Invokáció: alább hihetetlen stiláris nehézségekkel kellett szembenéznem. A magyar nyelv hagyományosan a németből átvett „buzi” szóval jelöli a saját nemükhöz vonzódókat. A szó a bogumil eretnekek nevéből ered, akik – állítólag – metafizikai okokból hódoltak ennek az időtöltésnek. Ez a szó azonban – sok másikkal egyetemben – elmebeteg korunkban anatéma alatt áll. Én pedig nem fogom „meleg”-nek nevezni a homoszexuálisokat, mert a leves meleg és a sparhelt, nem pedig egy ember; továbbá nem szeretem, ha bárki meg akarja mondani nekem, hogy mit hogyan nevezzek. Egyébként a különböző PC elnevezésekkel kísérletezni merőben felesleges. Aki viszolygott a saját nemükhöz vonzódóktól, az ezután is viszolyogni fog, csak nem a buzi, hanem a meleg szó fogja ezt a viszolygást kiváltani, lásd Kósa Lajos idétlenkedését. Ezért azután a legkülönbözőbb szerencsétlen megnevezéssel fogok a továbbiakban kísérletezni, az ebből eredő stiláris zökkenőkért előre is elnézést kérek.
*
Suetonius írja Néróról, hogy hőse, aki 54 és 68 között uralkodott a világot maga alá gyűrő városban, gerjedelemtől hajtva szabályosan feleségül vette az ifjú Sporust – méghozzá hatalmas ünnepség közepette, ahol a „menyasszony” vörös fátyollal a fején tejes díszben jelent meg az ámuló nép színe előtt. Voltak persze akkor is csúf homofóbok, akik nem hatódtak meg a tiszta szerelem e megnyilvánulásától, és azt mondták: „be jól járt volna az emberiség, ha Domitius is ilyen asszonyt visz a házhoz”. Domitius Néró apja volt egyébként. Néró dicstelen halála után Sporus különösebb zökkenő nélkül a praetorianusok prefektusának, Nymphidius Sabinusnak lett a „felesége”, akit saját katonái gyilkoltak meg, amikor császárrá akarta kikiáltatni magát. Sporus végül 69-ben öngyilkos lett, hogy elkerülje a megaláztatást, amely akkor várt rá, midőn Vitellius – aki áprilistól decemberig volt császár – fel akarta léptetni a cirkuszban, a gladiátorjátékok során, mint Perszephonét.
Láthatjuk tehát, hogy e tekintetben sincs új a nap alatt, a napjainkban zajló kutyakomédia az egyneműek házasodása körül nem előzmények nélkül való. Eltekintve attól a nem elhanyagolható különbségtől, hogy akkoriban ezt a házassági ceremóniát senki sem tekintette fejlődésnek, vagy az emberi jogok érvényesülésének. Ami az egykori és mai eseményekben közös és elgondolkodtató, az az, hogy vajon miért érezte Néró, vagy Sporus – esetleg mindketten – szükségét annak, hogy „szabályosan” összeházasodjanak? Azokért az előnyökért biztosan nem, amiket ma fel szoktak hozni a homoszexuálisok házassága mellett; jelesül, hogy mindenféle anyagi, egzisztenciális hátránnyal jár, hogy ha nincsenek hivatalosan összeadva és ez „igazságtalan”. Néró és újsütetű arája erre biztosan nem hivatkozhatott – valószínűleg meg sem fordult a fejükben –, hiszen a császár maga volt a törvény. Az sem volt valószínű, hogy valamiféle „polgárpukkasztás” szándékával, művészi önmegvalósításként tették volna – bár Néró művésznek vélte magát –, akkoriban ugyanis még nem volt divatban az efféle ivarművészet. Mégis szükségét érezték, hogy megtegyék. Azt kell gondolnunk tehát, hogy valami más, valami mélyebb munkált bennük és munkál ma is azokban az aktivistákban, akik oly erőszakosan ragaszkodnak a házasodás jogához.
A helyzet eszkalálódására jellemző egyébként, hogy nemrégen még, mikor a szodomiták házasodásának joga még a legprogresszívebb fejekben sem született meg, a hasonszőrű aktivisták arról szónokoltak, hogy a házasság merő és unalmas formalitás, semmi jelentősége sincs, és az igazán korszerű párok nem is házasodnak össze. Most meg tessék, a házasság lett a kívánatos és elérendő cél. Ki tud itt eligazodni!