, vagy harmincöt főtől? Esetleg százötventől? Arról nem is beszélve, hogy a Photoshop és a profi optikák korában gond nélkül fotózhatunk úgy tömeget, hogy tetszőlegesen kiemelünk belőle valakit. A közszereplői minőségnek pedig továbbra sincs egzakt jogszabályi meghatározása, nem kevés fejfájást okozva a bíróknak.

Egyedül az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára létrehozásáról szóló 2003. évi III. törvény ad definíciót a közszereplők személyével kapcsolatban: „e törvény alkalmazásában közszereplő az a személy, aki közhatalmat gyakorol, gyakorolt vagy akit a közhatalom gyakorlásával járó tisztségre jelölték, illetve aki a politikai közvéleményt feladatszerűen alakítja vagy alakította”. Kissé érthetőbben, Tattay Levente elméleti jogász megfogalmazásában a definíció így szól: közszereplőnek minősülnek azok a természetes és jogi személyek, akik tevékenységükkel vagy nyilvános fellépésükkel befolyásolják a szűkebben vagy tágabban értelmezett társadalom életét, helyi vagy országos viszonyok alakulását, továbbá azok, akik közéleti kérdésekben érintettként szerepelnek.

Ebből a meghatározásból azonban egy személyiségi jogi perben aligha lehetne kiindulni, ugyanis az ügynöktörvény rendelkezései alapján a levéltár az érintett személyt megnyilatkoztatja, hogy közszereplői minőségét elismeri-e; míg a polgári jogi védelem esetén a jogalkalmazó dönt az illető közszereplői minőségéről. Az egészen biztos, hogy a magyar jogrend szerint senki sem válhat akarata ellenére közszereplővé, mert ahhoz, hogy valaki közszereplővé váljon, akarattal, hivatással kell vállalni ezt a státust. Ami még a vitás kérdésben tényszerűen elmondható: hogy a közszereplőket érintő személyiségi jogi védelem az új törvény hatályba lépésétől alacsonyabb szintű lesz a mostanihoz képest.

*

Nem véletlen, hogy az új polgári törvénykönyv és az új fotótörvény kapcsán június 10-én, a Mai Manó Ház Napfény műtermében a Főszerkesztők Fóruma által szervezett Közérdekű magánügy? című kerekasztal beszélgetés titkos gerincét is a közszereplői státus kérdésének tisztázatlansága adta ki. Az sem véletlen, hogy a közel kétórás beszélgetés résztvevői a 2006-os őszi eseményekhez, a rendőrök és a fotóriporterek csatájához, mindezek kapcsán pedig a rendőrök tisztázatlan közszereplői státusához tértek vissza újból és újból.

Dr. Székely László, az új polgári törvénykönyv megalkotásáért felelős miniszteri biztos, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának adjunktusa a 2006-os rendőri visszaélésekkel kapcsolatban elmondta, hogy ő a hatályos jogszabálynál liberálisabb álláspontot képvisel: szerinte a bűncselekményt elkövetők arcát nem kellene eltakarni a nyilvánosság elől. Azt is hozzátette, amikor például valaki egy jogtalanul intézkedő rendőrt rejtett kamarával lefotóz, akkor az illető jogvédelmi helyzetben van: szerinte egy szolgálatban lévő rendőrnek ezt el kell tűrnie.

A jogalkotó a törvénymódosítás szükségességét egyszerre indokolta a tradícióval, és a digitális korral járó változásokkal. A törvény módosításakor a '60-as évektől érvényben lévő joggyakorlatból indultak ki, amely az engedély nélküli képmás elkészítését és felhasználását is jogtalannak minősíti. A mai fejlett digitális technikának köszönhetően egyre egyszerűbb képeket készíteni, és széles körben terjeszteni, ezért kellett a kép létrehozását is engedélyhez kötni.

Dr. Péterfalvi Attila, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság elnöke mindehhez hozzátette, hogy az 1992-ben született adatvédelmi törvény is megerősíti: a kép elkészüléséhez és publikálásához is az illető hozzájárulását kell kérni. Elmondta, hogy a kép és a név személyes adat: ebben az értelemben a képmáshoz való jog személyiségi jog, vagyis az alapjogok közé tartozik. Azonban a másik oldalon figyelembe kell venni, hogy a közfeladatot ellátó személy közfeladat ellátásával kapcsolatos adata nyilvános. Például a bírósági tudósításokról szóló jogszabály szerint az ügyész és a bíró arca mutatható, mert közfeladatot látnak el; de az ügyvédé és a vádlotté már nem, mert ők ilyen értelemben nem közszereplők, ahogy a rendőr sem minősül annak. Az ő álláspontja szerint az viszont bűncselekménynek számít, amikor „minden rendőrről hirtelen leesik a jelvény, az azonosító, és az összes kitüntetés”.

Dr. Pataki Árpád, a Kúria Polgári Kollégiumának bírája újabb izgalmas szempontokat adott hozzá a közszereplői minőség megítéléséhez: szerinte kérdéses, hogy a rendőr mennyiben minősül közszereplőnek, ha utasításra dolgozik. Márpedig jó esetben, többnyire valamilyen felülről kiszabott parancsot teljesít. Elmondása szerint az sem tisztázott, hogy a közszereplői státus milyen időszakra szól: ha valaki egyszer közszereplővé vált, az élete végiéig közszereplő marad? Az ő megítélése szerint igen, amennyiben egy ügy az ő közszereplői státusával áll kapcsolatban, és a jogalkalmazói gyakorlat is a legtöbb esetben ezt a tendenciát mutatja. Aki valaha közszereplő volt, az a közszerepléssel kapcsolatban elévülhetetlenül felelősségre vonható.

Ilyenkor eszünkbe juthat Németh Miklós egykori miniszterelnök, aki hivatkozott már arra, hogy ő nem közszereplő, ezért nem perelhető. Tapasztalhatunk némi következetlenséget Németh pere kapcsán a joggyakorlatban, ugyanis a bírói ítélet ebben az ügyben mégis az elévülés mellett döntött. Hasonló kérdés merült föl Biszku Béla kapcsán, akiről Skrabski Fruzsina és Novák Tamás 2010-es leleplező dokumentumfilmjéig egy ország hihette azt, hogy már nem is él. Biszku Béla évtizedek óta kivonult a politikai életből; de az ő ügyében érdekes módon nem a közszereplői minőség elévülése, hanem a közszereplőként vagy „magánemberként” való szereplés különválaszthatósága volt a legnagyobb kérdés.

A közelmúltból érdekes lehet H. Árpád ügye is, aki személyes adattal való visszaélés és rágalmazás miatt tett feljelentést az egykori büntetőügyéről részletesen beszámoló Magyar Narancs ellen. A büntetőeljárás adatai ugyanis H. Árpád ügyvédje szerint a terhelt különleges személyes adatainak számítanak, amelyek nyilvános feszegetése egy közszereplő esetében legitim lenne, de állítása szerint H. Árpád nem közszereplő, hiszen semmilyen formális tisztséget nem visel a hazai politikai rendszerben. Miközben az nyílt titok, hogy H. Árpád rendszeresen konzultál stratégiai ügyekben a miniszterelnökkel, de ez jogilag úgy is értelmezhető, mintha időnként a sarki fűszerest látná el hasznos tanácsokkal. Az már tényleg csak a zárójel kategóriájába tartozik, hogy H. Árpád miért nem pereli a bulvársajtót akkor, amikor arról jelennek meg álhírek, hogy eljegyezte az egykori szépségkirálynőt, Kapócs „Közszereplő” Zsókát.

*

Bánkúti András, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Fotóriporterek Szakosztályának elnöke, a Figyelő képszerkesztője és Weyer Balázs, a Főszerkesztők Fórumának elnöke újságírói szemszögből közelítették meg a törvénymódosítást és a rengeteg felmerülő kérdést.

Bánkúti elmondta, hogy kissé álproblémának érzi a rendőrarc fotózhatósága körüli vitákat. Azt tapasztalta: a törvényi szabályozástól függetlenül mindig az aktuális vezető, a regnáló hadügyminiszter hozzáállása szabta meg, hogy a rendőröket fotózhatják-e vagy sem. Ő azonban már óvatos velük, és mindenkit óvatosságra int, mert végigkísért már több olyan pert, amelyben a rendőrök százezres, vagy milliós nagyságrendű összegeket nyertek a fotósok ellen indított perben. Szerinte érthető, hogy a rendőrök félnek a fotózástól, mert a fotó a valóságot ábrázolja, de a fotóriporterek ugyanúgy félnek 2006 óta, amikor több fotóst is megvertek a „forradalmi eseményekben”.

Weyer Balázs is túlkapásnak tartja, hogy a rendőrök „rutinszerűen perelnek”, csak azért, mert megjelenik az újságban az arcuk. Szerinte a rendőrök és bizonyos „erre szakosodott” ügyvédek jó bizniszt látnak a pereskedésben, amivel az „újságírókról jó sok pénzt le lehet akasztani”. Mások nyerészkedése korlátozza a médiumokat abban, hogy minél hitelesebben és minél gyorsabban tájékoztassák az olvasókat, a nézőket, a hallgatókat az országban történő eseményekről. Weyer úgy véli, hogy az újságírók munkája ezáltal ellehetetlenül és színvonaltalanná válik. Ráadásul a rendőrök nem csak a média munkáját teszik tönkre, hanem a rendőrségbe vetett bizalmat is csökkentik, hiszen az újságban arctalan droidként, egy elidegenített robotként megjelenő rendőrben senki sem fog megbízni.

Weyer elmondta, hogy pontos törvényi definíció híján az újságírók is próbálják meghatározni, kit is kell közszereplőnek tekinteni. Például a politikusokat, a sportolókat, a zenészeket, a színészeket közszereplőnek tekintik. De ezen belül is érdemes különbségeket tenni azok között, akinek az élete 24 órás közszereplésből áll; illetve akik csak egy adott életszakaszban, egy bizonyos minőségben számítanak annak.

Székely és Péterfalvi is bízik az újságírókban: szerintük az lenne az optimális, ha a média önszabályozó rendszere határozná meg, ki a közszereplő; és azt is, hogy kit, mikor, és milyen körülmények között, milyen feltételekhez kötve lehet fotózni, s erre építve kellene a jogszabályokat létrehozni. Bánkúti András azzal egyetért, hogy a sajtónak önmérsékletet kell gyakorolnia, de azt is hozzátette, hogy a MÚOSZ etikai bizottsága most is kizárja az etikátlanul eljáró újságírót, sajtófotóst. Ráadásul a kizárás híre nem marad titokban: a megszégyenítés a nyilvánosság előtt zajlik.