Regisztráció | Elfelejtett jelszó | Felhasználó törlése

2012. november 30. 13:18

A lényeg az, hogy az MMA és Kerényi kiírja-e Magyarországot a művészetileg érdekes, izgalmas országok sorából, vagy sem.

A Magyar Művészeti Akadémia hatalomátvétele a Műcsarnok bekebelezésével lényegében lezárult, mostantól az operatív teendők sora fog következni. Az így ellenpólusba került ellenzék egyelőre a hagyományos módokon reagálja le a történteket. Petíciókat indít, Facebook-csoportokat szervez, megjelentek az első cikkek, publicisztikák, néhányan pedig a lobbitevékenységben bíznak. Bár egyelőre nem látni, hogy az Alaptörvénybe cövekelt MMA azon kívül, hogy kétmilliárd feletti büdzsével rendelkezik, megkapja a Vigadót és kiállítótérként a Műcsarnokot, valamint annak kapcsolt intézményeit, mégis mit fog csinálni a jövőben, a bizonytalanság és a félelem nem teljesen alaptalan. A Fekete György MMA-elnök és az Orbán személye körüli művészeti államtitkár, Kerényi Imre által elmondottak alapján sok jóra aligha lehet számítani, a magyar képzőművészeti ökoszisztémába való beavatkozásuk mértéke radikális lesz. Az alábbiakban mégsem elsősorban művészeti kérdésekkel fogok foglalkozni – noha ez bizonyos fokig elkerülhetetlen -, hanem azzal, hogy a meglehetősen heterogén Ellenpólusnak milyen művészeten kívüli forgatókönyvekkel kell szembesülnie. Elöljáróban csak annyit: az opciók egyike sem lesz fájdalommentes, viszont szerencsés esetben lesz jó hozadéka: az állami függéstől való megszabadulás. Nézzük előbb azokat a körülményeket, amiket mindenképpen már most el kell fogadni, bármennyire is rossznak és vérlázítónak is tűnjenek.

-           Az MMA befolyása ma, és még egy jó ideig a realitás, amely egy idővel már nemcsak realitás, hanem normalitás is lesz. Nincs olyan körülmény, reménykeltő jel, amely szerint mindez csak egy rossz álom, két hétig tart és utána mindenki felébred belőle. Az MMA és Kerényi jelentette térerőre a művészeti ellenpólusnak évekre be kell rendezkednie.

-           Minden olyan ellenzéki kezdeményezés, amely a petíciók, a lobbi, a párbeszéd és tiltakozás erejében hisz, téved. Nemcsak azért, mert ma az ember hetente húsz aláírásra felszólító e-mailt kap valamelyik értelmiségi csoporttól, éppen ezért ez a tiltakozási forma erejét is vesztette mára, hanem egy sokkal gyakorlatiasabb szempontból is. Ez a kormányzat eddig sem nagyon hallgatott meg senkit, eddig sem fogadta meg soha a szakmai szervezetek ajánlásait, korrekcióit, javaslatait, ezután sem fogja. Minden olyan esetben, amikor egy szakma valamiért felemelte a szavát, az egyetlen kormányzati válasz az volt rá: idegen érdekeket szolgálnak a tiltakozók. A petíciót, a lobbizást és a parlament előtti tiltakozást tehát el kell felejteni.

-           Biztosan vannak olyanok, akik most még abban gondolkodnak, hogy legalább Fekete György és Kerényi Imre meghallgatja őket és jobb belátásra lehet őket bírni. Ennek a reménynek egyrészt az eddigi nyilatkozataikból adódóan sincs semmilyen alapja. Másrészt a művészetek szerepéről, céljairól, funkcióiról, társadalmi szerepeiről vallott nézeteik, esztétikai ideáljaik, gondolataik a helyes, a keresztény, a hazafias, a nemzeti és a magyar művészetről nemcsak az Ellenpólusétól térnek el kibékíthetetlen mértékben, hanem azokétól is, akik nemrég még a Fidesz kegyéből káderként ültek a Műcsarnok (Gulyás Gábor) és a kulturális államtitkárság (L. Simon László, ki tudja meddig) élén. Továbbá Fekete és Kerényi eddigi működése is azt vetíti elő, hogy nincs olyan közös bázis, amelyről legalább értelmes vitát lehetne folytatni velük. A velük való tárgyalás is kizárt tehát, de legalábbis értelmetlen.

-           Az Ellenpólusnak, amennyiben ténylegesen együtt gondolkodik, tisztáznia kell a legfőbb célt.  Mindenkinek át kell gondolnia, hogy az intarziába faragott pántlikás-turulos hatalomátvétel miért fáj neki igazán? Ha valaki az elvesztett állása, elvesztett befolyása, tehát egzisztenciális okok miatt dühös, bármennyire is érthető és jogos reakció, mégsem a lényeg miatt dühös. A pozíciókkal, munkahellyel járó befolyás ugyan lehet pozitív és termékeny, egyben a közösség javát is szolgálhatja egy ilyen egyéni karrier, az ebből eredő düh artikulációja azonban félrevezet és káros is. A lényeg ugyanis most az, és kizárólag az, hogy a szereptévesztett állami támogatással és méneskútszagú ideológiával megtámogatott MMA és Kerényi kiírja-e Magyarországot a művészetileg érdekes, izgalmas, újító, korszerű és nemzetközileg is számon tartott országok sorából, vagy sem. A fő motivációnak annak kell lennie, hogy ez ne történhessen meg.

-           Senki ne felejtse el, hogy az operatív intézkedések még hátra vannak, az MMA és Kerényi csak az ideológiai keretrendszert adja. A rendelkezések lassan elérik a múzeumokat (néhány helyen már el is érték), az egyéb állami kiállítóhelyeket (ahogy már ez is megtörtént), az alkotóműhelyeket, a folyóiratokat, az egyetemi képzéseket, egészen le az alkotói és művészettörténészi, muzeológusi, kritikusi és műgyűjtői autonómiáig. Egyszerűbben: az operatív intézkedések nem állnak meg a felszínen, struktúrákat és egzisztenciákat fognak romba dönteni. A kulturális tárcát L. Simon alatt teljesen eljelentéktelenítette a kormány, az NKA káderpolitikája világos, ráadásul elképzelhető, hogy az MMA alá lesz betuszkolva, a műemlékvédelmet pedig maga a kulturális tárca köszöntötte egy pofonnal. Akinek ma még állása és egzisztenciája van ebben az állami ökoszisztémában, az sem mehet biztosra.

-           A kormánynak meglesznek a maga kurzusművészei, művészettörténészei, az Új Magyar és végre Keresztény Művészet nevében kitessékeltek helyét könnyedén fel tudják majd tölteni. Az intézményi alrendszert működtetni azonban nem tudják, mert erre nincs meg az apparátusuk és a szakértelmük. A hiányt kétfelől pótolhatják: unokaöccsel, kerecsensólyom-tenyésztőkkel és a piacon szentkoronás képkeretet áruló barátokkal (hát már hogyne lenne művészeti előképzettsége!); vagy a most rosszul jártak megvesztegetésével. Ez a közeg eddig sem bővelkedett forrásokban, szakemberek tömegeinek (nem egy közülük most még petíciókat ír alá és a Facebookon átkozódik) egzisztenciális kiszolgáltatottsága pedig eddig is égbekiáltó igazságtalanság volt. Ez a kiszolgáltatottság sajnos sokakat arra fog késztetni, hogy elfogadja az egyezséget, mert ott a gyerek, a rezsi, a devizahitel vagy simán az étel. Nem lesz fair őket árulással vádolni. Mindenki, aki megengedheti magának azt a luxust (ismétlem: luxust), hogy mindebben nem vesz részt, kutya kötelessége szolidárisnak és megértőnek lennie, amennyire csak lehet. A szolidaritásnak pedig mindaddig érvényben kell lennie, ameddig a kényszerűségből egyezkedők nem kezdik el hirdetni, hogy mégiscsak ez a világ legjobb és legszentebb dolga.

-          Nem beszéltünk eddig azokról, akik ugyan eddig a Fidesz kultúrpolitikájának szerves részét képezték, mi több, maguk is lelkesen működtették, de épp most mossák velük fel a padlót. Vakságuk, némaságuk, taktikai érzéketlenségük és kormányzati gőgjük fizetsége most a megaláztatás, Gulyás Gábor zsoldja például Fekete György, de L. Simon sem nagyon bízhat abban, hogy van még két-hat jó éve. Teljesen érthető, ha ők a továbbiakban az Ellenpólus csoportjainál keresnének majd a menedéket, de bármennyire is vonzó lehet ilyenkor a kárörvendés, ennél az Ellenpólusnak igenis higgadtabbnak és tisztességesebbnek kell lennie. Amennyiben ők keresik majd az Ellenpólust, úgy baráti kezet kell nekik nyújtani. Nem kiközösíteni kell őket, hanem a túlélési stratégiák kialakításába bevonni.

-           Muszáj lesz nagyon hamar tudatosítani mindenkiben, hogy az MMA és Kerényi mögött nemcsak egy halomnyi félnótás, debil és ministránshajú Pilis-kutató áll, hanem rengeteg számon tartott, kiváló képzőművész és művészettörténész is. Vagy talán kevésbé ismert, ettől még figyelemre méltó alkotói és értelmiségi teljesítmény, akik szintén nem tulipános ládákban és szívcsakrakeresztény nemzeti giccsben gondolkodnak. Ha ma az MMA rendes tagjait nézzük és kizárólag, a teljesség igénye nélkül csak képzőművészekre, művészettörténészekre szorítkozunk, impozáns sor áll előttünk, akiknek teljesítménye mellet nem lehet szó nélkül elmenni: Árendás József grafikusi, Bukta Imre, Csáji Attila, Jovián György, Deim Pál, Fehér László festőművészi, Kő Pál, Lugossy Mária szobrászi, Finta József építészi, Keserű Katalin és Dávid Katalin művészettörténeti oeuvre-jei a huszadik század második felének kanonizált, több esetben ünnepelt (Bukta, Jovián, Fehér, Finta), sőt, még szubkulturálisan is értelmezhető munkásságai. Szintén meglepő lehet a kevésbé tájékozottak számára a poszthumusz tagok sora: Attalai Gábort, Gyarmathy Tihamért, Kokas Ignácot, Schéner Mihályt, vagy a kiváló építészettörténész Szentkirályi Zoltánt szintén nem lehet lesenkizni. Mindezen még élő, vagy sajnos már elhunyt képzőművészek és művészettörténészek munkássága, szellemisége radikálisan elüt a Fekete, a Kerényi és a korábban Makovecz Imre által erőltetett ideológiától. Olyan emberekről beszélünk, akik bármilyen kormány is volt korábban hatalmon, akkor is (majdnem) minden szakmai, állami és anyagi elismerést megkaptak. Az ő motivációik, gondolataik megismerése és felfogása alapvető fontosságú lenne, mert valamiért mégis az MMA tagjai.

-           Az MMA-ban és Kerényi mögött azonban ott húzódik az eddig kevésbé ismert másod- és harmadvonal is, zömében tehetséges, de nem kiemelkedő kis- és nagymesterek, a lokális művészek, a Székelykapu-csoport, akik, attól tartok, tényleg hisznek abban, hogy az imádság végre meghozta a gyümölcsét, sőt, azt gondolják, hogy a 2010-es új jóvátételi konferencián végre visszakapták mindazt, amit Trianonnal elvesztettünk. Alighanem ők lesznek azok, akik teljes mellszélességgel felsorakoznak majd Fekete és Kerényi mögött. A megannyi vélt vagy valós sérelem, a kortévesztésből adódó frusztráció, az Új Magyar Keresztény Művészet megteremtésének lehetősége és a mindebből adódó mérhetetlen szerepzavar nemcsak nevetséges nyilatkozatokban fog megmutatkozni, hanem abban is, hogy mivel a holdudvar éhes, ezért egyre több bemutatkozási lehetőséget kapnak majd. Ennek sajnos az lesz a következménye, hogy a kurzus hátán helyzetbe kerülő képzőművészek tényleg elhiszik majd, hogy munkásságuk végre jelentőségükhöz méltó reprezentációhoz és elismeréshez jut és még a Magyar Nemzetben is ott lesz a kiváló kritika. Ez természetesen óriási egót fog kölcsönözni számukra, bár ez az ego, a sértődöttek magabiztosságával eddig sem volt kicsi. Bár nem tartozik szorosan a gondolatmenethez, érdemes egy kis kitérőt tenni egy történelmi tévedésre. Többen leírták már, legtisztábban talán György Péter, hogy a neoavantgárd teljesítmények jelentős része az államszocializmus bukásával érvényét vesztette, mivel többnyire épp csak a Kádár-rendszeren belül és/vagy ellenében volt értelmezhető. Számomra ez elfogadható és logikus magyarázat, azzal a kiegészítéssel, hogy noha érvényét vesztette, a neovantgárd teljesítmények iránti underground művészettörténészi és kritikusi rajongás a rendszerváltással nem szakadt meg, ellenkezőleg: a neoavantgárd csont nélkül és majdnem kritikátlanul belovagolt a kánonba (de nem a közönség karjaiba). Ezzel szemben talán kevesebb szó esett arról, hogy az ugyanolyan lehetetlen körülmények között alkotó népiek (nevezzük őket az egyszerűség kedvéért így, mindenféle értékítélet nélkül) a rendszerváltástól talán ugyanezt várták volna, hiszen a tiltásban és megtűrtségben ugyanaz volt az osztályrészük, mint a neoavantgárdnak. Van azonban szerintem egy lényeges különbség. Noha elfogadható állítás, hogy a neoavantgárd a Kádár-korszak végével érvényét vesztette, muszáj tudatosítani, - ugyanis az MMA-körüliek minden dühe és frusztrációja ebből következik -, hogy a népieknek az államszocializmus nélkül sem lett volna érvénye. Utólag a történelem végzetes jótékonykodása volt csupán, hogy ők is szenvedtek a Kádár-korszakban. Mindaz, ami most történik a művészeti életben, nem más, mint egy tévhit államilag finanszírozott érvényesítése.

-          Ettől függetlenül a művészettörténészek nem spórolhatják meg maguknak, hogy ne gondolják újra végig a rendszerváltás óta eltelt huszonkét évet. Elengedhetetlen az Ellenpólus számára annak elemzése, hogy miért alakult minden úgy, ahogy. Muszáj lesz világosan tisztázni a mellőzések és a kimaradások okát. Ez nagyon nehéz, ma még reménytelennek tűnő munka lesz, mivel egy érvrendszer áll majd szemben a szinte már vallásos hidelemrendszerrel. Ha nem is lesz akkora nyilvános visszhangja, mégis le kell folytatnia a magyar képzőművészetnek a maga Wass-, Nyirő- és Tormay-vitáit. De lesz más feladat is. A művészettörténészeknek végig kell gondolniuk, hogy az adott időszakokban jól helyezték-e el a hangsúlyokat, nem voltak-e szűklátókörűek, nem követtek-e kritikátlanul nemzetközi divathullámokat (és nem trendeket), vagyis: érdemek szerint írták-, értékelték-e  a rendszerváltás után a magyar művészet történetét az ötvenes évektől.

-           Az elmúlt időszak eseményeiből egyelőre nem lehet kellemes jövőre számítani. Fekete György személyében a magyar képzőművészet útjáról Kerényivel kézen fogva hivatalosan egy olyan személy dönt a következő években, aki számunkra érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon blaszfémiának nevezte a Mi a magyar? kiállítást a Műcsarnokban (legutóbbi nyilatkozata). A mostani szegedi események is azt mutatják, hogy a vallásos meggyőződés jogot, és egyre nagyobb jogot formál majd művészeti és esztétikai kérdésekben nemcsak állást foglalni, hanem dönteni is! Ebbe nem szabad beletörődni, nem szabad abban bízni, hogy majd a történelem helyre teszi a dolgokat és erre ott van példaként az egész huszadik századi magyar történelem társadalmi megítélése. Megannyi kihagyott, elodázott lehetőség, amit a rendszerváltás óta nem sikerült jóvá tenni, hiába szakadtak és szakadnak bele most is emberek, pályafutások. Továbbra is ki kell tartani amellett, hogy sem a vallásnak, sem a politikának (sem a kettő nálunk perverz elegyének) nincs semmilyen keresnivalója a művészet kérdéseiben, és nem azért, mert nem lehet egy papnak vagy egy politikusnak véleménye, nyilván akkor is lehet, ha semmit nem értenek. Hanem azért, mert aki a Szentírás és a szerinte abból levezethető erkölcsök, valamint az általa elképzelt keresztény tömegek háta mögül prédikál és dönt, szentségtörést kiált, betilt, kényszerít, az valójában a saját magánügyét, meggyőződését erőszakolja rá a képzőművészetre és abban hisz, hogy mindez erkölcsös cselekedet. Az ilyen ember azt gondolja, hogy a hit dolgaiban való jártasság egyben felhatalmazás is arra, hogy alkotásokról, művészekről és irányzatokról ítéletet mondhasson és mindenki feje felett konszenzus nélkül dönthessen. A szinte már teokratikus művészetszemlélet szükségképpen kirekesztő. Akik most az államilag finanszírozott, de eddig szakértői kérdésekben autonómiát élvező intézményekből mindenféle tudás hiányában üldöznek el igazgatókat, művészeket és alkotásokat, azok ritkán állnak meg ezen a ponton. Eddig is veszélyesen összekeverték, hogy az állami intézményeket az adófizetők tartják fenn, és nem a keresztények, Isten, vagy a KDNP és a Jobbik. Mi tartja őket ezután vissza attól, hogy ne ugyanezt gondolják majd a magángalériákról, sőt, lakáskiállításokról, miközben a jobboldali politikusok egy része a takarónk alá is be akarna nézni? A teokratikus művészetszemlélet (sőt, világszemlélet!) nem tűri meg, hogy ne próbáljon behatolni a művészet mély, autonóm struktúráiba. Ez ellen pedig védekezni kell, fel kell készülni arra, hogy újra- és újra meg akarja próbálni.

-          Nem kell félni attól, hogy valaki kimarad az új kánonteremtési kísérletből. Fekete és Kerényi nem a jövőt és az örökkévalóságot írják majd meg, hiába hiszik most meggyőződéssel azt. Szintén csak az ő ostobaságuk hiteti el velük, hogy 2012-ben van még értelme új kánonnal kísérletezni. Amit ők maguk után hagynak, az maximum egy nagyon szomorú kordokumentum lesz, születik róluk néhány kiváló szakdolgozat, akár doktori is, ahogy született a szocialista realizmus rég elfelejtett, egyébként nagy tudású mestereiről is. Nem kizárható, hogy Fekete és Kerényi farvizén fontos és kiváló képzőművészeket is megismerhetünk majd, de a 21. században a hivatalos, udvari képzőművészet újrateremtésének vágya egyszerűen kortévesztés és a valóságot messze elkerülő pszichózis.

-          Már most olvashattunk arról, hogy Feketét és Kerényit a közönség fogja megbuktatni, mert senki nem lesz rájuk kíváncsi. Aki ebben ma tényleg hisz, az nincs tisztában azzal, melyik és milyen országban él. Ezekre a magyarságtudományi, népművelődési és krisztológiai propagandakiállításokra tízezrek, a békebuszok segedelmével százezrek fognak ellátogatni, ki ámulatból, ki bosszankodni, ki egy jó nevetni, mások pedig dicsőíteni. Ezek a számok pedig jól mutatnak majd az intézményi jelentésekben, meg a Műcsarnok sajtóközleményeiben.

 ***

Eddig arról volt szó, hogy a jövő milyen fájdalmas és kellemetlen forgatókönyveket tartogat. Nem állítható, hogy mindebből minden megvalósul, sőt, azt sem, hogy ebből bármi meg fog valósulni. Csupán azt lenne jó elérni, hogy az Ellenpólus gondolja át ezeket az eshetőségeket és még időben készüljön fel rájuk. A rövid bevezetőben azonban azt is felvetettem, hogy mindennek lehet jó hozadéka is. Szomorú hír, hogy ebben a jóban is számos fájdalom van. A jó oldala az, hogy az Ellenpólus végre megtanulhat a Magasságos Állam nélkül élni. A rossz ebben pedig az, hogy ez sokaknak nem fog menni.

-          A fentebb vázolt eshetőségekből egyenesen következik, hogy akik most a másik oldalra kerültek, azok lesznek a mellőzöttek. Az államtól eddig is egyre kevesebb pénz jött, ezután viszont Fekete és Kerényi az MMA-val és az NKA-val az állami forrásokat a saját holdudvaraik közt fogják szétosztani, és ebben nem lesz szemérmesség. El lehet tehát felejteni a Műcsarnokot, az Ernst Galériát, a Magyar Nemzeti Galériát, az egyéb állami és önkormányzati kiállítóhelyeket. Mostantól mások lesznek a kedvencek, a beválogatottak, mások kapják a reprezentatív középítkezések képzőművészeti feladatait, az ösztöndíjakat, mások kapnak műteremlakást, kurátori, kiállításszervezői, igazgatói, muzeológusi, restaurátori munkát. Sokaktól pedig ezeket el fogják venni. Ezek között sokan lesznek olyanok is, akik úgy éltek eddig, hogy mindez nekik már alanyi jogon járt, az ő megérdemelt kiváltságuk és tulajdonuk volt. Ezeknek a művészeknek, szakembereknek azt kell első körben felfogniuk, hogy természetesen ez nem így volt eddig sem, csupán kevesebben és halkabban érveltek az ellen, hogy mindez nem igazságos (nem a mellőzöttekkel szemben) és a 21. században nem is feltétlenül korszerű modell. Leegyszerűsítve az első rész negyedik pontját: ne azért fájjon, mert az Állam most mást finanszíroz és nem minket.

-          Ebből adódik, hogy az Államon kívüli alternatíva egyedül a piac lehet. Belátható, hogy iszonyatosan rémisztő lehet szembesülni azzal, hogy azzal a piaccal, amitől, mivel nem is ismerte, eddig rettegett, sőt, amit megvetett ez a közeg, most kényszerből ki kell egyezni. De mindebben nem a kényszert és a kompromisszumot kell elsődlegesen látni, hanem a lehetőséget.

-          Ez a piac ugyanis nem belakatlan terület. A magángalériák kiépült és egymással versengő hálózata mellett számos alternatív megoldást is tud kínálni, és sokaknak eleve nem is olyan ismeretlen ez a terep, pusztán annyi a különbség, hogy ezután csak ez lesz. Az állami intézményi struktúrákba eddig be nem kerülő, az utóbbi tíz évben az egyetemi képzésekről kiözönlő fiatal művészettörténészek, kurátorok, kulturális vállalkozók alighanem örömmel fogják fogadni azokat a művészeket és művészettörténészeket, akikről a képzés utolsó szemesztereiben áhítattal olvastak vagy akiktől tanultak.

-          Csak látszólag játszódik le ugyanaz, mint a Kádár-korszakban. Vannak lényeges és perdöntő különbségek. Ha van pénz erre, mindenki oda utazhat, ahová akar. Senki nem tiltja az alternatív hálózatokban való részvételt vagy a hálózatok kiépítését. Van internet. Ha valakinek nem lenne, majd más ad. Nagyon jó, hogy ez a közeg is megtanult végre nyelveket beszélni. Ha valaki nem tud, akkor más majd tolmácsol. Nincs sem információhiány, sem szűkösség. Ha valaki ma nem jut hozzá a lényeges információkhoz, akkor az első sorban a saját hibájára vezethető vissza. A közönség hatékonyabban elérhető, bevonható. A kulturális vállalkozók száma ma jóval több, mint a rendszerváltás előtt. Ha nem is rendelkeznek milliárdokkal, kapcsolatrendszerük óriási segítség lehet. Bár a lehetőségeknek ez nem a legteljesebb köre, mégis az Ellenpólus opciói ma nagyságrendekkel jobbak, mint a Kádár-korszakban.

-          Ebből következik, hogy még az eddigieknél is jobban a globális piacban kell gondolkodni, és nem csak azért, mert sem a közegnek sem a közönségnek nem lesz több pénze, inkább kevesebb. Az Állammal szemben ugyanis ott van a Világ. A Műcsarnokkal szemben ott vannak a világ művészeti vásárai, kiállítóterei, múzeumai. Nem a magyar piac szűkössége már a mérce, és hogy ezen a tenyérnyi térképen hol tud valaki elhelyezkedni. Aki csak ebben a koordinátarendszerben gondolkodik továbbra is, az lemond számos nagyszerű lehetőségről.

-          Magától értetődő, hogy a globális piacon, a nemzetközi művészeti hálózatok számára irreleváns, hogy a magyar állam mit nyújt művészei számára, ahogy az is teljesen lényegtelen a világ számára, hogy Fekete György vagy Kerényi Imre mit gondol a művészetről. Aki azt gondolja, hogy az MMA és Kerényi által felkarolt művészek eleve előnnyel indulnak, mert ők kapják a megrendeléseket, a kiállításokat, a megjelenéseket és a nyilvánosságot, az óriásit téved, vagy csak önigazolást keres saját sikertelenségére. Külföldön ez senkit sem érdekel.

-          Kivárásra, passzív ellenállásra nem érdemes építeni, mert a nagy semmittevés közben megint egy kicsit elhalad mellettünk a világ. Az Ellenpólus ma semmi egyébben nem bízhat, csak saját önszervező erejében és abban, hogy a globális piacon keres magának karriert és egzisztenciát. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy itthonról nem valósítható meg.

-         Végezetül pedig: most az Ellenpólus felelőssége, hogy a következő öt-tíz évben születnek-e maradandó alternatív kiállítások, alkotások, kiemelkedik-e majd egy-egy teljesítmény az utókor számára is. Ez önsajnálattal és a most még kézenfekvőnek tűnő ellenkulturális attitűddel nem lesz megvalósítható, bármennyire is ikonikus és termékeny legyen ez az attitűd. Érezni kell, hogy az Ellenpólus közönsége törékeny és kicsi, bármennyire is értékes közönség legyen, ennyi nem lesz elég. A neoavantgárd és az underground rendszerváltás utáni recepciótörténete a legjobb példa arra, hogy hiába tart valamit egy értelmiségi közeg fontosnak, hiába született számos kiállítás, monográfia, tanulmánykötet és szakdolgozat, egyszerűen nem tudták a nyilvánosság ingerküszöbét átlépni sohasem. Az embereket sokkal jobban érdekli egy-egy intézmény szimbolikus megszállása, mint az, hogy magában az intézményben mi történt addig és mi történik majd később. A rendszerváltás után huszonkét évvel a magyar lakosság 98 százaléka nem tudna mondani egyetlen háború utáni képzőművészt sem, miközben Munkácsy máig mágikus hívószó, ha el akarunk menni a múzeumba festészetet nézni. Erre is alternatívát kell nyújtani.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/44750


Összesen 40 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
időrendben | fordított időrendben | értékelés szerint


Semmi más nem történt, csak annyi, hogy most az elmult húsz év trendjének az "ellenpolusa" kapott lehetöséget és a húsz éve alapitott Müvészeti Akadémia ahová a külömböző müvészeti ágak müvelői őnként tömörültek és azota is müködtették null állami támogatás nélkül, mivel pillanatokon belül egy ellenakadémiát hoztak léttre ellene Széchenyi akadémiát mely az állami csöcsökön és pályázati pénzekkel müködtettek. A Müvészeti Akadémia beolvasztása nem sikerült, mert inkább maradtak függetlenek és nem hallottuk, hogy sirtak ritak volna, hanem tették a dolgukat és az általuk fontosnak tartott müvészeti ágakban magas szinten nemzetközi sikereket elérve nem megalkudva dolgoztak.

Makovecznek volt egy mondása amit többször kifejtett, hogy ami megy pályásztattás cimén a müvészeti és kultura világába az egy uri huncutság és ebbe Ő nem vesz részt. A piacon probált megélni és fenntartani mühelyét és iskolát teremteni a tanitványai által, akiknek mikor kirepültek támogatta minden esetben. Azt mondta a müvészet az nem egy lár-pur lár tevékenység, hanem meghatározó közösségi müfaj. De akár emlithetnénk Jankovics Marcelt aki az ember tragédiáját többszöri megszakitás (pénzhiány) miatt 23 évig tartott, mig minden szint el tudott késziteni, mivel a fedezetett a magánszférából szedte(kodulta) össze a szponzoroktól. Remekmü lett világszinvonalú. Most az USA-ban fut egyre nagyobb sikerrel. De sorolhatnák más ágakat is és müvészeket akik minden támogatásállami támogatás nélkül, vagy pont ezért tudtak maradandot alkotni szabadon megalkuvás nélkül és sok esetben exisztenciális gondokat is felvállalva.

Ki szól ezekért, ki tudott egyáltalán a Müvészeti Akadémiáról, tevékenységéről az ott dolgozó alkotó müvészekrő, ki kongatta a harangot a szakmából a nagyrabecsült müvészetörténész és kritikus társaságból. melyik média vette a fáradságot arra, hogy ezekről az emberekről tudjon a nagyérdemü kivéve az utobbi tíz évben a hir-tv magazin müsorain kivül. Nem voltak bent a hivatalos vérkeringésbe a megérdemelt modon.

Azért ezen is el lehet gondokodni meg azon, hogy érdekes modon a Szécsényi Akadémia több tagja egy ídő után belépett a Müvészeti Akadémia tagjai közé, mivel soha nem világnézeti politikai kritériumok voltak és ma sem az.

Gondolom ez a támadás is inkább egy tudat alatti félelemből adódik, mivel azok általában teljesen mindegy, hogy milyen intézetről, vagy átstrukturálásról van szó akik az elmúlt húsz év haszonélvezői voltak és maguk is tudják, hogy privilégiumaikat nem mindig a tehetségük kapták attól félnek, hogy a mostani kurzus számukra hátrányos lesz.
Pedig tudhatnák, hogy ezek az emberek már saját erkölcsi tartásuk és mércéjük miatt sem fognak azonosan viselkedni, mint a nyomulos balliberális kurzus. Az, hogy eddig is az erkölcs a tiszteség a tehetség volt ami meghatározta és tartotta össze őket. Sokaknak ez elképzelhetettlen, mert saját magukból indulnak ki és másfajta magatartást el sem tudják képzelni.



Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés

Felhasználónév:

Jelszó:


Regisztráció | Elfelejtett jelszó