A belgák felelőssége

„Tudom, magam is olvastam, hogy a miniszter most már visszavonná a kitüntetést [Balog Zoltán Szaniszló Ferencét – a szerk.], de erre nincs lehetősége. Késő bánat, ekkora hibát a kormányzati adminisztrációban egyszerűen nem szabad elkövetni. És az a baj, hogy nagyon úgy tűnik, nem egyszerű kisiklás volt az egész, hiszen nem csak ezen a területen lőnek bakot – a gondolkodó ember nem győzi kapkodni a fejét az orbitális hülyeségek láttán. Ennek köszönhetően egyre nehezebb konzervatív értelmiséginek lenni – ha csak ennyi szellemi kapacitás van ezen az oldalon, akkor felmerül a lehetőség, hogy lassan szögre kellene akasztani a kalapot. (...)

Miközben egyetértek a kormány sok intézkedésével, és nem vitatom tagjainak jóhiszeműségét, egyszerűen nem értem a sok öngólt, kihagyott ziccert, látványos szabálytalanságot. Számtalan olyan helyzet van, ahol fütyülni volna kedvem. Megkérdezném az edzőt, vagy akit illet, hogy kinek köszönhetjük az alkotmány és az ehhez kapcsolódó egyebek bohózatát, a vérciki művészeti akadémiás ügyet. Nem vagyok jogász, de nem értem, miért kellett a »kőbe vésett« alkotmányt már négyszer módosítani – én személy szerint elég kínosan érezném magam, ha a szerkesztők a nagy garral megírt riportomat ennyiszer átíratnák. És közben épül a bizonytalanság és a félelem fala: aki tehetné, az nem szól, nehogy baja legyen belőle. Pedig a lojalitás nem jelent szervilizmust – az érted haragszom, nem ellened logikája igenis megköveteli az őszinteséget.”

(részletek a Magyar Nemzet szombati számában megjelent Lukács Csaba-publicisztikából)