Tizenöt éve gólt se tudunk nekik rúgni, előtte azonban 65 éven át nem tudtak nyerni a magyarok ellen. Ami állandó volt: a folyamatos balhé a magyar-román meccseken.
Tulajdonképpen minden válogatott meccs román meccs is egyben. Lehet bár Izland, vagy a trianoni traumához vajmi kevés szállal kötődő Japán az ellenfél, a mérkőzéseken kb. húszpercenként felhangzik a rigmus a B-középből a „Vesszen Trianon!” és a „Ki nem ugrál, büdös román, hej, hej!” örökzöld szövegek formájában. De nem marad adós soha a túloldal sem, ahol ugyanilyen sláger a „Ki a magyarokkal az országból!” vagy a bozgorozás (jelentése: hazátlan magyar). Úgy tűnik, a két nép trianoni „élményének” hű lenyomata továbbra is, az épp ezért nem is nagyon erőltetett magyar-román válogatott rivalizálás.
Pedig alakulhatott volna másként is, hiszen a román foci sokat köszönhet magyar gyökereinek. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Erdélyből kiindulva magyar hatásra terjedt el a labdarúgás imádata a regáti román fejedelemségekben is. Bár labdarúgó szövetségüket már 1909-ben megalakították (alig pár évvel a magyar után), Románia első hivatalos mérkőzését csak 1922-ben játszotta, aligha véletlenül a hozzájuk hasonlóan magyar területekből is létrejövő kisantant-szövetséges Jugoszlávia ellen. Eddigre a magyar válogatott már nem csak túl volt közel 150 válogatott találkozón, hanem a világfutballban is egyre inkább az élmezőnyhöz tartozott. A tehetségeket már ekkor is ontó magyar futball erdélyi játékosai pedig évtizedekig adták a román válogatott alapját (Bodola Gyula például a harmincas években közel félszázszor a román tizenegyet erősítette, hogy aztán a negyvenesekben a magyarban is tucatszor pályára lépjen), és nem ritkán magyar volt a szövetségi kapitány is. De akadt olyan román válogatott mérkőzés is, ahol a kezdőcsapatban jó, ha két román származású játékos pályára léphetett a magyarok mellett. Mielőtt azonban nagyon vernénk a mellünket, kijelenthetjük, hogy egy valamiben már akkor is jobbak voltak: a diplomáciában. Míg mi a magyaros széthúzás és kicsinyeskedés miatt 1930-ban nem küldtük ki az első, Uruguayban megrendezendő világbajnokságra a végső győzelemre is esélyes csapatunkat; addig a románok tökéletesen esélytelenül is fontosnak érezték, hogy királyi pénzből kiutazva, egyike legyenek a négy európai válogatottnak. Mondanunk sem kell, az ott egész tisztességesen szereplő csapat fele magyar volt.