Ez nem bátor, ez nem művészi, és főleg nem igazságos. Ez szánalmas

Azahriah tehetséges művész. Amit csinál, jó. És tetszik is. De amit most mondott, az vállalhatatlan.

Mindkét válogatásban rengeteg női aktfotó látható: Newton játszik és megmutat.
„Belépve Newton[1] »lő« ránk: a „fizetett mesterlövész”, ahogy magát nevezte, hiszen a’70-es évektől a világ egyik legismertebb és legjobban fizetett divat-, reklám-, portré- és aktfényképészeként vált ismertté. Ezekre a képekre koncentrál a Szépművészeti bemutatott válogatásnak harmadik blokkja. Newton hitvallása, miszerint a divatfotó attól jó, hogy nem tűnik annak, jól tetten érhető a kiállított fotókon is, melyek sokszor történeteket beszélnek el, és valamilyen szokatlan elemmel, háttérrel, beállítással hívják fel a ruhákra a figyelmet. Külön csemege az elmúlt 30-40 év haute couture divatját visszaidézni a hatalmas színes reklámok nyomán, melyeken egyúttal divattörténelemben való jártasságunkat is tesztelhetjük, és már messziről örülhetünk egy-egy nagyon is jellegzetes Chanel vagy Yves Saint Laurent öltözetnek. Newton fotói ráadásul úgy mutatják be a ruhákat, hogy a fotók hangulata igazodik a divatház stílusához, ezzel erősítve annak főbb jellegzetességét.
A másik két blokk a »Magántulajdon Mappák«, és a »Helmut Newton's Illustrated« címet viselik. Előbbiben a ’70-es években készült portrékat, erotikus képeket és divatfotókat láthatunk, köztük sok ismerttel is. Utóbbi az 1987-től megjelentetett Helmut Newton's Illustrated című saját újságjának címére utal. A lapban saját képválogatását publikálta, köztük sok hírességről készített portréját, melyeken szokatlan arcát látjuk például Elizabeth Taylornak, Karolina monacói hercegnőnek, vagy éppen a fiatal Karl Lagerfeldnek és David Bowienak. Mindkét válogatásban rengeteg női aktfotó látható: Newton játszik és megmutat. Kamerája domináns, testiségüket hangsúlyozó nőket rögzít, mintha elsősorban nem megérteni, hanem megmutatni akarná a nőt, annak fizikai valóját, és az »abban« rejlő lehetőségeket felvillantani, egyúttal rákérdezni helyzetére, például a férfiszerepben való megjelenítésen, vagy a különféle helyszínek és a modell viszonyán keresztül, hogy hat egymásra a kettő, milyen érzéseket kelt egy-egy ilyen beállítás. Így szokatlan, és bizarr helyzetekbe pillanthatunk be, nem véletlen, hogy ugyan magát feministának vallotta, sokan mégis szexistának tartották. (A ’90-es években heves vitát folytatott Alice Schwarzerrel az EMMA című feminista magazinban, amely végül jogi vitákba is torkollt.) Nem véletlenül: ugyan nagyon is vonzó nőket ábrázol a »vágy tárgyaként«, mindvégig csak tárgyak maradnak… Modelljei tekintete ráadásul legtöbbször üres, szinte csak bámulnak a kamerába.”