A szakadék szélén

„Tárgyal az ellenzék, párttá alakul az Együtt 2014, liberális pártot alapít Fodor Gábor, az LMP meg próbál egyensúlyozni. Az egyetlen közös pont pedig az, hogy Orbán Viktornak és a Fidesznek mennie kell.

Ez nem mellesleg egy érthető közös pont. Orbán Viktornak és a Fidesznek mennie kell. A jelenlegi kurzus arcpirító dolgok mögé áll be, egyre csak gyűlnek az elfogadhatatlan, kínos és magyarázhatatlan intézkedések és megszólalások, egyre csak kerülnek elő az újabb és újabb emberek, akiknek nem hogy felelős pozícióban, de a közéletben sem kéne, hogy helyük legyen. A sikertörténetnek kommunikált kormányzati intézkedések nagy része valójában bukta, és általában, a kommunikáció borzalmas (gondolok itt például a menetrendszerű DK-s antirasszista tüntetés idején kifeszített molinóra: ne állj a gyilkosok pártjára? és az azeri baltás gyilkossal mi van? ti meg ne álljatok a cigányok kiirtására buzdító fazon pártjára, helló, vagy legalább mondjatok valamit: ne Bayerről, hanem arról, hogy két állampolgárt már megint megkéseltek ott, ahol két hét alatt rendnek kellett volna teremnie).

Az nem kérdés,

hogy eléggé gyászos a gazdasági és pénzügyi helyzet, nem vitatja senki. A megmaradó források elosztása azonban még borzalmasabb: talán nem az oktatásba kéne minél több pénzt fektetni? Nem kéne, hogy ez prioritás legyen? A rohamtempóban hozott törvények, az átgondolatlan, de legalább nagyszabású reformok, a jogrendszer semmibe vétele, az elemi elegancia teljes hiánya: kétségbeejtő. Az pedig, hogy megint előkerült a tizenharmadik havi nyugdíj ötlete, végképp bizonyítja, hogy megint nem egy, a közösség érdekeit szem előtt tartó vezetés ül a kormányrúdnál, hanem egy olyan alakulat, mely bármi áron meg akarja nyerni a következő választást. A sokat emlegetett kétharmados felhatalmazást, melyet a kormány tényleg megkapott, hülyeségek sorára pazarolta el, miközben egy csomó kérdés évtizedek óta megoldása vár. Ugyanilyen felelőtlen vezetés ült ott az elmúlt húsz évben is. Nincs változás, nincs remény.

Vagy mégis van?

Kisülhet valami előremutató az ellenzéki összefogásból? Elhihetjük, hogy ők, akik ugyanezt csinálták évekig, majd most észhez térnek, és rendes kormányzást fognak folytatni, ami majd felemeli az országot a nyomorból? Én nem bíznék benne. Annyiból persze lehet jobb a helyzet, hogy nem ilyen undorítóan nyilvánvaló pártkatonák ülnek majd a közmédiában, vagy hogy Mesterházy Attila nem akar majd feltolni egy turulszobrot minden polgár seggébe. De hogy születhetnek-e értelmes válaszok és megoldások a legfontosabb kérdésekre, az eléggé vitatható.

Fent azt írtam, hogy a kurzusváltás érthető közös pont. Érthető, de nem elég. Programokat kéne írni, papírra kéne vetni azokat az elképzeléseket, melyek kiemelhetik Magyarországot a jelenlegi helyzetből, amit leginkább a „szakadék széle” jelzővel lehetne illetni. Azonban van egy olyan érzésem, hogy ez nem fog megtörténni. Egészen egyszerűen azért, mert nincs rá igény. Kering néha ez a pszeudo-Széchenyi idézet, hogy a népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Széchenyi vagy nem, igazságot találhatunk ebben a mondatban. Addig, amíg a választópolgárok többségének elég az, ha négyévente leválthatják az aktuális kurzust, addig nem kell programokat irkálni, elég bedobni, hogy egymillió új munkahely, rosszabbul mint négy éve, meg ilyesmi. És amíg ez elég, addig el vagyunk veszve.”