Anti-Scheiring: a latin-amerikai baloldalról

Scheiring Gábor az LMP Lovas Istvánja. Az LMP-alapító védelmébe vette a dél-amerikai újbaloldali áramlatokat annak kapcsán, hogy újraválasztották Venezuelában Hugo Chávezt, Fidel Castro jó barátját. A zöldpolitikus elsősorban a latin-amerikai bal mérsékeltebb vezetőire koncentrál, azonban miközben dicséri a globalizáció-ellenes és közösséginek nevezett beavatkozásaikat, megfeledkezik ezen akciók súlyos hátrányairól.

Chávezzel ő sincs teljesen megelégedve, azt írja: „Nem mintha nem lenne baj Chavez demokrácia-felfogásával, de aki egy holland mércével méri a latin-amerikai politikát, az nem értheti a téteket. Nyilván kell kritizálni Chavez viszonyát a nyilvánossághoz, bírálni Irán-pártiságát, de az is biztos, hogy a társadalom döntő részét bevonta a politikába, az emberek az utcán olvasták és osztogatták egymásnak az új alkotmányt, a kihívói pedig puccsokkal és a gazdasági elit pénzének és médiájának bevetésével operáltak, míg hatalomra jutásakor a nép jelentős része pedig írni-olvasni is alig tudott. Ráadásul a kontinensen komoly előtörténete van az amerikaiak által erőszakkal eltávolított baloldali vezetőknek.”

Ja, kérem, ezen esetben a volt szocialista viszonyokat se tessék holland mércével mérni. Elképzelem, ahogy az emberek az utcán olvassák és osztogatják az alkotmány: „Te, Juan Pablo, nézd, milyen jó féket találtam a negyedik oldalon!” „Tényleg, kedves Felipe, két oldallal odébb pedig egy kitűnő ellensúly is van!” Hogy Chávez kihívói a gazdasági elit és pénzének bevetésével operáltak? Miért, minek a bevetésével kellett volna operálniuk? A kampány az kampány. Cháveznek egyébként a rendelkezésére állt az egész állami média, a vasárnap reggeli saját tévéműsor (az Aló, Presidente, aminek ráadásul kormányzati honlapja van, és bejelentett támadó weboldal), és a saját lapja (El Correo del Presidente), amit nem sajnálunk tőle; de hogy Chávez hátrányban lett volna ellenfeleivel szemben a médiában, nos, ez egyszerűen nem igaz.

Chávez katonaként 1992-ben még sikertelen puccsot szervezett a választási ígéreteivel nem épp összhangban cselekvő Carlos Andrés Pérez elnök ellen, de miután kiszabadult a börtönből, azután is sokáig az erőszakos hatalomátvétel megoldásában hitt, tekintve, hogy áttörhetetlennek érezte az országot vezető „oligarchák” pajzsát. A bázisdemokrácia nem a szívünk csücske, ellenben hiszünk a helyi autonómiában (szubszidiaritás), ami nem éppen a centralizáló Chávez-kormány erőssége.

Ha már Chávez-sikerek: valószínűleg nem abban az államban a legnehezebb szociális „csodát” csinálni, amelyik a világ ötödik legnagyobb olajexportőre. Cháveznek ugyanakkor nem erőssége a magántulajdon tisztelete, gondoljunk csak az olajipar, az aranybányászat és a bankszektor államosítását célzó fáradozásaira. De idézhetjük a socialdance mikroblogot is, ami arra hívja fel a figyelmet, hogyan tette tönkre Chávez a húzóágazatnak számító tévésorozat-gyártást.

Persze Scheiring sem Chávezt teszi meg példaképnek, hanem (miután a teljes mértékben vállalhatatlan Evo Moralest is megemlíti) a brazil Lula da Silvára és az argentin Nestor Kirchnerre hivatkozik. Azért jegyezzük meg: Venezuelában és Bolíviában nem csak az úgynevezett „oligarchák” nem szeretik az indiánbalos rendszereket, hanem a komplett középosztály sem. Nos, az argentin elnöknő adóemeléseit köszöntötte már harmincezres demonstráció, és országszerte kétszázezren demonstráltak idén szeptemberben ellene; többek között azért, mert börtönbüntetésüket töltő elítélteket engedett szabadon kormánypárti tüntetések feldúsítására. Míg a hivatalos infláció tíz százalék, a nem kormányzati elemzők 24 százalékra becsülik annak a mértékét. 

„A latin-amerikai baloldal közös eleme, hogy aktív közösségi beavatkozással helyzetbe hozta a globalizáció veszteseit, szembefordult az oligarchákkal és egy befogadó, nyitott és szolidáris társadalom jövőképének szolgálatába állította a kormányzást. Kétségtelen, hogy a globalizációkritikán kívül jelen vannak a latin-amerikai baloldalon a »kelet-európai progresszió« számára olyan nehezen emészthető további dolgok, mint a patriotizmus, az erős helyi etnikai-kulturális öntudat vagy a szegények felszabadítására épülő keresztény-szolidaritás a felszabadítási teológia formájában, de mindez elég szerves egységet alkot a globális szolidaritással és az emberi jogok igenlésével.”

Lefordítom az „aktív közösségi beavatkozást”: államosítás, centralizáció, növekvő bürokrácia. Úgy látszik, Scheiringék még nem jöttek rá – és ebben hasonlóságot mutatnak Orbánnal –, hogy az állam nem egyenlő sem a nemzettel, sem a társadalommal. Nos, hatalmukkal és gazdasági súlyukkal visszaélő, törvényeket sértő potentátokat nem államosítással és túladóztatással, hanem bírósági eljárásokkal kell helyretenni. Lehet azt mondani, hogy ennek ott nincs kultúrája, csakhogy ha mindenki mindig erőből old meg mindent, akkor nem is lesz. A dél-amerikai baloldal sikereit olyan aggasztó jelenségek kísérik, mint az infláció (ami ugye jelentős részben eliminálja a szociális intézkedéseket), a növekvő államadósság, és sokszor az ellenfelek kicsinálása (ennek eklatáns példája a Morales-rezsim). A jobboldali gyűlölködés sallangjaitól mentes latin-amerikai baloldal nem mentes a baloldali gyűlölködés sallangjaitól: szemét gazdagok, nacionalizmus... gondoljunk csak Chávez csörtéire Kolumbiával, Bolívia csörtéire Peruval, és Morales csörtéire a négy rebellis tartománnyal, élükön Santa Cruzzal; s akkor még nem is említettük a Tóásósó-ügy demonstrálta paranoiát a befurakodó ellenségről. Úgy látszik, a balos gazdaságpolitika is képes elégedetlenséget és tiltakozást szülni.

Örvendetes, hogy jelen van a helyi, regionális és etnikai tudat (bár a nemzeti tudat Dél-Amerikában történelmi okokból nem olyan erős társadalomformáló jelenség, mint errefelé). A patriotizmus és a kulturális öntudat helyeslendő dolgok, ahogy a közösségek erőssége is. De épp ez az, amit az erős állami beavatkozás – értsd centralizáció, magas újraelosztás és jóléti állam – lerombolhat. Az állami segítség túladagolása a közösségi tudat felbomlásához vezet, hiszen nem kell összetartani és egymást segíteni, mert úgyis segít az állam. Épp ez a probléma Európa egyes országaiban is.

Dél-Amerika „bukott neokonzervatív kísérleteiről” annyit, hogy a kontinens gazdaságilag egyik legerősebb állama még mindig Chile. Érdekesek a különböző, GDP-re, szegénységre, államadósságra, inflációra vonatkozó adatok, például a legegyszerűbben elérhető, a Wikipédia által idézett (jórészt a CIA World Factbookból származó) statisztikák szerint 2009-ben még mindig Chilében volt a legalacsonyabb a szegények aránya; míg Argentína, Brazília és Venezuela a harmadik, negyedik, ötödik helyen állt. Az össz-államadósság Chilében a legkisebb, 6,1 százalék, a második Venezuelában rögtön 18, Argentínában 48, Brazíliában 60 százalék. Az infláció Venezuelában 23,7; Argentínában 8,8; Brazíliában 6,6; Chilében 4,4; Peruban meg 1,8 (persze ezek az adatok a CIA ténykönyvéből vannak, úgyhogy biztos manipulálták az imperialisták). Igaz, hogy több balos vezetésű ország számos szempontból megelőzi például Chilét, de általában Chile szorosan követi őket, viszont sosincs a sereghajtók között: a lista elején vagy közepén tanyázik, míg a balos országok hol elöl (leginkább csak Argentína: GNI/fő, és Brazília, itt a legalacsonyabb a munkanélküliség, 5,4 százalék), hol nagyon hátul foglalnak helyet.

Korai lenne tehát sikertörténetként beszélni a dél-amerikai újbalos kísérletekről: lehet, hogy néhol rövid távon emelhették a mélyszegénységben élők életszínvonalát, de hosszú távú fenntarthatóságuk ugyancsak kérdéses.