Egyébként sem vagyok nagy híve a közéleti- vagy sajtóviták büntetőjogi útra terelésének, de Vona miskolci beszéde és Balavány írása közül nem olyan egyszerű eldönteni, melyik a keményebb kontent, így aztán különösen visszásnak találtam Balavány szemforgató felhívását. Persze, változhat az ember véleménye, akár néhány éven belül is komoly fordulatot vehet, ha erős hatások érik. Csak ilyenkor illendő valamilyen formában reflektálni korábbi álláspontunkra, pláne megértő(bb)nek lenni azzal szemben, aki saját korábbi hibánkba esik. A neofita buzgóság különösen visszatetsző, ha feljelentgetésről van szó, pláne, ha mást buzdítunk erre, mivel se időnk, se kedvünk.
Mikor később visszanéztem, hiába kerestem a kommentemet a többi között. Volt egy olyan érzésem, hogy ebben a jogérzékeny környezetben esetleg baja eshet gyűlölködő, uszító hozzászólásomnak, ezért itt a képernyőmentés, ami bizonyítja, hogy létezett (mint ahogy a törölt kommentre hivatkozóhozzászólásokis ezt igazolják).
Nagyon rossz néven veszem, ha bárki, bárhonnan, bármilyen írásomat törli – különösen, ha a szólás szabadságának egyik kortárs bajnoka teszi ezt –, de úgy gondoltam, várok a reakcióval, hátha csak hirtelen felindulásból szaladt meg a radír, és később megbánja a házigazda (a Mandiner véleménydobozába mindenesetre odatettem a 2008-as írást a friss mellé, kommentár nélkül). A tegnap megjelent posztban a cigány-ügyi ellentmondást igyekszik ugyan tisztázni, a tisztogatásra azonban egyetlen szót sem veszteget. Sőt, később egy hozzászólásban ezt írja: „A mandineren szemlézett cikkek alatti kommentáradat verbális latrina. Visszataszító. Én nem szeretném, ha a blogom ilyen lenne, ezért mindent törlök, ami átlépi a moderációs ingerküszöbömet. Ez az én blogom, jogom van hozzá-ilyen egyszerű. A HÁZIGAZDA TÖBBNYIRE NEM SZERETI, HA A SZŐNYEGÉRE SZARNAK.” Ezt olvasva döntöttem el, hogy megírom ezt a posztot.
Balavány nem csak cigány-ügyileg értékelte újra világképét az elmúlt években, ezt a saját bőrünkön tapasztalhattuk. 2009-ben így írt rólunk A Vezér elszabadult című cikkében (amit akkor Ablonczy kolléga meg is köszönt a maga esetlen módján):