Mandoki: Az integráció a bevándorlók felelőssége
A Nyugatra „disszidált” rockzenész azt írja, mivel akkoriban egy szót sem beszélt németül, az első dolga volt, hogy minden szabad percében tanuljon németül.
Vinterberg visszatért a magasan jegyzett direktorok közé, amely státusát kultfilmje óta sajnos nem igazán tudta őrizni.
A Születésnap rendezője, Thomas Vinterberg A vadászat című filmjével több tekintetben is visszatalált eddigi legfontosabb alkotásához. A vadászat középpontjában ugyanis szintén egy vád áll, és az a Születésnapban látottakhoz hasonlóan a pedofíliához kapcsolódik: Lucas-ra (Mads Mikkelsen) ugyanis megharagszik munkahelyén, a település óvodájában az egyik kislány, és a másik óvónő kérdezősködésére olyan dolgokat mond a főhősről, melyek tükrében az rögvest magára húzza a liliomtiprás gyanúját. Főként, hogy az óvónő épp úgy jár el, miként később aztán szinte a teljes közösség is: „nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél” alapon arra a következtetésre jutnak, hogy mivel egy kislány „ilyet nem hazudna”, ezért Lucas bizonyosan elkövetett valamit – innentől pedig a helység lakói nem is rejtik véka alá elítélő véleményüket az egykori óvodai alkalmazottról.
Jól látható tehát, hogy egy ellen-Születésnappal van dolgunk: ott az ünnepi étkezésen felszólaló fiú állítását, miszerint apja kiskorában molesztálta őt és a húgát, valahogy senki nem veszi olyan komolyan; és mivel kényelmetlen számukra a történtek megemésztése, ezért hát inkább csak az elfogyasztott étkekkel próbálnak így tenni, mintegy felülemelkedve a hallott borzalmakon. A vadászatban azonban a közösség tagjai rögtön ítélnek, és bár addig jól ismerték Lucas-t, mégis hajlanak arra, hogy a kislány (Klara) állításának higgyenek – még akkor is, ha ő később egy az egyben visszavonja, amit mondott. És ez a legidegesítőbb az egészben: hogy bár többen még csak nem is nyíltan vádaskodnak, csupán élnek a gyanúperrel, de a tényeket láthatólag hajlamosak olyan rugalmasan kezelni, ahogy az éppen prekoncepcióiknak megfelel. Ugyanakkor felettébb furcsa, hogy még az óvónő, tehát egy ezzel valószínűleg évek óta foglalkozó alkalmazott is olyan dolgokból von le súlyos következtetéseket, mint hogy a gyerekeknek vannak-e esténként rémálmaik – ami, ugye, nem éppen egy ritka dolog tíz éven aluliak esetében.
És megmutatkozik itt a pszichológiába vetett emberi bizalom nevetségessége is: először ugyanis abból indulnak ki, hogy egy gyerek ilyet nem hazudna, majd a kislányuk igazmondásában feltétlenül biztos szülők egyszerűen nem is foglalkoznak azzal, hogy gyermekük bevallja nekik, hogy nem mondott igazat – sőt, még azt is próbálják vele elhitetni, hogy csak szeretné a rossz emlékeket teljesen elfelejteni, ezért gondolja, hogy az eset valójában nem történt meg. Amivel aztán ténylegesen ők ártanak gyermeküknek, és maguk zavarják össze teljesen a kicsit: miként az óvónő által hívott szakember is, aki már kérdéseivel is rengeteget árt a gyereknek, aki utóbb már maga is elbizonytalanodik, hogy voltaképpen mi is történt.
És a gyanú annak ellenére megmarad, hogy a bíróság nem mondja ki Lucas bűnösségét: olyan emberek ítélik meg ezután a férfit, akik korábban nem is ismerték (a boltban például nem akarják kiszolgálni). Egykori barátai is elbizonytalanodnak: hiába nem néztek volna ki hasonlót Lucas-ból, mégsem hisznek az ártatlanságában. Az előzetes várakozásokkal szemben azonban a film nem megy el a végsőkig: Lucas mellett kiáll gyermekének keresztapja, és az igazság diadalmaskodásába vetett nézői bizalom sem erodálódik végleg. Ugyanakkor érdekes kérdés, hogy voltaképpen drámát látunk-e avagy krimit: a néző ugyan végig azért szurkol, hogy az igazság derüljön ki, de a film igyekszik a Lucas-t megítélőkben zajló folyamatokat is olykor transzparenssé tenni, ahogy azt a lány apjának, és Lucas egykori jó barátjának esetében is láthatjuk. Azonban a falak mögé mégsem pillanthatunk be minden esetben: ezt viszont lehet azzal is magyarázni, hogy valójában a legtöbben nem is őrlődnek kétségek közt, főleg azok nem, akik korábban nem ismerték a pedofília gyanújába keveredett férfit.
A legérdekesebb az egész a kislány szemszögéből lenne: ahogy a Vágy és Vezeklés-ben is láthattuk, más ember igaztalan vádolása és annak tudata, hogy egy ártatlan személy életét tehettük pokollá, bizony elég súlyos teher lehet számunkra a későbbiekben. Itt inkább – miként az ÉS-ben Báron György által említett Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban is – a városlakók reakciója lesz az érdekes, az arctalan tömegé, amely kollektív ítéletet mond Lucas felett úgy, hogy az így nem is igazán tudja, kivel is kellene elszámolnia. Azonban Lucas az igaztalan kiutasítást mégsem hajlandó egy ponton túl elviselni, és ő megy vissza vádlói közé, sőt, ha kell, akár vissza is üt – a méltatlanságot nem hajlandó elviselni. De többek között ez a fajta állhatatosság is bizonyíthatná a többiek számára, hogy igaztalanul vádolják a férfit.
Mindenesetre Vinterberg – ha koncepciót, vonalvezetést tekintve nem is haladta meg a Születésnap nívóját – visszatért a magasan jegyzett direktorok közé, amely státusát kultfilmje óta sajnos nem igazán tudta őrizni. A Dogma-mozgalom egyrészt egy idő után már vesztett fényéből, másrészt a direktor sem tudott előállni már olyan briliáns alapötlettel, mint amilyennek a Születésnapé is bizonyult. Ezúttal viszont, talán mert legismertebb alkotásához annyira közel álló művet tett le az asztalra, sikerült emlékezetes filmet készítenie, mely ugyanúgy sokáig nyugtalaníthatja nézőjét, miként a nagy klasszikus is. Persze, ehhez az amúgy nem túl csavaros történeten túl kellett az is, hogy a dráma átélhető legyen, hogy a színészek valóban hitelesek tudjanak lenni szerepükben.
Mads Mikkelsen pedig valóban autentikusan játssza az ártatlan, ámde a gyanú árnyékában másokban könnyen kételyeket ébresztő óvodai alkalmazottat. Egyfelől van karakterében valami nehezen megközelíthető, valami elbizonytalanodásra okot adó jelleg; másrészt mégis képes magából olyan nyugalmat árasztani, mely alapján a kívülálló valóban nehezen hiheti, hogy egy liliomtipró férfiúval áll szemben – ehhez persze kell az is, hogy a vád ennyire húsba vágó legyen sokak számára. Mikkelsen-nél pedig az átalakulás talán a legfigyelemreméltóbb: hogy miként válik a környezete által elfogadott, békés természetű figurából egy az alaptalan vádakat idővel megelégelő, a csapásokat immár nem tűrő, az űzött vad szerepét el nem fogadó alakká.
Jó kérdés, Vinterberg mit is szeretett volna mondani e két filmmel, hogy az alkotások nála hogyan viszonyulnak egymáshoz: megítélhetjük-e, vagy felülemelkedhetünk-e mások cselekedetein úgy, hogy reakciónk ne visszafelé süljön el, hogy ne saját magunkról állítsunk ki negatív szellemi bizonyítványt? És bár a filmek szerkezete alapján úgy gondolhatnánk, hogy a dán direktor ragaszkodik az igazság győzedelmeskedéséhez, de igazából ebben sem lehetünk bizonyosak. Minduntalan csak a mások reakciói által kerülhetünk közelebb hozzá, hogy a tömeg mit hajlandó látványosan elfogadni belőle. A tömegpszichózis sajnos jól működik még akkor is, ha adott esetben az ártatlanság bebizonyosodik.