Színházigazgatók: hagyjuk az álszenteskedést?

Hamar meghallgatásra találtak Rockenbauer Zoltán szavai: az egykori fideszes kultuszminiszter még a december 28-án a Műcsarnokban tartott konferencián vetette fel, mennyire álszent módon működik a kulturális intézmények pályáztatási rendszere – majd a január tizedikei Heti Válasz-interjújában is kifejtette, miért tartja feleslegesnek a jelenlegi „kuratóriumi színjátékot”. L. Simon László hamar reagált: előbb az ATV-ben, majd saját blogján, „legyünk őszinték!” felkiáltással támogatta a javaslatot. A Krétakört alapító Schilling Árpád erre reagálva lekarrieristázta L. Simont, aminek körülbelül annyi értelme van, mint a kulturális államtitkárnak álszentségre panaszkodnia. Meglehet, Lánczi András filozófiatörténész is tudna az államtitkár számára pár macchiavellista jó tanácsot adni a politikusi őszinteség felvállalásának öngyilkos voltáról – ám mégis inkább arra gyanakodnék, itt az álszentség felemlegetése mögött is rejlik bizonyos fokú álszentség.

A színházi és egyéb kulturális intézményekre vonatkozó kötelező pályáztatás eltörlésének ugyanis semmiféle pozitív hozadéka nincs sem a színházba járó ember, sem a választópolgár számára. Annál nagyobb könnyebbséget jelentene viszont a fenntartónak, azaz a vezetőt kinevező polgármesternek vagy miniszternek. A jelenlegi „álságos procedúra” ugyanis a nagyközönség számára egy nyilvános pályázatot jelent, amelyből mindenki leszűrheti a tanulságokat a pályázó kompetenciájáról. Ez persze a kinevezőnek egyértelműen csak teher, amely arra kényszeríti, hogy legalább a szakmaiságnak és a felelős döntésnek a látszatát próbálja meg produkálni. Így a nyilvános pályáztatás kötelességének eltörlése számukra (valamint a pályázat megírására nem kötelezett színházi emberek számára) lesz előnyösebb: még kevesebb odafigyelést, ráfordított energiát igényelne tőlük a jelölt kiválasztása, és megkímélnék magukat attól, hogy kénytelenek legyenek befogadni a szakmai(bb) érveket is.

Ráadásul az sem igaz, hogy a fenntartónak így nagyobb felelőssége lesz, hogy másfajta elbírálás alá esik majd a pályáztatás nélkül a vezetői székbe helyezett illető, ha épp dilettánsnak bizonyul. Emlékezzünk csak az Újszínház igazgatójának, Dörner Györgynek a kinevezésére: Tarlós István járt volna a legjobban, ha nyilvános pályázat nélkül nevezhette volna ki a teátrum élére Csurka István elvbarátját. A botrány elkerülhetetlen lett volna ekkor is, ám mellőzött volna minden ésszerűséget, komolyan vehető kritikát: a botrányosan gyenge pályázatra nem hivatkozhatott volna egy publicista és kultúrember sem. Márpedig Dörner igazgatói kvalitásait a pályázata, és nem korábbi MIÉP-es szerepvállalása mutatta meg előre. Lehetett látni, hogy ebből maximum középszerűség lesz, nem pedig tomboló fasizmus.

A Magyar Narancs A gyávák bátorsága című vezércikkében így foglalja össze a lényeget: „a nyilvános pályázat a talaj, amelyen kisarjad a kulturális innováció. A nyilvános beszédbe, amit a nyilvános pályázat és vele az eltérő elképzelések vitája keletkeztet, az érdeklődő nagyközönség is bekapcsolódik, hovatovább csak így nyílik lehetősége a bekapcsolódásra.” Az Élet és Irodalom legújabb számában pedig Bálint András teszi egyértelművé, hogy pályáztatás nélkül ő ugyanúgy nem került volna 1985-ben a Radnóti Színpad élére, ahogy Keleti István sem lett volna az Arany János Színház igazgatója. Szerinte fontos, hogy „aki színházat akar igazgatni, foglalja írásba esztétikai, szervezeti és gazdaági elképzeléseit, összegezze koncepcióját, nevezze meg munkatársait, írja le, mit, hogyan és kikkel játszana: azaz pályázzon! (...) Törekedjünk a tökéletesre!”

Ha a szakmaiság és a felelős döntéshozatal csak látszat és álszenteskedés egyes intézményfenntartók számára, akkor igen, legalább álszentek legyenek! Még ha a nyilvánosság biztosítása és a szakmai szempontok meghallgatása fárasztó is egyes polgármesterek és miniszterek számára, azért erőltessék meg magukat, és ne választhassák a könnyebb, egyszerűbb utat. Ha nehezükre is esne értékítéletükkel ellentétes döntést hozni, akkor legalább tegyenek úgy, mintha megpróbálnák. Ha nem is érhetjük el soha, legalább törekedjünk a tökéletesre. Játsszunk demokráciát!