Június 16: Egy beszéd és utóélete

„A radikális jobboldali Bajcsy-Zsilinszky Endrét saját egykori eszmetársai ölték meg 1944-ben, mert szembefordult a német hegemóniával, a nácikkal és az őket kiszolgáló magyar nyilasokkal. Nagy Imrére pedig egykori elvtársa, a szovjeteket kiszolgáló Kádár János kért halált. A temetésén a kommunisták által bebörtönzött vagy üldözött egykori ellenzékiek, köztük magukat baloldalinak, nemzeti konzervatívnak és liberálisnak tartók álltak sorfalat. A magyar történelem egyik legszebb pillanata volt, nem véletlen hát, hogy alig beszélünk róla. A fiatal, liberális ellenzékieket képviselő Fidesz nevében Orbán Viktor tartott beszédet. A Kádár-rendszer halotti beszédét mondta el pártalan erővel. Az esemény ma már a hivatalos kormány-propaganda része, bár az Orbán mellett állók közül Mécs Imrét, a néhány éve elhunyt Vásárhelyi Miklóst és a pár hete eltávozott Rácz Sándort is gyakorta lesatírozzák a képekről. Közpénzből udvari festmény is készült a beszédet mondó fiatal Orbánról, de aligha olvassa bárki hívei közül akkori sorait.

Arról beszélt ugyanis, hogy a párt feltétlen szolgálata bűn. Hogy az ázsiai zsákutca csődtömegbe visz, és  csak a nyugati fejlődés teremthet gazdasági jólétet. Hogy a pártállam megrendelésére készült, a történelmet meghamisító tankönyveiben nem az igazság olvasható. Hogy mennyire nevetségesek azok az egykori kommunisták (Pozsgay Imrére és társaira célzott), akik most azért tülekednek a koporsók körül, hogy szerencsehozó talizmánként megérinthessék azokat, és reformereknek tűnjenek fel. Hogy minden erővel rá kell szorítanunk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Hogy a párt napilapja öles betűkkel hazudik. Hogy soha ne higgyünk az állampárt politikusai semmire sem kötelező ígéreteinek.

Én ma is egyetértek vele. Ő ma már nem ért egyet egykori önmagával. Tennünk kell ma is, hogy a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk ne kerüljön be a hatodik koporsóba.”