Listatörténelem Mikszáthtól napjainkig

Az ELTE diáklistái kiverték a biztosítékot. A készítők valódi kilétét nehéz lesz bizonyítani: a gyanú erős, bár a manipulációt sem zárhatjuk ki. Azt még nehezebb lesz bizonyítani, hogy valakit ennek alapján nem vettek fel a kollégiumba, de ha ilyen történt, az kétségtelenül büntetőjogi kategória; csakúgy, mint a megjegyzésekkel ellátott lista létezése. Az utóbbi időben amúgy is elég gyakran bukkantak fel listás történetek: itt az ideje, hogy viszonyítási alapként kicsit áttekintsük a közkézen és közszájon forgó listák érdekesebbjeit, természetesen csak a modern korszakból.

Először is itt van ez a bizonyos eltés lista. Gyanúsan valódinak tűnik: ha a magamfajta harminc-pluszos jól sejti az egyetemista nemzedék lelkivilágát, akkor ez simán passzol az arcoskodós/sunázós/south parkos életérzés fogalomvilágába. A lista miatt kitört a botrány, a teljes magyar liberális, baloldali értelmiségi vezérkar megszólalt. A régi, bevett frázisok „az egyetemi közélet immunrendszere gyengeségéről” még azoknál is felbukkantak, akik egyébként rájöttek, hogy a listázás a vélt származás feltüntetése mellett elsősorban a csajozás szándékáról szólt. Azon kéne elgondolkozni, hogy a debilitás és a buli+viszkikóla iránti szinte kizárólagos érdeklődés kinek a felelőssége.

A tavalyi év vége felé tört ki Gyöngyösi-féle listabotrány. Gyöngyösi Márton jobbikos képviselő először általában a zsidókat, majd némi magyarázkodás után az izraeli-magyar kettős állampolgársággal rendelkezők képviselőket akarta volna listázni. Ostoba, sértő eset volt. Létezhetnek nemzetbiztonsági kockázatot jelentő közszereplők, de azokról remélhetőleg információkkal rendelkeznek a hazai titkosszolgálatok. A zsidó gyökerű képviselők egy részéről egyébként világszerte létezik egy lista, amelyet egy külön lobbiszervezet, a Zsidó Parlamenti Képviselők Nemzetközi Tanácsa (ICJP) tart nyilván.

Azután itt vannak a választókról készült adatbázisok ügyei, amelyek létével 2002 óta rendszeresen megvádolják egymást a politikai riválisok. A demokrácia fellegvárában, tehát az Egyesült Államokban léteznek ilyesféle listák, sőt, az ezek alapján végrehajtott mobilizáció is a választási harc bevett eszközeinek számít. Míg a magyar kampánytechnikák e téren is nagyban építenek az amerikai modellekre, a szabályozási környezet jelentősen különbözik a tengerentúlitól: ami Amerikában adatvédelmi szempontból teljesen legális, az nálunk sokszor a szürkezónában zajlik, vagy akár azon is túl. Éppen ezért ráférne egy alapos tisztázás a pártok és a választói adatbázis-készítés viszonyára.

A pénzügyi válság kitörése után került a fókuszba az elárverezésre szánt lakások listáinak ügye. Ekkoriban fura alakok rohangáltak a városban az egyes bankoktól „okosba’” megkapott listákkal, felmérni az ingatlanok állapotát és a bennük lakók kiköltözési hajlandóságát, hogy gyorsan megkössék az üzletet. Sokan vesztették el ekkor az otthonukat és sokan gazdagodtak meg. Ez, szemben az eltés, vagy a Kubatov-listákkal, nem okozott felháborodást, pedig sokkal húsbavágóbb következményei voltak.

Az írástudók számára az említett két lista mellett a harmadik, állandóan vörös posztóként lengethető fogalom az „ügynöklisták” kérdése. Sokak szerint ezeket a Fidesz direkte eltitkolja, míg a posztkommunisták és a liberálisok immár friss közéletet akarnak létrehozni a „listák” nyilvánosságra hozásával. Ezzel a narratívával több probléma is van. Legelőször is az, hogy az „ügynöklisták” nem is léteznek. Amik az internetre kikerültek, azok utólagos összeállítások, és nyilván a teljesség igénye nélkül készültek. A másik probléma az, hogy feltehetően azoknak áll érdekében az ügynöközés meg „nyilvánosságozás”, akik – vagy akiknek a politikai, szellemi elődei – cinikusan vállalják vagy szépen megsemmisítették a saját múltjukat. Az ügynöklisták ál-problémája nagyjából az ezredforduló óta tartja magát az agendában.

Szinte ekkortájt, a holocaust 60. évfordulója környékén bukkant fel a Jaross-listák ügye. Sötét misztikumnak tűnt, a magyar történelem olyan fejezetének, amivel még nem néztünk szembe. Végül Hiller István kultuszminiszter rendelte el egy vizsgálóbizottság felállítását, amely megállapította, hogy általában véve Jaross-listák nem léteznek és soha nem is léteztek, bár kisebb összeírásokra sor került. Ami – Jaross-listázás ide vagy oda – tényleg a magyar történelem szégyenteljes lapjaira kívánkozik.

Nehéz viszont odatartozónak ítélni a Horthy-kor politikai rendőrsége által készített nyilvántartó kartonokat, amiket az alkotmányos rend felforgatására törekvő csoportok tagjairól vezettek. Mielőtt gyanakodni kezdenénk, hogy „tessék, már akkor is”; ne felejtsük el, hogy ilyen célzott, és hatékonyan kezelt nyilvántartásokat valamennyi ország elhárító szervei vezetnek. Erre válaszként a nyilvántartásban szintén szereplő nyilasok megcsinálták a saját listájukat. Titkos adatbázist hoztak létre, állításuk szerint csaknem 80 ezer névvel térképezték fel a magyar társadalom kulcspozícióit, amit azután a Szálasi-puccs alkalmával hasznosítottak, hogy „átállítsák” az országot.

A kommunizmus idején többféle listát is összeállítottak. Első körben a szovjetek által toborzott kollaboráns karhatalmisták írták össze a „németeket” (beleértve a gyanúsakat és a saját személyes ellenségeiket), akiket málenkij robotra küldtek. Aztán ott volt a háborús és népellenes bűnöket elkövetők listája, amelyre boldog-boldogtalan felkerülhetett. Következett az elbocsátott köztisztviselők listája. Később sor került a választók névjegyzékének megrövidítésére 1947-ben, a kékcédulás választások előtt. Félmillió reakciós szavazót húzott ki a kommunista belügyminisztérium. Nem sokkal később elindult a kuláklisták összeállítása, majd a kitelepítési listázás is. Az egész kommunista diktatúra idején létezett az ellenséges elemek nyilvántartása. 1956-ig mintegy 1,2 millió név szerepelt ebben. A 9 milliós országban ez nem rossz arány. 1957 és 1963 között 650 000 ember maradt az operatív nyilvántartásban, végül a késői Kádár-rendszerben ez 182 ezerről csökkent lefelé.

A történelmi rossz tapasztalatokból eredő listaellenesség ellenére erős a gyanú, hogy a HVG-féle Kapitalizmus blog szerzőjének alábbi kijelentése (még ha a többi nem is) megalapozott: „Listák mindig is voltak, mindig is lesznek. A listázás optimális esetben nem visszaélésre okot adó, kvázi önkényuralmi furfang, hanem a hatékony működés szükséges eszköze”. Többnyire. De hogy hol van a határ, azt döntse el mindenki maga, és ehhez ajánlunk néhány szempontot kötelező gimnáziumi olvasmányunkból, Mikszáth Kálmán A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényéből, onnan is az Egy kis kóstoló az önkormányzati tevékenység mezejéről fejezetből:

„A legnagyobb tudomány tehát az embereket ismerni a talpuktól kezdve a fejük tetejéig, és arról szól, fráter, az én »hasznos ujjmutatásom«, amit keresek, de itt is van már. Elbújt a kutya a sok ostoba írás közé. (Egy kis paksamétát húzott ki, s abból kikereste a voglányi járásra vonatkozót.)

– Ez az – mondá jelentősen –, ezt tanuld meg, mint a Bibliát, és kövesd, hogy hosszú életű légy ebben a járásban.

Szólt pedig a hasznos útmutató a járásban lakó előkelőbb és szájasabb családokról, valamint azokkal való diplomatikus és célirányos viselkedésről és bánásmódról, ilyenformán:

Mezernye. Briskay Péter (háromszáz hold) – szereti a latin klasszikusokat, egyéb nem imponál neki, erős kálvinista, gorombáskodni kell vele, a mézédes embert utálja.

Voglány. Wracza Károly meggazdagodott fűszerkereskedő, hiú ember, pertu kell szólítani, s tehetsz vele, amit akarsz.

Bárkányban Török Gábor nagybirtokos és nagy szamár, dicsérni kell a juhait, és rendelni a saját készítésű édes pálinkából.

Kaszád. Korgó Dániel (négyszáz hold) – sok atyafia van, szidni kell őket előtte.

Alsó-Rekettyés. Tóth Mihály – demokrata, bolondos nézetekkel, jó ember, használható, bár nagy befolyása még nincs. A nagyzolást nem szereti.

Drenk. Palojtay István – nagy partentum. Buzgó katolikus és erős antiszemita. Ámbár kuruc véralkatú, az uralkodóházat nem szabad előtte ócsárolni, mert Károly Albert főherceg, akinek vadászterülete van a megyében, meg szokta hívni vadászataira, s ilyenkor vendégül is betér a házához. Erre igen büszke, de különben is sok bogara van.

Így ment ez véghetetlen sorban, íveken keresztül az összes bizottsági tagokról. Némely helyütt kényes és sikamlós instrukciók is előfordultak, ilyenfélék: »Noli tangere feminam, quia Dominus rabiatus est«. Ezt például Varsányi Jánoséknál jegyzi meg, holott Krivy Mátyásnál éppen az ellenkezőjét javasolja: »Meg kell a menyecskét fogdosni imitt-amott, a vén salabakter szereti, ha nejét idegenek kívánatosnak tartják«. Ugyancsak szigorúan óvja a hasznos útmutató a vele élőt, nehogy Csobolyó Miklóstól a családja után tudakozódjék, mivelhogy az egyik kisasszonya Rómában van Besztercebányán, a feleségétől pedig válik.

Jegyzetek:

Partentum: pártoskodó.

Noli tangere feminam, quia Dominus rabiatus est: Ne érintsd a menyecskét, a háziúr kötözködő.

Rómában van Besztercebányán: Éppen Besztercebányán fekszik gyermekágyban.″