A Goldberg-inga – Jonah Goldberg: Liberálfasizmus című könyvéről

„– Kikről van szó? – kérdeztem.
– Hogyhogy kikről? Argentin elvtársakról.
– Jó, de milyen csoporthoz tartoznak?
– Milyenhez, milyenhez. A taquarákhoz.
– De hát a taquarák fasiszták – jegyeztem meg, mert ennyit véletlenül tudtam.
– Fasiszta – sziszegte gyűlölettel a lány. És elment.”

(Umberto Eco: A Foucault-inga, 67.)

Ez a beszélgetés az avatatlanok számára is megbízható fogódzót nyújt a „fasiszta” szó mindennapi használatáról – és ehhez még a világ távoli zugában elnyomott elvtársakat megsegíteni akaró radikális olasz lányka sem kell. Olaszország, ahol a kormány huszonvalahány évig valóban fasisztának nevezte magát, természetesen különleges helyzetben volt, de még 1944-ben az angol George Orwell is teljesen értelmetlennek nevezte a fasiszta szót, és úgy vélte, „a viszonylag kevés fasiszta-szimpatizánstól eltekintve a legtöbb angol elfogadná az erőszakoskodó vadbarom kifejezést a fasiszta helyett”.

Jonah Goldberg Liberálfasizmus című, a XX. Század Intézet által kiadott könyve kísérlet arra, hogy egy eddig ritkán használt megközelítéssel próbálja meg felderíteni a fasizmus jelentését és eredetét. Érdemes megjegyezni, hogy nemcsak a fasiszta, hanem a liberális, és talán egy fokkal kevésbé, de a konzervatív szó is nagyjából elveszítette eredeti jelentését. A konzervatív, például ha a divatban használják, visszafogottságot jelent. A „liberális” a mindennapi élet legtöbb területén egyszerűen „megengedőt, megértőt”. Ennek cáfolatához azonban a híres mondás szerint elegendő annyi, ha az ember megpróbál rágyújtani egészségtudatos liberálisok mellett ülve az asztalnál.

Goldberg narratívája alapján valójában a fasiszták, az amerikai progresszívek, és utódaik, a liberálisok, egy tőről fakadnak. Mégis, hogyan lehet ezeket a társadalom jobbítására és a szegények felemelésére felesküdött csoportokat egy bugyorba tenni a fasisztákkal? A szerző elveti a fasizmus marxista értelmezését, miszerint az „a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája” lenne, mint ahogy 1935-ben azt a Komintern VII. kongresszusán megfogalmazták. Eszerint az értelmezés szerint a XIX. század végén forradalmi csoportok léptek színre a baloldalon, majd a kapitalizmus, hogy gyengeségét leplezze és elkerülje a világforradalmat, a fasizmust izzadta ki magából, hogy helyette vegye fel a kesztyűt az éhes és dühös tömegekkel szemben.

Ezzel ugyanaz a probléma, mint a marxista elméletek többségével: egyszerűségükben vonzók – de túl egyszerűek. Ha egy bonyolultabb elméletet vennénk alapul, szintén Umberto Eco adhat támpontot, aki az Örökkévaló fasizmus című esszéjében Wittgenstein családi hasonlósági elméletével igyekezett magyarázni a fasizmus mibenlétét. Tizennégy jegyet különböztet meg, ami a fasisztákra, de nem kizárólag a fasisztákra jellemző, például: a militarizmus, az „újbeszél” alkalmazása, az okkulthoz való vonzódás, a hagyománykultusz, a hősiesség normaként való elfogadása stb. (Persze Eco nem azt állítja, hogy a tradicionalizmus maga fasizmus. Ahogy megfogalmazta, Szent Ágostont olvasni éppen nem fasiszta dolog, de Szent Ágostont a Stonehenge-dzsel keverni, az már a fasizmus tünete.) Ezek a véletlenszerűen összeálló tulajdonságok bizonyos sűrűségben már fasizmust jelentenek. Egy ilyen magyarázat összetettsége mellett érdekes megfigyelni a marxista definíció egyszerűségét. Csak a „kommunista” címkére igaz az, hogy úgy kapja az ember, ha belép a Kommunista Pártba. Fasisztává vagy akár liberálissá viszont nem attól válik az ember, hogy belép egy pártba.

A konzervatív publicista Jonah Goldberg abból indul ki, hogy a századforduló környékén az Atlantikum különböző pontjain egyszerre alakultak ki olyan eszmék, melyeket bizonyos kritériumok alapján fasisztának lehet tartani. A rengeteg, többé-kevésbé működésképtelen fasizmus-meghatározás helyett Goldberg azzal a munkadefinícióval dolgozik, hogy a fasizmus az állam vallása (30). A klasszikus kapitalizmus túlkapásai, a szlumosodó városok, a tarthatatlan helyzetben éhbérért tengődő munkások és gyerekek tömegei láttán fogalmazódott meg egy új politika iránti igény a fejlett nyugati világban. Nagyobb állami beavatkozással akarták a világot megváltoztatni, jobb hellyé tenni. Ezt nevezi Goldberg a „fasiszta pillanatnak” (29). Persze senki nem jutott volna arra a következtetésre, hogy az állam megválthatja a világot, ha nem hittek volna vakon a felvilágosodás óta kísértő képzeletbeli lineáris függvényben, ami az emberiség sorsának és életminőségének egyenletes javulását prognosztizálta. Hátraarcot el sem tudtak képzelni.

Az első világháború kétszeresen is mérföldkő mind a fasizmus, mind a liberalizmus történetében. Úgy tűnt, hogy a háború – George F. Kennan szavaival „a huszadik század őskatasztrófája” – végérvényesen lejáratta azt a liberális világrendet, ami felköhögte magából. Ha a választói demokrácia, a nacionalizmus, valamint a rossz számítások négy év pokolhoz vezetnek a lövészárkokban, akkor valami alapvetően nem stimmel a választói demokráciával. Nem véletlen, hogy a háború után keleten elvetélt forradalmak törtek ki, nyugaton pedig sorra buktak meg a „békeszerző” liberális kormányok. De mást is hozott a Nagy Háború: megmutatta, hogy a termelés, az elosztás és a védelem mennyivel hatékonyabb szigorúan ellenőrzött állami keretek között, mint a laissez-faire kapitalizmus államtól háborítatlan rendszerében. Ez a két felismerés tette rendkívül vonzóvá a kommunizmust, a fasizmust és az amerikai progresszivizmust – melyek mindegyike nagyobb állami szerepvállalást sürgetett, és egy új kor hajnalát ígérte.

A progresszivizmus nem mást fejezett ki, mint az emberek igényét az erős, gondoskodó államra. Ez még nyilván nem a Mussolini-féle stato totalitario, de az individualizmus kánonjára épülő Egyesült Államokban sokan még az első fogyasztóvédelmi törvényeket vagy a nemzeti parkok megalapítását is a tagállamok és magánszemélyek ügyeiben való pimasz kotorászásként fogták fel. Nagy váltás történt tehát itt is, akárcsak a laissez-faire elvektől éppen a világháborús központosítás sikerein felbuzdulva eltávolodó Európában. Nem véletlen, hogy a szociális nyomor láttán elborzadt liberális amerikai újságírók üdvözölték a leghevesebben nem csak Mussolini, de Lenin kísérletét is. Lincoln Steffens, aki a Szovjetunióban a jövőt látta működni, helyes „orosz–olasz módszerről” beszélt (104), de a liberális ikonok, Freud és Einstein is közösen dedikált levelet küldtek a Ducénak (34), a pánafrikanista emberi jogi harcos W. E. B. DuBois pedig arról beszélt 1938-ban, hogy bizonyos értelemben a korabeli Németországban több demokrácia volt, mint a Hitler előttiben (18). Amíg a fasizmus csak az állam kiterjesztését jelentette, a liberálisok rajongtak Mussoliniért. Ezt az ábrándot végül csak az agressziónak értékelt (és brit érdekeket sértő) etiópiai kaland zúzta szét.

Jonah Goldberg könyve éppen a ma már teljesen megszilárdult, részben egyoldalúan baloldali értelmezéseken nyugvó, részben a mindennapi nyelvhasználat felszínességét tükröző fasizmus-fogalmat hívja tetemre. Megpróbálja visszájára fordítani azt a trendet az amerikai politikai közbeszédben, hogy ha egy jobboldali érvelés meggyőző, és már végképp nem lehet észérvet támasztani ellene, akkor inkább hirtelen a fasizmussal való valamiféle obskúrus rokonságot mutatnak ki, amitől nemcsak a célközönség, de maga a jobboldali vitapartner is azonnal megretten. Goldberg felfogásában tehát a fasizmus „az állam vallása”, és mint ilyen par excellance baloldali. A könyv azzal a ma már nem is túlzottan meglepő fordulattal indít, hogy Hitler és Mussolini nézetei eredetileg a baloldalról indultak, és hogy sokáig több kifejezetten baloldali elem bukkant fel bennük. Ezt követően kifejti a fasizmus viszonyát az amerikai progresszivizmushoz és liberalizmushoz. De a párhuzamok sora nem szűnik meg: az 1960-as évek ellenkultúrája, a hosszú hajban, fiatalságban, a következmények nélküli szexualitásban hívő tömegek Goldberg szerint a fasizmus ideológiáját és esztétikáját vették alapul. A békésen arrogáns hippik mellett hamar feltűntek a kampuszfoglaló, erőszakoskodó egyetemisták és a szélsőséges terrorista csoportok is – ami szintén párhuzamot kínál Goldbergnek a fasiszta squadristikkel. Mindeközben érdekes, hogy éppen ők vádoltak meg mindenki mást, aki nem azonosult a céljaikkal, hogy fasiszták. Az érvelés itt és ezt követően már nem olyan meggyőző, hiszen a Golberg-inga egyrészt átlendül minden fasiszta hasonlóság fasizmussá való minősítésére, másrészt állandóan visszalendül, és leszögezi: ezzel vagy azzal nem azt akarja mondani, hogy a vietnámi háború elleni tiltakozás, a segélyrendszer, vagy a mai amerikai liberalizmus más sarokkövei fasiszta jellegűek lennének. Itt látható meg a könyv kettőssége, miszerint egyrészt szeretne egy alternatív narratívát kínálni a fasizmus eredetével és jellegével kapcsolatban, másrészt pedig a baloldalra reflektáló érveléssel szeretné megmutatni, milyen is az, amikor az f betűs szóval zárnak valakit ideológiai karanténba. A könyvet lezáró, az 1990-es évek óta kialakult liberális politikát kritizáló részek, például Hillary Clinton politikai filozófiájának bírálata kimondottan lebilincselő, de a környezetvédelem radikálisainak fasiszta szimpátiája is a legmeggyőzőbb részek közé tartozik.

A Liberálfasimzust mindenképpen érdemes elolvasni, elsősorban annak, aki mindig szürreálisnak és érthetetlennek tartotta a fasiszta mozgalmat, és szeretné azt egy másik, gyakran érthetőbb nézőpontból is megvizsgálni. De annak is érdemes, aki szerint a fasizmus valóban a „finánctőke nyílt terrorista diktatúrája” volt. Ez utóbbiaknak azt javaslom, ne zavartassák magukat Goldberg narratívájával, hanem élvezzék a Magyarországon mostohán kezelt amerikai eszmetörténet e rendkívül tömény feldolgozását. Hiszen a mű kétségkívül egyik legnagyobb erőssége – és így még egy ok a magyar kiadás megjelenésére – hogy betekintést enged Amerika szellemi elitjének elmúlt 120 évben végbement fejlődésére. Felbukkan a történetben a józansági dühében tomahawkkal kocsmákra rontó Carry Nation (319), F. D. Roosevelt különös gyermekkora (126–128), Herbert Croly szüleinek bizarr pozitivista vallási szertartásai (100–101), illetve a hatvanas évek weatherman néven ismertté vált, radikalizmusukat ad absurdum fokozó kisterroristái is (186–190).

Az, hogy a szélsőbal és a szélsőjobb nagyon is könnyen átjárható kategóriák, legkésőbb 1976 óta világos. Ekkor ugyanis a Palesztin Felszabadítási Front és a Forradalmi Sejtek nevű szélsőbaloldali német terrorszervezet eltérített egy Franciaországból Izraelbe tartó gépet Ugandába. A kialakuló túszdrámában végül négy fogoly vesztette életét. Még korábban az egyik gépeltérítő, Wilhelm Böse gondosan szétválogatta a zsidó utasokat a többiektől, őket nem engedte el, és nem hagyta, hogy a mosdóba menjenek. Mikor az egyik zsidó férfi megmutatta neki auschwitzi tetoválását, Böse ráförmedt: „Nem vagyok náci! Idealista vagyok!”

Goldberg könyve kiváló interpretációja annak, hogyan lehet baloldali mozgalomként felfogni a fasizmust. Annak, aki ezt teljesen elutasítja, ajánlatos egyrészt elgondolkodnia Böse történetén, vagy csak azért elolvasnia a könyvet, hogy közelebb kerüljön az amerikai eszmetörténethez, a progresszívek és a liberálisok gondolatvilágához. Az mindenképpen kiderül, hogy sok a hasonlóság bizonyos liberális és fasiszta gondolatok között. Arra pedig a konzervatív, az adott narratívával is tisztában lévő olvasók is vigyázhatnak, hogy a konzervativizmus alapköve a dogmákkal és általánosításokkal szembeni egészséges kételkedés. Nem igaz, hogy a konzervatívok mérsékelt fasiszták, de az sem, hogy minden liberális megtért fasiszta lenne.

*

A könyv bemutatója 2012. november 21-én, 15 órakor lesz a Terror Háza Múzeumban.