És bár az Esztétika tanszékkel még nem volt dolgom, de mivel Bea a filozófia és a kultúra területén is egyoldalúságot emlegetett, az ELTE-BTK magyar-filozófia szakos hallgatójaként tiltakoznom kell. Egyszerűen nem igaz ugyanis, hogy Foucault-n és Adorno-n kívül nem kap mást a bölcsészhallgató. A Filozófia tanszéken ugyanúgy indulnak kurzusok a konzervativizmusról és a konzervatív irányzatokról, ahogy az irodalom területén is bőséges a választék Németh Lászlóra, a népi-nemzetiekre, vagy éppen az erdélyi írókra vonatkozólag. Utóbbiakat persze úgy mondom, hogy nem politikai elkötelezettségük okán lehetnek ott: irodalmi kiválóságuk miatt természetesen szó van róluk, ahogy más kanonikus írókról-költőkről is. A filozófiát tekintve pedig Ludassy Máriát, a liberalizmus klasszikusainak kutatóját éppenséggel szintúgy lehetne gyanúsítani elfogultsággal, ám nagyon is tévesen: politikai filozófiáról tartott kurzusán ugyanúgy előkerül Burke és Macchiavelli, mint mondjuk Hobbes, Kant vagy Rousseau. Éppenséggel szó sem volt róla, hogy a „konzervatív elméleteket levegőnek tekintené”, vagy eltagadná. De én tanulmányaim során (kurzusaimnak köszönhetően) találkozhattam Disraeli és Mandeville nevével épp úgy, mint de Maistre-rel vagy John Kekes-sel. A feministákkal és a 68-as lázadókkal éppen nem, pedig mondjuk Simone de Beauvoir-ról szívesen tanultam volna. Elkerültem, de ettől még nyilván szóba került bizonyos kurzusokon, akárcsak Heidegger vagy Gadamer.
Az Esztétika tanszék csak egy kis szelete a bölcsészkarnak, utóbbi nem egyenlő György Péterrel és Hammer Ferenccel. Sem Radnóti Sándorral, akinek közéleti megnyilvánulásaitól engem is gyakran kiráz a hideg, de ettől még tisztában vagyok vele, hogy egy korszakos irodalomtörténészről van szó, kvalitásait politikai elfogultsága nem kérdőjelezi meg. Egyébként az ELTE-BTK-t ugyanúgy megtestesíti Margócsy István, Horváth Iván, Tverdota György és Tarján Tamás is, mint mondjuk György Péter. Előbbieket pedig aztán végképp nem lehet politikai elfogultsággal vádolni: ellenben elképesztő szaktekintélyek, akik nélkül a mai irodalomtörténeti kánon sem lenne ugyanaz. És jelenleg éppen tőlük kíván megválni a kar költségvetési okokból – Magyarország legnagyobb József Attila-kutatójától, Tverdotától, és Petőfi legavatottabb ismerőjétől, Margócsy Istvántól. Horváth Iván pedig a digitalizált kritikai kiadványok egyik úttörője: évről évre újabb tanítványokat verbuvál izgalmas kutatásaihoz, egyúttal minden évfolyamból kutatja az újabb tehetségeket. Tarján Tamás pedig a rendkívül széles spektrumú kortárs magyar irodalom egyik legjobb ismerője Schein Gábor mellett. Őket elbocsátani az öngyilkossággal egyenlő.
A bölcsészképzésnek ők is ugyanolyan szerves részei, mint a Bea cikkében említettek. Kár lenne ideológiai egyoldalúsággal és elfogultsággal vádolni egy ennyire sokszínű kart, még akkor is, ha ez a kívülállók számára tetszetős beszéd lehet. Mert hiába, hogy politikailag rendkívül eltérően gondolkozunk: mégsem szerencsés világnézet alapján megkérdőjeleznünk a másik szakmai hozzáértését. Márpedig a filozófusbotrány már világosan megmutatta, hogy sokan mégis hajlamosak erre: én azt javaslom, ha egyesek politikai megnyilvánulásaitól idegenkedünk is, azért szakmai életművük felé forduljunk bizalommal. Heller Ágnes, Radnóti Sándor és Ludassy Mária esetében éppúgy, mint Szerencsés Károlynál, Lánczi Andrásnál vagy éppen Horkay Hörcher Ferencnél.