
Egymillió a kilencmillió ellen – egyszerű matek, a legbutább is érti közületek. Akkor nektek, cigány honfitársaim, végetek lesz. És nekünk is.
„Ki van otthon? Ti voltatok otthon, cigány honfitársaim. És ti vagytok otthon lassan minden kocsmában, minden diszkóban, minden utcában este tíz után (de van, ahol már nappal is), a »jog eleven fájáról lehullott« falvakban, a lakótelepek beton ping-pong asztalain – az egész országban...
Aki érezte már az éjjel felé imbolygó alakok láttán a görcsöt a gyomrában, és fohászkodott: Istenem, csak ne cigányok legyenek – az tudja, miről beszélek. Aki érezte már a megaláztatást izzani az arcán, miközben röhögve pakoltattátok ki vele a táskáját – annak nem kell magyaráznom, miről van szó. Annak sem, aki húzódott már össze, próbált láthatatlanná válni a vonaton, vagy a buszon, mikor ti felszálltok, és lehetőleg egymástól jó messzire leültök, hogy átordibálhassatok az egyik végéből a másikba– csak, hogy érezzük, hogy az egész a tiétek. Az egész vonat, az egész busz – az egész ország. Az ember ilyenkor mereven bámul ki az ablakon, reménykedik, hogy nem ül mellé valamelyikőtök, és nem kezdi el mustrálni az értékeit. Összeszorul a keze, és legszívesebben felordítana: »a bitang mindenségit, ez az én hazám!!!«. De nem kiált. Nem akar úgy járni, mint Sávoly Gergőék, vagy Marian Cozmáék.
Mert a brutálisan összevert, megkínzott és meggyilkolt áldozatokról még nem is beszéltem – ők még egyelőre a kisebbség a többségen belül. Akiket már bántottatok. De minden nap tesztek érte, hogy mindannyian érezzük: a következők talán mi leszünk ebben az átkozott sorban.”