Trafikország

A bürokrácia ostorozója, C. Northcote Parkinson írja egy tanmesében: amikor egy atomerőmű építéséről kell dönteni valami bizottságban, akkor az atomerőmű költségvetését egy pillanat alatt megszavazzák; míg a biciklitárolóról a végtelenségig fognak vitatkozni. Az ok egyszerű: az atomerőműhöz senki sem ért, és ezt lelke mélyén mindenki tudja is magáról, a biciklitárolóhoz viszont mindenki, tehát mindenkinek véleménye is van.

A sajtó – hasonló okokból – tele van a trafikok ügyével. Nos, úgy vélem ennek az az oka, hogy a kormányellenes vélemények irányítói helyes érzékkel észrevették: ez pontosan az a méret, amelyet az egyszerű nép teljes mélységében megért. Nietzsche szerint „ha megfontoljuk, mily titokzatosan és leplezetlen lopóznak még ma is a nagy események a színre, hogy' elfödik őket jelentéktelen események, milyen kicsinyeknek látszanak közelről, mily sokára megtörténtük után mutatják mély hatásukat és remegtetik meg a talajt – micsoda fontosságot  tulajdoníthatunk akkor a sajtónak, amilyen most, mindennapi tüdő-pazarlásával, hogy ordítson, elkábítson, felizgasson, megijesszen –, vajon több-e, mint az a permanens vaklárma, amely a fület és az érzékeket téves irányokba vezeti?”

Mindenki volt már trafikban, látta, hogy milyen, és ezért úgy gondolja, ezt ő is tudná csinálni. A trafik emberi méretű. A négyes metró, az alagutak, autópályák – felfoghatatlan milliárdok, nem emberi dimenzió. Senki, vagy csak a kivételezett kevesek ismerhetik a csodás érzést: milyen milliárdokat lopni. De egy trafik, az más. Az akár nekem is lehetne. Tudjuk, embertársaink többsége mentálisan sajnos trafikos – sokkal rettenetesebb az, hogy úgy tűnik, „elitünk” egy része is az –; nem kell hát csodálkozni, hogy egy nemzetet jár át a gondos kezek által ápolt borzalom: lopják a trafikokat! Maga a „trafiktörvény” egyébként etatista, túlmozgásos ostobaság, ami sajnos erősen jellemző a Fideszre.

*

A békés életre leselkedő veszélyes, diktatórikus szándékok egyike – és nem is a legveszélytelenebbje – az, amit talán „doktorokráciának” lehetne nevezni. Amióta univerzális valláspótlék lett a tudományokból, minden tudomány képviselői előbb-utóbb megpróbálnak túlterjeszkedni tudományuk határain, különösen, ha az a tudomány az emberrel foglalkozik. Hiszen ha komolyan vesszük a saját tudományunkat, akkor nekünk birtokunkban van az a tudás, amely az emberek boldogabbá tételéhez szükséges – és ha így van, miért ne használnánk? Miért ne kényszerítenénk őket – a saját érdekükben –, hogy azt tegyék, amit mi mondunk?

Ezeken az oldalakon már írtam a magukat közgazdásszá felszentelt könyvelők világuralmi törekvéseiről; nos, ugyanilyen tendenciákat figyelhetünk meg az orvosok egy részénél is. A nekivadult egészségügyérek elhatározták, hogy megvédenek bennünket, ha belegebedünk is. Ez a törekvés nyitott fülekre és törvényhozói laptopokra talál az etatista bürokratáknál, akik számára egy új betartandó törvény egyben egy új hivatal nyújtotta nagyszerű jövőt lebegtet meg. Ez a Szócska államtitkár is egy tipikusan ilyen egészségdiktátor alkat, látszik a tekintetén, hogy legszívesebben kurtavasban hurcolná követ törni azt, aki dohányozni merészel. Valamelyik antinikotinista angol király eszelte ki azt a büntetést, hogy akit pipázáson kaptak, annak az orrán átszúrták a pipaszárat; Szócska nyilván szívesen lett volna ott lord mayor.

Félreértés ne essék, lehet, hogy a dohányzás valóban olyan ártalmas, ahogy mondják. Én nem tudom. Szerintem egyébként azok sem tudják, akik ezt állítják, de hagyjuk ezt, ebből már voltak viták itt. Azt azonban ostobaságnak tartom, hogy az állam olyan dolgokat is szabályozzon, amiket nem muszáj. Ez ugyanis a tapasztalat szerint a bürokratákon kívül senkinek sem jó – ellenben rossz. Nagy Frigyes apja, aki szándéka szerint nemzetének is atyja volt, úgy érezte, rendeletet kell kiadnia, hogy alattvalói a krumpli földalatti gumóját fogyasszák, ne a zöldjét legeljék. Úgy gondolta, annyira hülyék, hogy erre szükség van. Valahogyan így gondolnak ránk a mi bürokratáink is. A tonnaszámra termelt előírások, szabályok, rendeletek olyan szövevényt alkotnak, amely egyre kevésbé hagyja, hogy az ember normálisan éljen. Ez nem magyar specialitás, így van ez egész Európában. Úgy tűnik, hogy nagy, sokáig fennálló civilizációk a saját felhalmozódó hülyeségük súlya alatt omlanak össze. És ez elkerülhetetlen, mint a tehetségkutató a televízióban.

*

Régebben, amíg dohányoztam, értelemszerűen sokat járkáltam trafikokba. Ezek jellemzően kicsiny, erősen dohányszagú (akkoriban szerettem) helyiségek voltak, ahol többnyire nyugdíjaskorúnak tűnő nénik vagy bácsik árulták a cigarettát. Nem tűntek milliomosnak. Most meg azt olvasom, hogy főorvosok, al- és felpolgármesterek, „potentátok” törik magukat a trafikokért. Nocsak. Vannak szakmák és elfoglaltságok, amelyek az unalom és a fantáziátlanság szinonimái: ilyen a trafikosság is. Szerintem akibe bármilyen fantázia is szorult, az nem akar trafikos lenni.

Az információmorzsákat rágcsálva nekem úgy tűnik, hogy azok közül, akik miatt a balhé kitört, nem is nagyon akar senki trafikos lenni. Na nem a szellemi emelkedettség okán, hanem azért, mert senki sem akar dolgozni. Trafikosnak lenni ugyanis munka. Ülni kell egész nap a büdösben és háklis vevőket kiszolgálni, akiknek pont olyan pipadohány kell, amilyet nem tartanak. Úgy tűnik, hogy üzleti elitünk – benne uzsorásokkal és szélhámosokkal – a régi egyszerű eljárásra, a koncesszió-kereskedelemre épít.

Nem akarnak ők bagót eladni szűkös boltokban. Nem. Koncessziót akarnak eladni. A megnyert koncessziókat fogják eladni vagy bérbe adni, némi pénzt lehúzva a trafikok boldogtalan tulajdonosairól, akik továbbra is ülhetnek a pult mögött, csak kevesebbért; és mivel eléggé sok elárusítóhely bezár, valószínűleg egészen jó árat tudnak majd elérni.

A magyar kapitalizmusnak úgyszólván a védjegyévé vált ez az eljárás: beállni harmadiknak két fél közé, és a „közvetítésért” mindkettőtől levenni valami pénzt. Az eljárás tökéletesen működik, különösen akkor, ha az állam is benne van valahogy a dologban. Így történik az, hogy kiválasztják és megbízzák azt a céget, amelyik kiválasztja és megbízza azt, amelyik kiválasztja és megbízza az önkormányzati vécépapír-beszállítót. Így a higiéniai eszköz ugyan kétszeresébe kerül, mintha bemennénk a boltba és egyszerűen megvennénk, viszont nagyszerű lehetőséget tudunk nyújtani a jó barátoknak.

*

Sajnos azt kell mondjam, nem tudom eldönteni, hogy ez – mármint hogy ügyeskedő sipisták is tülekednek a koncessziókért – jobb vagy rosszabb, mintha tényleg azért akarnak maguknak trafikot a „potentátok”, hogy üzemeltessék. Mert a trafik nem pusztán kereskedelmi egység: a trafik a kispolgár-lét ikonja, szimbóluma, a házmesterség kereskedelmi változata, a szűkös horizont biztonsága. Joggal borzadhatunk el attól a gondolattól, hogy olyanok vezessenek egy várost vagy akár országot, akik amúgy trafikosok akarnak lenni. Miféle elit az olyan, amelyiknek szellemi horizontja a trafikos-pult és jövőképe pedig a kicsi, büdös bolt? Mikor tett naggyá egy nemzetet trafikos?

Ha a „potentátok” tényleg trafikot akarnak maguknak, akkor az az eleven mementója annak, milyen is egy elrontott elitváltás, és hány évtizedig nyögjük még a hatásait. Az az ország, amelyet trafikosok irányítanak, hagyjon fel minden reménnyel.