Regisztráció | Elfelejtett jelszó | Felhasználó törlése

2012. november 7. 16:29

A kommunizmus, a fasizmus és az amerikai progresszivizmus egyaránt nagyobb állami szerepvállalást sürgetett, és egy új kor hajnalát ígérte.

„– Kikről van szó? – kérdeztem.
– Hogyhogy kikről? Argentin elvtársakról.
– Jó, de milyen csoporthoz tartoznak?
– Milyenhez, milyenhez. A taquarákhoz.
– De hát a taquarák fasiszták – jegyeztem meg, mert ennyit véletlenül tudtam.
– Fasiszta – sziszegte gyűlölettel a lány. És elment.”

(Umberto Eco: A Foucault-inga, 67.)


Ez a beszélgetés az avatatlanok számára is megbízható fogódzót nyújt a „fasiszta” szó mindennapi használatáról – és ehhez még a világ távoli zugában elnyomott elvtársakat megsegíteni akaró radikális olasz lányka sem kell. Olaszország, ahol a kormány huszonvalahány évig valóban fasisztának nevezte magát, természetesen különleges helyzetben volt, de még 1944-ben az angol George Orwell is teljesen értelmetlennek nevezte a fasiszta szót, és úgy vélte, „a viszonylag kevés fasiszta-szimpatizánstól eltekintve a legtöbb angol elfogadná az erőszakoskodó vadbarom kifejezést a fasiszta helyett”.

Jonah Goldberg Liberálfasizmus című, a XX. Század Intézet által kiadott könyve kísérlet arra, hogy egy eddig ritkán használt megközelítéssel próbálja meg felderíteni a fasizmus jelentését és eredetét. Érdemes megjegyezni, hogy nemcsak a fasiszta, hanem a liberális, és talán egy fokkal kevésbé, de a konzervatív szó is nagyjából elveszítette eredeti jelentését. A konzervatív, például ha a divatban használják, visszafogottságot jelent. A „liberális” a mindennapi élet legtöbb területén egyszerűen „megengedőt, megértőt”. Ennek cáfolatához azonban a híres mondás szerint elegendő annyi, ha az ember megpróbál rágyújtani egészségtudatos liberálisok mellett ülve az asztalnál.

Goldberg narratívája alapján valójában a fasiszták, az amerikai progresszívek, és utódaik, a liberálisok, egy tőről fakadnak. Mégis, hogyan lehet ezeket a társadalom jobbítására és a szegények felemelésére felesküdött csoportokat egy bugyorba tenni a fasisztákkal? A szerző elveti a fasizmus marxista értelmezését, miszerint az „a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája” lenne, mint ahogy 1935-ben azt a Komintern VII. kongresszusán megfogalmazták. Eszerint az értelmezés szerint a XIX. század végén forradalmi csoportok léptek színre a baloldalon, majd a kapitalizmus, hogy gyengeségét leplezze és elkerülje a világforradalmat, a fasizmust izzadta ki magából, hogy helyette vegye fel a kesztyűt az éhes és dühös tömegekkel szemben.

Ezzel ugyanaz a probléma, mint a marxista elméletek többségével: egyszerűségükben vonzók – de túl egyszerűek. Ha egy bonyolultabb elméletet vennénk alapul, szintén Umberto Eco adhat támpontot, aki az Örökkévaló fasizmus című esszéjében Wittgenstein családi hasonlósági elméletével igyekezett magyarázni a fasizmus mibenlétét. Tizennégy jegyet különböztet meg, ami a fasisztákra, de nem kizárólag a fasisztákra jellemző, például: a militarizmus, az „újbeszél” alkalmazása, az okkulthoz való vonzódás, a hagyománykultusz, a hősiesség normaként való elfogadása stb. (Persze Eco nem azt állítja, hogy a tradicionalizmus maga fasizmus. Ahogy megfogalmazta, Szent Ágostont olvasni éppen nem fasiszta dolog, de Szent Ágostont a Stonehenge-dzsel keverni, az már a fasizmus tünete.) Ezek a véletlenszerűen összeálló tulajdonságok bizonyos sűrűségben már fasizmust jelentenek. Egy ilyen magyarázat összetettsége mellett érdekes megfigyelni a marxista definíció egyszerűségét. Csak a „kommunista” címkére igaz az, hogy úgy kapja az ember, ha belép a Kommunista Pártba. Fasisztává vagy akár liberálissá viszont nem attól válik az ember, hogy belép egy pártba.

A konzervatív publicista Jonah Goldberg abból indul ki, hogy a századforduló környékén az Atlantikum különböző pontjain egyszerre alakultak ki olyan eszmék, melyeket bizonyos kritériumok alapján fasisztának lehet tartani. A rengeteg, többé-kevésbé működésképtelen fasizmus-meghatározás helyett Goldberg azzal a munkadefinícióval dolgozik, hogy a fasizmus az állam vallása (30). A klasszikus kapitalizmus túlkapásai, a szlumosodó városok, a tarthatatlan helyzetben éhbérért tengődő munkások és gyerekek tömegei láttán fogalmazódott meg egy új politika iránti igény a fejlett nyugati világban. Nagyobb állami beavatkozással akarták a világot megváltoztatni, jobb hellyé tenni. Ezt nevezi Goldberg a „fasiszta pillanatnak” (29). Persze senki nem jutott volna arra a következtetésre, hogy az állam megválthatja a világot, ha nem hittek volna vakon a felvilágosodás óta kísértő képzeletbeli lineáris függvényben, ami az emberiség sorsának és életminőségének egyenletes javulását prognosztizálta. Hátraarcot el sem tudtak képzelni.

Az első világháború kétszeresen is mérföldkő mind a fasizmus, mind a liberalizmus történetében. Úgy tűnt, hogy a háború – George F. Kennan szavaival „a huszadik század őskatasztrófája” – végérvényesen lejáratta azt a liberális világrendet, ami felköhögte magából. Ha a választói demokrácia, a nacionalizmus, valamint a rossz számítások négy év pokolhoz vezetnek a lövészárkokban, akkor valami alapvetően nem stimmel a választói demokráciával. Nem véletlen, hogy a háború után keleten elvetélt forradalmak törtek ki, nyugaton pedig sorra buktak meg a „békeszerző” liberális kormányok. De mást is hozott a Nagy Háború: megmutatta, hogy a termelés, az elosztás és a védelem mennyivel hatékonyabb szigorúan ellenőrzött állami keretek között, mint a laissez-faire kapitalizmus államtól háborítatlan rendszerében. Ez a két felismerés tette rendkívül vonzóvá a kommunizmust, a fasizmust és az amerikai progresszivizmust – melyek mindegyike nagyobb állami szerepvállalást sürgetett, és egy új kor hajnalát ígérte.

A progresszivizmus nem mást fejezett ki, mint az emberek igényét az erős, gondoskodó államra. Ez még nyilván nem a Mussolini-féle stato totalitario, de az individualizmus kánonjára épülő Egyesült Államokban sokan még az első fogyasztóvédelmi törvényeket vagy a nemzeti parkok megalapítását is a tagállamok és magánszemélyek ügyeiben való pimasz kotorászásként fogták fel. Nagy váltás történt tehát itt is, akárcsak a laissez-faire elvektől éppen a világháborús központosítás sikerein felbuzdulva eltávolodó Európában. Nem véletlen, hogy a szociális nyomor láttán elborzadt liberális amerikai újságírók üdvözölték a leghevesebben nem csak Mussolini, de Lenin kísérletét is. Lincoln Steffens, aki a Szovjetunióban a jövőt látta működni, helyes „orosz–olasz módszerről” beszélt (104), de a liberális ikonok, Freud és Einstein is közösen dedikált levelet küldtek a Ducénak (34), a pánafrikanista emberi jogi harcos W. E. B. DuBois pedig arról beszélt 1938-ban, hogy bizonyos értelemben a korabeli Németországban több demokrácia volt, mint a Hitler előttiben (18). Amíg a fasizmus csak az állam kiterjesztését jelentette, a liberálisok rajongtak Mussoliniért. Ezt az ábrándot végül csak az agressziónak értékelt (és brit érdekeket sértő) etiópiai kaland zúzta szét.

Jonah Goldberg könyve éppen a ma már teljesen megszilárdult, részben egyoldalúan baloldali értelmezéseken nyugvó, részben a mindennapi nyelvhasználat felszínességét tükröző fasizmus-fogalmat hívja tetemre. Megpróbálja visszájára fordítani azt a trendet az amerikai politikai közbeszédben, hogy ha egy jobboldali érvelés meggyőző, és már végképp nem lehet észérvet támasztani ellene, akkor inkább hirtelen a fasizmussal való valamiféle obskúrus rokonságot mutatnak ki, amitől nemcsak a célközönség, de maga a jobboldali vitapartner is azonnal megretten. Goldberg felfogásában tehát a fasizmus „az állam vallása”, és mint ilyen par excellance baloldali. A könyv azzal a ma már nem is túlzottan meglepő fordulattal indít, hogy Hitler és Mussolini nézetei eredetileg a baloldalról indultak, és hogy sokáig több kifejezetten baloldali elem bukkant fel bennük. Ezt követően kifejti a fasizmus viszonyát az amerikai progresszivizmushoz és liberalizmushoz. De a párhuzamok sora nem szűnik meg: az 1960-as évek ellenkultúrája, a hosszú hajban, fiatalságban, a következmények nélküli szexualitásban hívő tömegek Goldberg szerint a fasizmus ideológiáját és esztétikáját vették alapul. A békésen arrogáns hippik mellett hamar feltűntek a kampuszfoglaló, erőszakoskodó egyetemisták és a szélsőséges terrorista csoportok is – ami szintén párhuzamot kínál Goldbergnek a fasiszta squadristikkel. Mindeközben érdekes, hogy éppen ők vádoltak meg mindenki mást, aki nem azonosult a céljaikkal, hogy fasiszták. Az érvelés itt és ezt követően már nem olyan meggyőző, hiszen a Golberg-inga egyrészt átlendül minden fasiszta hasonlóság fasizmussá való minősítésére, másrészt állandóan visszalendül, és leszögezi: ezzel vagy azzal nem azt akarja mondani, hogy a vietnámi háború elleni tiltakozás, a segélyrendszer, vagy a mai amerikai liberalizmus más sarokkövei fasiszta jellegűek lennének. Itt látható meg a könyv kettőssége, miszerint egyrészt szeretne egy alternatív narratívát kínálni a fasizmus eredetével és jellegével kapcsolatban, másrészt pedig a baloldalra reflektáló érveléssel szeretné megmutatni, milyen is az, amikor az f betűs szóval zárnak valakit ideológiai karanténba. A könyvet lezáró, az 1990-es évek óta kialakult liberális politikát kritizáló részek, például Hillary Clinton politikai filozófiájának bírálata kimondottan lebilincselő, de a környezetvédelem radikálisainak fasiszta szimpátiája is a legmeggyőzőbb részek közé tartozik.

A Liberálfasimzust mindenképpen érdemes elolvasni, elsősorban annak, aki mindig szürreálisnak és érthetetlennek tartotta a fasiszta mozgalmat, és szeretné azt egy másik, gyakran érthetőbb nézőpontból is megvizsgálni. De annak is érdemes, aki szerint a fasizmus valóban a „finánctőke nyílt terrorista diktatúrája” volt. Ez utóbbiaknak azt javaslom, ne zavartassák magukat Goldberg narratívájával, hanem élvezzék a Magyarországon mostohán kezelt amerikai eszmetörténet e rendkívül tömény feldolgozását. Hiszen a mű kétségkívül egyik legnagyobb erőssége – és így még egy ok a magyar kiadás megjelenésére – hogy betekintést enged Amerika szellemi elitjének elmúlt 120 évben végbement fejlődésére. Felbukkan a történetben a józansági dühében tomahawkkal kocsmákra rontó Carry Nation (319), F. D. Roosevelt különös gyermekkora (126–128), Herbert Croly szüleinek bizarr pozitivista vallási szertartásai (100–101), illetve a hatvanas évek weatherman néven ismertté vált, radikalizmusukat ad absurdum fokozó kisterroristái is (186–190).

Az, hogy a szélsőbal és a szélsőjobb nagyon is könnyen átjárható kategóriák, legkésőbb 1976 óta világos. Ekkor ugyanis a Palesztin Felszabadítási Front és a Forradalmi Sejtek nevű szélsőbaloldali német terrorszervezet eltérített egy Franciaországból Izraelbe tartó gépet Ugandába. A kialakuló túszdrámában végül négy fogoly vesztette életét. Még korábban az egyik gépeltérítő, Wilhelm Böse gondosan szétválogatta a zsidó utasokat a többiektől, őket nem engedte el, és nem hagyta, hogy a mosdóba menjenek. Mikor az egyik zsidó férfi megmutatta neki auschwitzi tetoválását, Böse ráförmedt: „Nem vagyok náci! Idealista vagyok!”

Goldberg könyve kiváló interpretációja annak, hogyan lehet baloldali mozgalomként felfogni a fasizmust. Annak, aki ezt teljesen elutasítja, ajánlatos egyrészt elgondolkodnia Böse történetén, vagy csak azért elolvasnia a könyvet, hogy közelebb kerüljön az amerikai eszmetörténethez, a progresszívek és a liberálisok gondolatvilágához. Az mindenképpen kiderül, hogy sok a hasonlóság bizonyos liberális és fasiszta gondolatok között. Arra pedig a konzervatív, az adott narratívával is tisztában lévő olvasók is vigyázhatnak, hogy a konzervativizmus alapköve a dogmákkal és általánosításokkal szembeni egészséges kételkedés. Nem igaz, hogy a konzervatívok mérsékelt fasiszták, de az sem, hogy minden liberális megtért fasiszta lenne.

*

A könyv bemutatója 2012. november 21-én, 15 órakor lesz a Terror Háza Múzeumban.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/43653


29 komment
Összes hozzászóló megjelenítése
A kommentek nem szerkesztett tartalmak,
tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
időrendben | fordított időrendben | értékelés szerint



Lassan minden fogalom elveszti a jelentését, amit a politika felhasznál.

Válaszok:
polnemkor | 2012. november 7. 16:53
goldstein | 2012. november 7. 19:35
goldstein | 2012. november 7. 19:53

" Ennek cáfolatához azonban a híres mondás szerint elegendő annyi, ha az ember megpróbál rágyújtani egészségtudatos liberálisok mellett ülve az asztalnál."

Ugyan ... Ma már az is elég, hogy nem vegetariánus ételt rendelsz, ha velük vacsorázol...


16:39

Pontosan. Fasiszta, liberális, náci, baloldali, jobboldali, konzervatív, haladó, diktatúra, demokrácia: ki tudná megmondani mit jelentenek 2012-ben Amerikában, Európában, Magyarországon - nem beszélve a "rest of the world"-ről, Afrikáról, Ázsiáról, ahol aztuán végképp értelmüket vesztik ez a jelzők. Mindenki mindenhol arra használja őket, amit éppen aktuálisnak vélt céljai diktálnak.

Válaszok:
nemezis | 2012. november 7. 16:56

Emlékszem egy Madonna koncertre, amiből Kanadában egy számot ki akartak hagyatni.
Azt mondta"mutassuk meg ennek a fasiszta városnak"...

Na ja, ha nem maszturbál nyilvánosan már fasiszta.....


..."" Ennek cáfolatához azonban a híres mondás szerint elegendő annyi, ha az ember megpróbál rágyújtani egészségtudatos liberálisok mellett ülve az asztalnál."

...ez egy kurva szar példa a liberálisok fikázásához,..

u.is addig megengedő az un. "liberalizmus"..ameddig a "tevékenységgel" másnak nem okoz kárt, vagy sérelmet...vagyis jogos a liberálisoktól (is!) az anyjába küldeni a "rágyújtót"

...mondjuk, ez a "vegetáriánus" példa tényleg jó lenne,...csak kéne hozzá valami konkrét példa is (hol?...mikor?...és kik?)..((...mert így csak csulázgatás..


"A klasszikus kapitalizmus túlkapásai, a szlumosodó városok, a tarthatatlan helyzetben éhbérért tengődő munkások és gyerekek tömegei láttán fogalmazódott meg egy új politika iránti igény a fejlett nyugati világban. Nagyobb állami beavatkozással akarták a világot megváltoztatni, jobb hellyé tenni. Ezt nevezi Goldberg a „fasiszta pillanatnak”

Akkor Roosevelt is fasiszta volt?
Tehát a szociálpolitika az valami fasiszta-libsi-komcsi ármány lenne?


" Goldberg felfogásában tehát a fasizmus „az állam vallása”, és mint ilyen par excellance baloldali. A könyv azzal a ma már nem is túlzottan meglepő fordulattal indít, hogy Hitler és Mussolini nézetei eredetileg a baloldalról indultak, és hogy sokáig több kifejezetten baloldali elem bukkant fel bennük . "

Bizony ezt sokan elfelejtik .


"Liberálfasizmus" - érdekes szóösszetétel, mely önálló "tudományos" életművet alapozhat meg.

Ha az embernek már nem jut eszébe semmi, hogy a régen megismert fogalmakat az új helyzetekre értelmezze, akkor egyszerűen a régi szavaknak új értelmet "ad". Tulajdonképpen átkereszteli a dolgokat.

Ha már unalmassá válik a zöld-kék-vörös színösszetétel, mellyel egy színes képet összerakhatunk, akkor nevezzük át a zöldet fittyenfittynek, a kéket suttyonsuttynak, a vöröst meg pöttyönpöttynek.

Idővel számíthatunk a Nobel-díjra.
Bár addigra átkeresztelik Goldberg-díjra azt is.

Válaszok:
Finale* | 2012. november 7. 17:46

A kommunizmus, bolsevizmus: a politikai és gazdasági hatalom egyetlen csoport kezében összpontosul.
Fasizmus, nemzeti szocializmus: csak a politika összpontosult teljes egészében egy csoport kezében.
Most következhet a harmadik fázis, amelyben egy gazdasági érdekcsoport uralja a politikát is.

Válaszok:
vilnius | 2012. november 7. 21:19

"Ha az embernek már nem jut eszébe semmi, hogy a régen megismert fogalmakat az új helyzetekre értelmezze, akkor egyszerűen a régi szavaknak új értelmet "ad". Tulajdonképpen átkereszteli a dolgokat."

Nem egeszen Goldberg ,inkabb " letisztitani " akaraja ezket a fogalmakat , es arra vilagit ra ,hogy a szelsosegek ,barhogy is nevezzuk oket ,mind egytorol fakadnak.

" az 1960-as évek ellenkultúrája, a hosszú hajban, fiatalságban, a következmények nélküli szexualitásban hívő tömegek Goldberg szerint a fasizmus ideológiáját és esztétikáját vették alapul. A békésen arrogáns (baloldali ,liberalis ) hippik mellett hamar feltűntek a kampuszfoglaló (baloldali ,liberalis ), erőszakoskodó egyetemisták és a szélsőséges terrorista csoportok is – ami szintén párhuzamot kínál Goldbergnek a fasiszta squadristikkel. Mindeközben érdekes, hogy éppen ők vádoltak meg mindenki mást, aki nem azonosult a céljaikkal, hogy fasiszták. "


Ez a könyv akkoriban íródott, amikor az amerikai liberálisok orrba-szájba fasisztáztak. Goldberg egy interjúban el is mondta, hogy részben tükröt tart eléjük. Anno Jon Stewartot totálisan ki is akasztotta. Egyébként sokkal jobb (teljesen komoly) írásai is vannak, a fasizmus-definíciója a a megbélyegző média fasizmus-definíciója, így vegyétek komolyan.


Pontosan ez a célja ennek a szinopszisnak: relativizálni a fogalmakat az aktuális hatalom lábszagának elnyomása jegyében. Persze, hogy nem pontosak, nem a dolgok, jelenségek leglényegét írják le a politikai mozgalmakra használt fogalmaink de ha nekem az AUTO=AUDI attól még beülök a fordba is ha nincs más, betartom a KRESZ-t akkor is ha a táblák nem fedik tökéletesen jelentésüket...
Az a szomorú, hogy már a könyvismertetők is nyalnak, és/vagy taposnak...
Orbán és politikai cége abba az irányba halad, (több területen célba is ért) amit Európában a fasizmus kifejezéssel jelölünk.
Most ugye megtudtuk, hogy inkább a baloldal és a liberálisok a fasiszták. Na, a kígyó akárhogyan tekeredik és sziszegi, hogy "turul vagyok" lehet bár piros-fehér-zöld bőre, azért csak kígyó marad.
Ez az ismertető se más csak egy tojása..

Válaszok:
nemezis | 2012. november 7. 20:06

Ezek a vadbarmok /angolszászok/ legalább 4 ízben mentették meg Európát ( két világháború, Marshall-segély, Balkáni háború) nekik köszönhető az újkori demokrácia nyugat-Európában is stb. Örülök, hogy vannak és erősek. Persze a gyarmatosítás bűnei ettől még bűnök, de belegondolni is félelmetes, hogy pl India a Monarchia uralma alá is kerülhetett volna.

Válaszok:
vilnius | 2012. november 7. 21:13
vilnius | 2012. november 7. 21:15
vilnius | 2012. november 7. 21:17

A liberálfasizmus persze szerintem is létező jelenség bizonyos zöld- és melegszervezetek esetében és jó lehet a könyv. Itt azonban napi magyar politikai üzenetté butították.


A fogalmi relativizálásnak semmi köze a kormány működéséhez.
Tart már egy ideje, és sajnos a politikatudományok és szociológia élen jár ebben.
Átvesznek más területekről fogalmakat és sajátosan kezdik "értelmezni" ezeket.


"Ezek a vadbarmok /angolszászok/ legalább 4 ízben mentették meg Európát ( két világháború,"

az első világháborús "belépés" kulcsszerepet játszott:
1. a háború elnyújtásában
2. ennek révén az 1917-es, 1918-as forradalmi hullám kibontakozásában
3. a központi hatalmak teljes szétverésében
4. az erőfölény birtokában egy sor "békediktátum" aláírásában
5. és mindennek révén az 1914 előtti kvázi-laissez faire rendszer összeomlásában (az I. vh a hadviselő államokban hadi-szocializmusról szólt, a háború után ez a kurzus élt tovább)
6. és az általános káosz kapcsán az I vh-t követő hiperinflációs robbanásokról se feledkezzünk meg


"de belegondolni is félelmetes, hogy pl India a Monarchia uralma alá is kerülhetett volna"

inkább abba félemeletes belegondolni, hogy még a XVIII. század elején is az indiai szubkontinens volt a világ egyik leggazdagabb területe (Kínával együtt)


"Fasizmus, nemzeti szocializmus: csak a politika összpontosult teljes egészében egy csoport kezében."

és ezen a ponton kiüresedik a magántulajdon fogalma

Válaszok:
butapesti | 2012. november 8. 07:49

"Érdekes módon a kezdeményező és támogató minden esetben azonos:
A pénzügyi háttérhatalom."

fogalmazzunk úgy, hogy a bankóprés hatalma


És azt hogy hívják, amikor Orbánék kialakítják az állami gondoskodás valamennyi intézményét, telepakolják őket fideszes karrieristákkal, akiket egytelen nap alatt zavar majd el egy jelző nélküli másik kormány? A kirúgottak mit mondanak majd az újakról? Gondolom, megértően konstatálják majd: helyes, jól tették, hogy kirúgtak bennünket, hisz mi építettük fel a rendszert, amelyben ezt megtehetik :)


Megint arról van szó, hogy egy értelmetlen fogalom elszabadul, mint a hajóágyú. Anno a latin fasces (vesszőnyaláb) szóból született. Egy D'Annunzio nevű, kissé zavaros fejű olasz Római Légiók mintájára megtervezte a mozgalmat Movimento-t. Utána "Duce" a legcélszerűtlenebb (izzasztásra a legalkalmasebb) fekete inget eröltetve néhány majomra bevonult Rómába..
Az egészet fascismo-nak nevezték el a vesszőnyalábról. A történet további része nem olyan vidám..
Nos anno Lénárd Sándor magyar író aki Rómában bujkált ezt írta: A fasizmusnak semmilyen célja értelme nem volt. Az egész mozgalom önön ünneplésében merült ki.
Aki egy kicsit is otthon van a történelemben az tudja, hogy Mussolini legfeljebb csak egy etiópiai győzelemre elegendő haderőt tudott felmutatni. Hol volt mindez a német militarizmustól? Másfelül viszont tény, hogy odahaza eléggé durva diktaturát csinált és az ellenzéki újságírók, máskép gondolkodók nagyon hamar a rács mögé kerültek. Ez is mutatja, hogy egy Munkásőrség fazonú félkatonai szervezet képes egy teljes ország civil lakosságát terrorizálni.
Ami akkor veszélyes volt az egész világra az a Nemzeti-Szocializmus Vagyis szintén szocializmusnak elnevezett totális diktatura Németországban.
Az olasz fasiszták harcias szóhasználata viszont átkerült a szocializmusba is. Itt is "Harcra, munkára kész" tömegek sorakoztak és megvivták a "Széncsatát" majd "Arccal a vasút felé" stilusban indultak csasztuskákat énekelve "Végső csapást mérni" az imperialisták ellen.


Pontosítsunk. Hitler valóban nem vette el a gyárakat, csak a tervgazdasággal megerőszakolta őket. Elegendő fegyvert, stb. kellett állami megrendelésre szállitani. A német tőkés haszna ettől a minimumra csökkent. Azt állitani, hogy Krupp és társai meggazdagodtak a háborún azért is túlzás, mert teljesen tönkrementek ezek a hadiüzemek, és a maradékot jóvátétel címén elvitték.



Bejelentkezés

Felhasználónév:

Jelszó:


Regisztráció | Elfelejtett jelszó