Tolnában pukkadt ki a Tisza lufi
A hét végi időközi választás – annak ellenére, hogy a Tisza nem indult rajta – pontosan megmutatja az erőviszonyokat.
A kormány elhitte, hogy a sokat hangoztatott önfenntartó felsőoktatás komolyabb politikai áldozatok, ellenakaratok nélkül megvalósítható.
„Ha rekonstruálni akarjuk a történteket, akkor az első hiba egyértelműen a politikai vakság volt, a valóságérzékelés hiánya. A kormány elhitte, hogy a sokat hangoztatott önfenntartó felsőoktatás komolyabb politikai áldozatok, ellenakaratok nélkül megvalósítható – sőt, hogy egyáltalán megvalósítható. Abban bízott, hogy az érintettek korábbi passzivitásából az következik, hogy még az államilag finanszírozott helyek eddigieknél is radikálisabb csökkentése - ami azt jelentette volna, hogy a felvettek döntő többsége már komoly tandíjat fizet – is keresztülvihető. Utólag átgondolva, nehéz megérteni, hogy miért nem volt senki a miniszterelnök környezetében, aki figyelmeztette volna erre a nyilvánvaló veszélyre, a politikai sérülés lehetőségére. Ide tartozik az a ma már a politikai körökben csak »habonyizmusnak« nevezett felfogás, amely szerint az ilyen témák nem veszélyesek, csupán egy szűk kisebbséget érdekelnek, a többség nem foglalkozik velük. Akinek a családjában van egyetemista – márpedig a magyarok egy jelentős része ilyen közegben él -, tudja, hogy a tanulás tipikusan vacsoraasztal-téma: azon kevés politikai ügyek közé tartozik, amelyekről az emberek odahaza is beszélgetnek, s ha azt hallják, hogy a rokonnak, unokának fizetnie kell, akkor furcsán tekintenek majd a tandíj létét a tévében hevesen tagadó politikusokra.
Mindez át is vezet minket a második problémához: a végletekig leegyszerűsített, néhány panelből táplálkozó kommunikációhoz. A politikai üzenetek a világ minden részén a manipulációról (is) szólnak, de az okos politikai szereplők ismerik a határokat. Tudják, hogy csak olyan dolgok esetén van egyáltalán értelme a mesének, ahol az embereknek nincs lehetőségük személyes tapasztalatok szerzésére. Akik fizetnek a tanulmányokért, azok és hozzátartozóik tudják az igazságot, esetükben a nyilvánvaló tagadás értelmetlen, sőt kontraproduktív. Mint ahogy – s itt érkezünk el a harmadik elemhez – a problémakezelésben sem lehet megoldás, ha a csúnya ellenzék beavatkozásáról, megtévesztett fiatalokról, közpénzből rendőri kísérettel bulizó tüntetőkről beszél a hatalom, ahelyett, hogy megértően viszonyulna a tiltakozókhoz, s megpróbálná megértetni velük saját szempontjait és céljait. Ez azonban ördögi kör: aki nem lát egy problémát, különösen, ha saját tevékenysége idézte elő, az beszélni sem tud róla egyenesen, és megoldani sem lesz képes hatékonyan.”