Nagy Ervin feleségének a II. világháború borzalmairól eszébe jutott: több tüntetés kellene Magyarországon!
Nagyon elégedett, amiért a demokratikusan megválasztott szlovák kormányt bezzeg megpróbálják megbuktatni.
Sem idő sem lehetőség nincs most a belső véleménykülönbségek cizellálására: együtt kell kiáltanunk: ezt így nem hagyjuk!
„A helyzet valóban nem rózsás. Jómagam egy fővárosi egyetem természettudományi karának helyzetére látok rá valamennyire. Jövőre az idei költségvetésének minimum negyedét, de lehet hogy harmadánál is többet veszíti el az intézmény, és ebben még nincs benne a mostani döntés hosszú távú hatása! Nem panaszként mondom ezt (na jó, egy kicsit...), hanem helyzetképként: ha az ország nemzetközileg legjobban jegyzett állami egyetemének az a kara, amely a kormány által megjelölt prioritási irányban oktat, ilyen helyzetben van, akkor mi lehet máshol? Tényleg az utolsó órában vagyunk, ha tiltakozni akarunk.
Három dolgot szeretnék a várható megmozdulások szervezőinek figyelmébe ajánlani.
Az első az, hogy ebben a helyzetben én nem igazán látok veszíteni valót. Persze, elegáns, és »politikailag nagyon korrekt« az az egyetemi és értelmiségi attitűd, hogy én tanulok, oktatok, kutatok, a tudománynak szentelem életem, politikával nem foglalkozom, vagy legalábbis nem diákként, tanárként teszem. Most a helyzet olyan, hogy ez az attitűd pontosan azt a tevékenységet veszélyezteti, amit szeretünk csinálni: a tudományokkal foglalkozást. Tessék megnézni a számokat, tessék hinni nekik: igen, ez rólunk szól, a mi jövőnkről. Ilyen egyszerű. Akkor is rólunk szól, ha nem politizálunk, hanem homokba dugjuk a fejünket.
A második, hogy az érintettek bizony sokfélék, sokféle prioritással, sokféle belső sérelemmel, adott esetben egymás felé is. Hallgatók, oktatók, nagy egyetemek és kis főiskolák, »prioritást« jelentő irányokban oktató orvosi és tanárképző intézmények, mérnöki, természettudományos és informatikai iskolák, illetve támogatásmegvonásra ítélt jogászok, közgazdászok; még mindig kormánypárti politikai szimpatizánsok és ellenzékiek:kicsit más helyzet, sok belső vita. Ezeket pedig most félre kell tudni tenni. Itt az egész rendszert érte támadás. Tisztában vagyok vele, hogy a fejkvóta-alapú tömegképzés nem jó rendszer. Ám amikor baltával jönnek változtatni, akkor erre nem jó válasz a patikamérleg: nem veszi rá a baltást a mérleg használatára.
Ha sikert akarunk elérni, ha ki akarjuk kényszeríteni a szektort lehetetlenné tevő döntés visszavonását, akkor tehát fel kell lépnünk, és ezt egységesen kell tennünk. Sem idő sem lehetőség nincs most a belső véleménykülönbségek cizellálására: együtt kell kiáltanunk: ezt így nem hagyjuk!
És ennek formájára vonatkozik a harmadik gondolatom. Nem érdemes a tiltakozási formákon sem sokat vitatkozni: ezek nem zárják ki egymást. Nem kérdés, hogy érdemes-e népszavazást szervezni, akár a 2008-as szórólapokkal: érdemes. Azt viszont látni kell, hogy még ha egységesen lépünk is fel, a kormány csak akkor fog engedni, vagy akár tárgyalni, ha úgy látja, sokat veszthet az ügyön. Ehhez pedig elsősorban látszani kell! A közmédiában sajtóvisszhangra nem számíthatunk, és a kereskedelmiek sem fognak diákfórumokról közvetíteni. Ehhez bizony utcára kell menni, ehhez akár a többi, sérelmet szenvedett csoportot is hívhatjuk. Ne féljünk tőlük: közalkalmazottként, tanárként, kisvállalkozóként, kirúgott gyári munkásként, tűzoltóként, még rendőrként is hasonlóan jártak; csak ők nem tudták elég hatékonyan képviselni az érdekeiket. Kitartónak is kell lenni: egy megmozdulás biztosan nem lesz elegendő. Annak az ábrán látható nagyhal-kontúrnak össze kell állni és kitartani.”