Egyetemi tüntetők: A felsőoktatás 10 millió ember ügye

„Most tegye föl a kezét, aki a bölcsészkarra jár!” A felszólításra azonnal több száz kéz lendül a magasba az ELTE bölcsészkarának 16 napja elfoglalt 47-es számú előadójában az egyetemet bekerítő Élőlánc utáni kedd délutáni fórumon. A kérés folytatódik: „Most tegye föl a kezét, aki más egyetem, vagy kar hallgatója!” – a jóval kevesebb jelentkezőt nagy tapssal köszöntik a bölcsészek. Az igazán nagy tapsvihar azonban akkor tör ki a zsúfolásig megtelt teremben, amikor kiderül, hogy a jelenlévők közel egynegyede az ELTE BTK oktatója. Mellettem jobbra egy elkeseredett tanszékvezető arról panaszkodik, hogy egy ideje elvették a tanszékvezetői pótlékokat, de ez a legkisebb baj ahhoz képest, hogy az elmúlt években mennyi értékes tanárt kellett a forrásmegvonások miatt a tanszékről elbocsátani. Most, hogy nyugdíjba ment a tanszék egyetlen anyanyelvi lektora, aki helyett a megszorítások miatt nem lehet újat fölvenni, kérdéses, hogy ki fog a hallgatóknak nyelvet oktatni. Arról nem is beszélve, hogy ha a három 19. századi irodalmat oktató tanárból egyedül ő marad, képtelen lesz minden kurzust átvállalni három, kb. 40 fős évfolyamon az alapképzésben, a mesterképzésről nem is beszélve. Elmondása szerint a legaggasztóbb, hogy hiába ír levelet a dékánnak és tiltakozik a leépítések ellen, nincs szakmai párbeszéd a karon és az egyetemen belül.

Pénteken először a hvg.hu-n röppent föl a hír, hogy aznap tömeges elbocsátások kezdődtek az ország egyes számú karán, vagyis az ELTE BTK-n. A portál akkor arról számolt be, hogy a kedden véget érő elbocsájtási hullám több tucatnyi, akár félszáz bölcsészkari oktatót is érinthet. Dr. Dezső Tamás, a kar dékánja mindezek kapcsán az MTI-nek szombaton elmondta, hogy az egyetemi költségvetési megszorítások miatt március elsejétől 22 oktatót küldenek el az intézményből. Az érintett egyetemi tanárok egy részét kényszernyugdíjazzák, míg másokat arra utasítanak, hogy fizetés nélküli szabadságot vegyenek ki az év végéig. A fűnyíró tehát beindult: a dékán az egyetem belső szabályozására hivatkozott, miszerint azok az docensek, akik betöltötték a 62. életévüket, 65 éves korukig dolgozhatnak, úgy, hogy a rektor évenként engedélyezi a foglalkoztatásukat. A professzorok pedig 70 éves korukig maradhatnak. Mindezek értelmében most 12 nyugdíjas korú, 62, illetve 65 év fölötti kollégáról van szó. További 10, félállásban dolgozó oktatót pedig az év végéig pedig fizetés nélküli szabadságra küldenek.

Az elbocsátásra kerülő oktatók kiszivárogtatott listáján szerepel többek között Nádasdy Ádám nyelvész, Keserü Katalin művészettörténész, Margócsy István irodalomtörténész, Tverdota György irodalomtörténész, Tarján Tamás színikritikus, Kálmán László nyelvész és Horváth Iván irodalomtörténész neve szerepel.

A hétvégi hírek hallatán a Hallgatói Hálózat aktivistái élőláncot szerveztek a Facebookon, hogy megvédjék az oktatókat, akik a hétvégén megkapták az elbocsátásról szóló e-mailt. „Ismert és szeretett, az egyetem hírnevét meghatározó oktatókat akarnak kirúgni! Ha hagyjuk, az egyetem nem marad ugyanaz. Holnap fél kettőkor jöjjön mindenki az A épület elé, hogy a campust körülölelő élőlánccal bent tartsuk a tanárainkat!” – szerepelt az egyetemfoglalók hétfői felhívásában, ami sikeres volt: az élőlánc hamar, gond nélkül körbeérte az egyetemet. A becslések szerint 3-400 békés tüntető kerülte meg kétszer is egymás kezét fogva a bölcsészkar épületeinek Múzeum körúti és Puskin utcai szakaszát. A tömegben feltűnt a kar oktatói közül Radnóti Sándor esztéta, Hetényi Zsuzsa műfordító, irodalomtörténész, Lukács István, a szlavisztika intézet vezetője, György Péter, esztéta, Faragó Szabó István filozófus, és sokan mások a kar oktatói és az Oktató Hálózat tagjai közül.

„A tömeges tanárelbocsátást mindannyian a bőrünkön érezzük: ez az intézkedés minden bölcsészkari hallgatót személyesen és hátrányosan érint: ezért vagyunk ma itt ilyen sokan” – nyugtázzák az eredményt az Első Magyar Egyetemfoglalás fórumának szervezői. Ki a szakdolgozati konzulensét, ki a doktori témavezetőjét, ki a tanszékvezetőjét, ki a mentorát, ki a kedvenc tanárát veszíti el. „Mindjárt elsírjuk magunkat a Natival és az Andrással együtt” – mondja Zsófi, miután a padsorok közt terjedő nevek közt meghallják a kedvenc professzorukét is. „Ezt nem hiszem el, ez nem lehet”, „Ki fog bennünket tanítani?”, „Mi értelme lesz így a doktori iskolának?”, és még sok hasonló reakciót kapok a fórumon részt vevő diákoktól. „A tanáraink közül sokan élő legendák. Például Horváth Iván maga az intézmény” – mondja Péter, az Irodalomtudományi Doktori Iskola másodéves hallgatója, a mozgalom egyik aktivistája, aki felszólalásában tolmácsolja témavezetője, Tarján Tamás üzenetét, aki nagyon hálás a hallgatóknak azért a tiltakozásért, amit többek között érte is tesznek. Egy doktorandusz úgy tudja, hogy Tarján, akinek ez a 80. féléve az egyetemen, az eredeti megállapodás szerint 2014-ig maradhatott volna a tanszéken. „A kirúgott tanárok azt sem tudják, kihez forduljanak, a rektorhoz hivatalos papír híján nem is mehetnek.”

A fórumon konstruktív elemzők is hozzászólnak az eseményekhez. Többektől elhangzik a megállapítás, hogy az már csak a jéghegy csúcsa, amikor a magyar felsőoktatás krémjét, a tudományos elit legnagyobb koponyáit távolítják el. A bölcsészkaron ugyanis évek óta nem hosszabbítják meg a meghatározott időre szóló szerződéssel oktató tanárok státuszát, és nem töltik be a nyugdíjba vonuló tanárok megüresedett helyét. A frissen doktorál tudós generációk évek óta alig, vagy egyáltalán nem kapják meg azt a lehetőséget a tanszékektől, ami járna nekik. A nyugdíj előtt álló kollégáknak nem lesz utánpótlása, ami azért nagyon nagy baj, mert „a magyar oktatás évszázados magas színvonalát egészen mostanáig az garantálta, hogy a nagy tudós-tanár egyéniségek kinevelhették a méltó utódjaikat, akiknek nyugodt szívvel átadhatták a stafétát, mielőtt nyugdíjba vonultak” – osztja meg a témával kapcsolatos gondolatait a Mandinerrel a bölcsészkar egyik docense, az egyetem egyik doktori programjának vezetője.

A fórum során több ötlet is fölmerül a tanárok megmentésével kapcsolatban. A egyetemfoglalók radikális szárnya a WC-papírra esküszik: „tekerjük be WC-papírral a dékán autóját, vagy magát a dékánt” – hangzik egy forradalmi javaslat. Van, aki arra buzdítja a jelenlévőket, hogy inkább a képviselőket kellene felelősségre vonni: „ha kell, 500 diák fog a parlament bejárata előtt állni mindennap, hogy megfenyegesse a fideszes képviselőket: a diákok nem fognak rájuk szavazni, ha kirúgják a tanárokat” – veti föl az egyik javaslattevő. Mások egy „giga nagy” tüntetést szeretnének szervezni, ahol mindenki utcára vonul az egyetemi forráskivonások ellen: a Hallgatói, a Középiskolai és az Oktatói Hálózat, a tanárok, a dékán, a rektor, mindenki, aki él és mozog. Schein Gábor, a Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszék tanára is a radikalizmusra szavazott: „Világosan kell látnunk, hogy milyen kormánnyal állunk szemben. Csak a radikalitás ér el bármit. Sodródik a dékán és a rektor: egyiküknek sincsen konkrét koncepciója.”

Fölmerül az is, hogy exportálják az élőláncot más egyetemekre is, mert március 1-je után, miután lezárult az egyetemi jelentkezések időszaka, a többi egyetemen is harakiri és tömeges tanár elbocsátás lesz. Míg a demonstráció lehetséges verziói vita tárgyát képezték, addig abban szinte minden jelenlévő egyetértett: a dékánt legalább arra kellene rávenni, hogy hozza nyilvánosságra az elbocsátott bölcsészkari oktatók listáját.

Az oktatómentés kérdésétől elrugaszkodva a fórum során az is szóba került, hogy az egyetemfoglalók megmaradjanak-e az oktatáspolitika területén vagy sem. A vita végül sok eredményre nem vezetett, ahogy az sem, hogy a diákok milyen demonstrációt szervezzenek március 15-re. Az viszont konszenzusosnak tűnt, hogy a Hallgatói Hálózat és az Első Magyar Egyetemfoglalás nem vesz részt olyan tüntetésen, aminek pártpolitikai színezete van. A sok opció közül a végzős magyar szakos Sára javaslata talált szimpátiára: fölvetette, hogy március 15-én a hangos tömeges utcára vonulás helyett a diákok elmehetnénk közösen Petőfi-szobrot koszorúzni, Nemzeti dalt szavalni vagy Himnuszt énekelni. Egy ilyen akció szerinte azért lenne fontos, mert szimpatikusabbá tenné a diákokat a közvélemény szemében.

„A legnagyobb baj, hogy a kormány ellenünk fordította a közvéleményt: ezt kellene valahogy ledolgoznunk” – hangzanak el hasonló megállapítások többektől a fórum folyamán. Hogyan és mit lehetne tenni az adófizetők pénzén tanuló, diákhitelt eldrogozó, szoctámot összemutyizó, a kollégiumban tespedő és pizzát zabáló „hájas, lúdtalpas” diák sztereotíp képe ellen, aki tíz év alatt sem képes elvégezni egy BA-szakot? Az egyetemfoglaló mozgalom egyik aktivistája frappánsan így foglalta össze az eddigi eredményeket: minden negatív megítélés és a kormány kommunikációs trükkjei ellenére az egészen biztos, hogy a diákok december óta folyamatosan hallatják a hangjukat, tiltakoznak a felsőoktatás szétrombolása ellen. „Nem a magunk jogát követeljük, hanem mindannyiunkét: a felsőoktatás 10 millió ember ügye. Ha mást nem is, azt biztosan elértük, hogy a szegény politikusok kénytelenek folyamatosan az oktatással foglalkozni.”