Az én örökségem - a magyar hősök emlékére

„Aztán megint jött egy címeres boríték. Megint behívó volt benne. Megint ősz volt – a '41-es. És megint Jónás Rudolfnak címezték. És ifjabb Jónás Rudolf is ment, róla is készült egyenruhás fénykép, mielőtt elvitte a vonat keletre. Ükanyám imádkozott minden éjjel. És sírt, és ölelte most a már a másik fotót is. Karády pedig búgott a rádióban: valahol Oroszországban... Az nem lehet, hogy az apja után a kis Rudi is! Az nem lehet, hogy a férje után a fia is! De lehetett...

Ma sem tudom, golyó végzett vele, srapnel – vagy egyszerűen csak a tél. Nem tudom, a fronton lőtték le, visszavonulás közben fagyott halálra –talán valahol Szibériában végzett vele az éhezés, a tífusz, vagy egy szadista NKVD-s. Csak azt tudom, hogy ükanyám két férfit szeretett egész életében – és mindkettőt elveszítette. Még egy gyertyát se gyújthatott a sírjuknál soha. Csak annál a két fényképnél – minden ősszel.

Drága Ükmama! Köszönöm Neked, hogy egyes egyedül felnevelted a dédit! Köszönöm, hogy volt elég könnyed elsiratni a szerelmedet és a fiadat is! Köszönöm, hogy a pokoljárás után még maradt szereteted és mosolyod a nagyinak, még édesanyámnak is!”