Tiszavasvári és a három részre szakadó ország

Vasárnap időközi önkormányzati választást tartottak Tiszavasváriban, polgármestert és helyi képviselőket is választott a közel 13 ezer lelkes település. A testület augusztusban oszlatta fel magát, miután több képviselő elhagyta a jobbikos frakciót, és ezzel megszűnt a Fülöp Erik polgármester mögötti többség. Az indulatos kampányt követően a tegnapi választáson nagyjából megismétlődött a 2010-es eredmény: ismét meggyőző fölénnyel lett polgármester Fülöp, ismét öt egyéni körzetet nyert meg a Jobbik a nyolcból. Változott-e valami? Történt-e bármi jelentős? Ennek megválaszolásához érdemes megnéznünk, hogyan alakultak a helyi erőviszonyok Tiszavasváriban 1998 óta.

A fenti táblázatból látható, hogy az elmúlt évtizedben valami drámaian megváltozott a szabolcsi kisvárosban. Hogy ebben mekkora a pártok, és mekkora a személyek szerepe, azt nehéz megmondani. Az MSZP-s Sulyok József 1998-ban és 2002-ben is elsöprő győzelmet aratott. 2006-ban Nácsa Balázst indították a szocialisták, aki nagyjából feleannyi szavazatra volt jó, mint elődje, így simán alulmaradt a független Rozgonyi Attilával szemben. 2010-ben Rozgonyi újra függetlenként, de a Fidesz támogatásával indult (ezekben az esetekben a táblázatban az adott párt sorában szerepeltettem az eredményt) – és vesztett a jobbikos Fülöp Erikkel szemben. 

A választásról választásra tapasztalható óriási mozgásokat akár a személyi változások, az egyes jelöltek helyi ismertsége és népszerűsége is indokolhatná. Azonban ha megnézzük a 2006-os és a 2010-es országgyűlési választások szavazóköri eredményeit a városban, láthatjuk, hogy valóban földcsuszamlásszerűen változtak meg a helyi pártpreferenciák: 2006-ban a MIÉP-Jobbik még sehol sem volt, az MSZP pedig nagyon verte a Fideszt. 2010-ben a Jobbik majdnem az összes szavazókört elvitte, ráadásul nagy különbséggel , a Fidesz volt a második, az MSZP meg teljesen összeomlott 2006-hoz képest.

Ha a választás országos jelentőségét nézzük, a Jobbiknak mindenképpen nagy szüksége volt a sikerre az elmúlt hónapok vesszőfutása után. A korábbi testületet robbantó Fidesz számára felemás eredmény született. Egyrészt nem sikerült átvenni a település irányítását, ami kudarc – még akkor is, ha a párt országos vezetésének tudta és jóváhagyása nélkül oszlattak a helyi fideszesek. Másrészt viszont sikerült nagyjából őrizni a 2010-es pozíciókat, ami nem elhanyagolható teljesítmény egy olyan településen, amit aligha a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nyertesei népesítenek be (elég csak az egykulcsos szja-ra, a rokkantnyugdíjak szigorítására vagy a segélyek korlátozására gondolni). Az MSZP-nek nincs túl sok oka az örömre. Ugyan mind szavazatszámát, mind -arányát növelte a párt, ez még így is csak a futottak még kategóriára volt elég egy hat-tíz éve még vérvörös településen.

A tiszavasvári eredmény azt mutatja, hogy választásföldrajzi szempontból 2014-ben könnyen három részre szakadhat az ország: lehetnek fideszes, baloldali (MSZP-s? Együtt 2014-es?) és jobbikos területei, ami ugyancsak érdekes eredményt hozhat az új választási rendszerben. Például egyes felmérések szerint Budapesten már most is az MSZP vezet néhány százalékponttal, ami közös baloldali indulás esetén valószínűleg azt jelenti, hogy a fővárosban minden egyéni mandátumot elvisznek, és a szuperkompenzáció miatt még az országos listájukra is gyűjtenek egyéni voksokat szép számmal. Hasonló lehet a helyzet a megyeszékhelyeken, illetve a megyeszékhelyek dominálta egyéni választókerületekben. A legnagyobb erőt díjazó új, egyfordulós rendszer könnyen balul üthet ki a Fidesz számára, mivel a baloldali ellenzékét együttműködésre kényszeríti, a jobboldali szavazatokon viszont mindenképpen osztoznia kell a Jobbikkal (igaz, mint a tiszavasvári példa is mutatja, a radikáljobbnak a szocialista szavazók körében is van bőven keresnivalója).

És akkor még nem is beszéltünk a választási regisztrációról, amit éppen ma készülnek az alaptörvénybe betonozni a kormánypártok – a tőlük megszokott eleganciával, hiszen nem csak az intézményt, de rögtön az eljárást is alkotmányosítják. A választási részvételt megnehezítő, a jóval több szabadidővel rendelkező idősebbek politikai súlyát tovább növelő, ezért is különösen kártékony személyes feliratkozás óriási bizonytalanságot visz a következő választás kimenetelébe. Más lesz a kampány, más lesz a választás, de nem tudjuk, hogy milyen. A Fidesznek ismét egy olyan, pillanatnyilag a maga szempontjából jó ötletnek tűnő konstrukciót sikerült kialakítania, ami leginkább a médiatörvényre vagy a csodálatos 100 napos program 2002-es megszavazására emlékeztet: veszteni sokat lehet rajta, ellenben az, hogy nyerni lehet-e bármit is, ugyancsak kérdéses. A választási feliratkozás ugyanis aligha lesz sétagalopp a kormánypárt számára, annak viszont komoly esélye van, hogy a kormány elleni tiltakozó aktussá alakuljon, ez legyen az Első Csapás a NER-re. Egyáltalán nem életszerűtlen, hogy az ellenzéki választók lelkesen, revansvágytól fűtve, a kormánypártiak meg csak vonakodva vesznek majd részt a regisztrációs procedúrában. A Fidesz hiába bízik a mezőnyből valóban messze kiemelkedő kampánygépezetében, míg 2010-ben sokat tudott arról, kik a támogatói, a mai tudása sokkal bizonytalanabb. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy egy, a kormánypártok számára győztes választás esetén milyen legitimációs problémákat jelent majd a választási rendszer durva átalakítása.

Azt nem mondanám ugyan, hogy már a baloldalnak áll a zászló 2014-re, de nagyon könnyen alakulhat úgy a választás eredménye, hogy sem a Fidesznek, sem a baloldali pártoknak, sem a Jobbiknak nem lesz többsége az Országgyűlésben. És akkor aztán – eltérő mértékben ugyan, de – mindenkinek fájhat a feje.