„Ki van otthon? Ti voltatok otthon, cigány honfitársaim. És ti vagytok otthon lassan minden kocsmában, minden diszkóban, minden utcában este tíz után (de van, ahol már nappal is), a »jog eleven fájáról lehullott« falvakban, a lakótelepek beton ping-pong asztalain – az egész országban...
Aki érezte már az éjjel felé imbolygó alakok láttán a görcsöt a gyomrában, és fohászkodott: Istenem, csak ne cigányok legyenek – az tudja, miről beszélek. Aki érezte már a megaláztatást izzani az arcán, miközben röhögve pakoltattátok ki vele a táskáját – annak nem kell magyaráznom, miről van szó. Annak sem, aki húzódott már össze, próbált láthatatlanná válni a vonaton, vagy a buszon, mikor ti felszálltok, és lehetőleg egymástól jó messzire leültök, hogy átordibálhassatok az egyik végéből a másikba– csak, hogy érezzük, hogy az egész a tiétek. Az egész vonat, az egész busz – az egész ország. Az ember ilyenkor mereven bámul ki az ablakon, reménykedik, hogy nem ül mellé valamelyikőtök, és nem kezdi el mustrálni az értékeit. Összeszorul a keze, és legszívesebben felordítana: »a bitang mindenségit, ez az én hazám!!!«. De nem kiált. Nem akar úgy járni, mint Sávoly Gergőék, vagy Marian Cozmáék.
Mert a brutálisan összevert, megkínzott és meggyilkolt áldozatokról még nem is beszéltem – ők még egyelőre a kisebbség a többségen belül. Akiket már bántottatok. De minden nap tesztek érte, hogy mindannyian érezzük: a következők talán mi leszünk ebben az átkozott sorban.”