A világháború és Trianon: mennyi mindent vesztettünk!

Frontharcos traumák

A történészek mindegyike tételeket fogalmazott meg a beszélgetés elején. Csunderlik Péter történész, az ELTE PhD-hallgatója kezdte az XX. század nagy traumáinak gyökerét látja az 1914 és 1918 közötti háborúban. Kijelentette: elég csak a teljes generációt befolyásoló frontélményre gondolni - később még Adolf Hitler is ebből bontotta ki nézeteit. A történész szerint a nagy társadalmi traumatizálódás nyilvánvaló, sokan pedig az első világháborút egyenesen egy nagy, harminc éves polgárháború kibontakozásaként értelmezik. „Mindig az áldozatok számát nézzük, de a lelki trauma nem jelenik meg a művekben - nincs jó hadtörténeti mű a világháborúról” - magyarázta. Csunderlik Péter nem csak azt gondolta, hogy a megközelítésekben alulról kell építkezni, de azt is állította: a modern antiszemitizmus gyökereinek is a szóban forgó háború adott táptalajt. „Mindig Tiszaeszlárról beszélünk, pedig az I. világháborúban vált igazi bűnbakká a zsidóság”.

Nem csak a kisebbségek válhattak ugyanakkor bűnbakká - Csunderlik szerint ez éppen ekkor következett be a magyarsággal, pontosabban Magyarország hatalmi ambícióival is, amelyek „a német militarizmussal karöltve lettek bűnbakká”. Ez leginkább a szláv népek történeti interpretációinak köszönhető. „E démonizálással emelték magukat kultúrnéppé” - állította az egyébként gonzó cikkeket is író történész. Csunderlik szerint a nagy háború mélyreható traumatizáló hatását jól szemlélteti a II. világháború, az akkoriban kialakuló különféle rasszizmus-koncepciók, de a kommunizmus megjelenése és József Attila egyes versei is.

Nemzeti trauma, belpolitikai torzulás

A beszélgetésen történészként részt vevő Maruzsa Zoltán (jelenleg a felsőoktatésért felelős helyettes államtitkár) már az elején leszögezte: érzelmi szálakat fog elővenni. Szerinte a Trianonnal végződő háború „nemzeti szemmel nézve máig ható veszteségeket okozott”. Hozzátette: „nyilván nem fogjuk most sorolni az elvesztett erdőket, mint a húszas évek forrásai”. Elvesztettük ekkor viszont a normális belpolitikai fejlődés lehetőségét is.

Maruzsa ennek illusztrálására idézett Tisza István és Károlyi Mihály, illetve a függetlenségpárti ellenzék által a világháború elején elmondott parlamenti beszédekből is. A lényeg talán így foglalható össze: ekkor még a politikai paletta valamennyi szereplője egyetértett Magyarország megvédésének, az integritás megőrzésének fontosságában. Ezt követően viszont - a világháború közepén - polgárháborús viszonyok is megterhelték az országot. Az államtitkár-történész emiatt vélte úgy, hogy bizony „a mai viszonyokból is sok minden gyökerezik 1917-18 környékén”.

Drágán kaptunk függetlenséget

M. Kiss Sándor, a Pázmány Péter Tudományegyetem professzora a világháború legfontosabb következményeként Trianont és a bolsevizmus megjelenését nevezte meg. „1917. november 7-e nagyon fontos dátum, hiszen egypólusúból kétpólusúvá vált a világrend”. Számunkra ez a professzor szerint könnyen értelmezhető, hiszen a jelenség már 1919-ben kézzelfoghatóvá vált.

A világháború megváltoztatta az olyan alapértékekhez való viszonyt, mint a függetlenség, a tulajdon és a hit - mondta M. Kiss, aki ezek közül a függetlenséget emeli ki és helyezi történeti perspektívába. A magyarok 1541 óta törekednek az abszolút függetlenségre, miközben időről-időre megjelennek a korlátozott függetlenség hasznosságát hangsúlyozó politikai erők is.

A történész ezt vette figyelembe a kiegyezés utáni időszak értékelésekor is: „Az 1867 és 1914 közötti időszak az egyik legnagyobb fejlődést hozta Magyarországnak, viszont döntő kérdésekben nem mi határoztunk”. Az első világháború után Magyarország Trianon tragikus veszteségeivel párhuzamosan kapott függetlenséget. M. Kiss az emberekre való hatás jelentősége kapcsán nagyapái személyes élményeit hozta fel: egyikőjük az olasz fronton, másikuk pedig az oroszok ellen harcolt, különböző élményeket szereztek, de egyiküknek sem ez maradt élete legnagyobb élménye. „Az I. világháború után még meg tudta őrizni az ország a tartást” - hangzott a konklúzió.

A status quo vége a történeti Magyarország vége

Tőkéczki László, az ELTE professzora szintén 1541-ig ment vissza értelmezésében. Szerinte ez az a dátum (esetleg 1526), amióta „a magyarság sorsát európai nagyhatalmi összefüggések határozzák meg”. Ez a dualista berendezkedés alapjai is mutatják: Magyarország egyedül megnyerhette volna az 1948-49-es szabadságharcot, ám orosz beavatkozással erre nem volt esélye. Deák és köre 1867-ben már látta, hogy kiegyezésre van szükség: Európában ekkor egy független Magyarországot nem láttak szükségesnek, de egy erős kiegyensúlyozó hatalmat birtokló Habsburg-birodalmat igen.

Ez Tőkéczki szerint az I. világháborúra nézve annyiban mindenképpen érdekes, hogy Magyarország így a korszak status quojának fenntartásában volt érdekelt. Fel is tette a kérdést: „Micsoda paradoxon az, hogy Magyarország a németekkel volt szövetségben?” Arról a Németországról van szó, amelyik gyarmatokat és hatalmi átrendeződést követelt ekkor. Hasonló paradoxon, hogy a status quo megbontásában érdekelt szlávok a világháborúban az antanthatalmakkal léptek szövetségre.

Fontos az is, hogy az erőszak hatalmi szerepe is megváltozott a háborúban - ekkor válhatott ultima ratioból legitimizáló erővé. Magyarországon Trianon hatását is kiemelhetjük: a történész ehhez Vázsonyi Vilmos gondolatát kölcsönözte, aki szerint Trianon megakadályozta a demokratizálódás folyamatát. Egyfajta „középosztályi feszültség” alakult ki, a politikában pedig a szerves növekedésre építő „liberálkonzervatívok helyét frontharcos szemléletű fiatalok vették át”. A frontharcos élmények, a hadiellátás világa Tőkéczki szerint a bolsevizmusnak is megágyazott: „a szociális igazságosság régi vágyának” kijátszása történt meg.

Az elit katasztrófája

A vitát vezető Gerő András nem vitatta Trianon tragédiáját, ám más perspektívából tette fel a kérdést: „a kiegyezés korának politikai elitje megtett-e mindent azért, hogy egy háborús vereség esetén elkerülje a legrosszabbat?” Gerő a magyar nacionalizmusban látta az alapproblémát: a liberálkonzervatív-nacionalista magyar elit megakadályozta a cseheket emancipáló hármas monarchia létrejöttét, és Magyarországon ragaszkodott „az egy politikai nemzet” elvéhez, nem engedtek a föderatív elképzeléseknek.

Az 1848-ban az egyik legtágabb jogkiterjesztést adó berendezkedés 1914-ben már példátlanul kevés jogot biztosított. Gerő szerint fontos párhuzam, hogy az elit támogatta a magyar ipart, de a munkáskérdést nem engedte napirendre. Támogatták a nemzetekkel való kiegyezést is, de nem gondolkodtak autonómiák biztosításában. „Történelmi Magyarország nem létezett”, a Habsburg-birodalom megszűnése pedig elpusztította a magyar berendezkedést - szögezte le Gerő, aki szerint a világháború környékén már Ferenc Ferdinándtól Jászi Oszkárig mindenki egyetértett abban, hogy a létező rend fenntarthatatlan.

A magyar politikai elit katasztrófájának Tisza István szülőfaluja, a román határhoz közeli Geszt lett a szimbóluma - összegezte Gerő, aki úgy vélte: az elit nem tett meg mindent Trianon elkerüléséért, ugyanakkor ez nem menti fel a nagyhatalmakat sem.

Elit: jó, rossz, Darth Vader

Az alapállások megfogalmazását követő vitában M. Kiss, Tőkéczki és Maruzsa leginkább Gerő András állításaival vitatkozott. Maruzsa úgy vélte: Geszt nem a politikai elit, hanem egész Magyarország tragédiáját szimbolizálja. Az elit, így például Tisza Kálmán a nemzeti kisebbségekkel való együttműködésre törekedett, és a nemzeti egységet megbontó antiszemitizmust is elítélte.

Tőkéczki szerint a nacionalizmusok között is differenciálni kell: a korszak nagyhatalmai körében a gyarmati nacionalizmus volt jellemző, Magyarország viszont regionális nacionalizmus képviselt. Fontos, hogy autonómia a korszakban sehol nem létezett, ezért ennek hiányát nem lehet számon kérni a korabeli politikán - tette hozzá. És igenis létezik történelmi Magyarország.

Gerő András kijelentette: ezek a gesztusok túlságosan későn történtek, az autonómiához hasonló jogok biztosítására pedig jó példa a Varsói Nagyhercegség és Oroszország esete. Magyarországon viszont a territoriális dogma, a „Magyarország a magyaroké” vált uralkodóvá, ami pedig nem volt igaz.

A beszélgetést megkezdő és lezáró Csunderlik Péter szerint Tisza István valóban „leült tárgyalni a Román Nemzeti Párt képviselőivel, miközben a baloldal hajlamos személyét a késő monarchia Darth Vadereként interpretálni”. Megjegyezte viszont, hogy a föderális reformok javaslatát a korszakban sokan zsidó dologként azonosították. A katasztrófa alternatívája szerinte érdekes módon az lehetett volna, ha Károlyi Mihályt nem engedik vissza 1914-ben Magyarországra, így pedig Párizsban emigráns kormányt alakíthat. Ez ugyanis talán sikeresebb alkupozíciót adott volna hazánknak a béketárgyalásokban.