Az oroszok nem veszik le Magyarországot a „barátságtalan” országok listájáról
Bár elismerik, hogy hazánk és Szlovákia készek folytatni a politikai kapcsolattartást Moszkvával.
Az uráli magyar emlékművek gondozása az orosz fél felelőssége lenne, de elhagyatva, gazzal benőve hevernek.
A pécs-baranyai németek nemzetiségi körének szervezésében alkalmam nyílt egy 12 napos körutazást tenni az Ural hegység középső és déli részén, nagyjából a Perm-Jekatyerinburg-Cseljabinszik-Ufa négyszög három oldala mentén. Az utazás célja volt, hogy az embertelen körülmények között sínylődött és elhunyt hadifoglyok és civil internáltak (a málenkij robotosok) emléke előtt tisztelegjen, a tömegsírjaikra állított emlékhelyeket felkeresse. Számunkra, közép-európaiak számára az orosz föld egyes vonásai tragikomikusan ismerősek: a zavarba ejtő mennyiségben és minőségben látható lakótelepek, a létező szocializmus félmúltjának emlékei, a Kusturica-filmekből ismert naív avagy ravasz élethelyzetek, megoldások. Ismerős ugyanakkor a természetesség, a vendégszeretet is. De valahogy minden nagyobb, minden szélsőségesebb.
Alighanem távol járnánk az igazságtól, ha a szovjet múlt iránti nosztalgia (méghozzá igen elterjedt nosztalgia) gyökereit csak a rendpártiságban, vagy éppen az uráli iparvidéken az egykori nagyarányú fejlesztésekben vagy jó fizetésekben keresnénk. Talán sokkal elemibb, sokkal fontosabb az, hogy egykor a „szovjet ember” valami nagynak lehetett a részese. Ezt fejezték ki a vidéki kultúrotthonokból harsogó mozgalmi nóták, a távolba meredő Leninek, a jövőbeli nagyszabású tervek állandó propagálása. Még ennél is fontosabb, hogy a szovjet polgár egy nagyon erős közösség tagja volt. A kommunizmus primitivitásának bizonyítéka, hogy ezt katonai erővel (a parádékkal vagy a mindenhol felbukkanó T-34-es emlékművekkel) és a bármiből legyártott darabszámokkal sulykolták. Az orosz ember ma érzi azt, hogy egy jóval kevésbé erős közösség tagja, mint egykor.
Az orosz politikai közgondolkodás számára ezért is botránykő (és persze jó ürügy) a magyar részvétel a második világháborúban, és különösen a Kárpátokban folytatott elszánt küzdelem is. Nem véletlenül hangzott el Sztálin szájából: „Magyarországot példásan meg kell büntetni!”. Meg is büntették. Magyar emlékműveket kétoldalú államközi egyezmény alapján 1998-tól kezdve állítottak, manapság azonban meglehetősen mostoha sorsuk van, bár gondozásuk is az orosz fél felelőssége lenne az egyezmény szerint. Perm kormányzóság és a Baskír Köztársaság területén nincs gazdájuk, elhagyatva, gazzal benőve hevernek.
A jekatyerinburgi területen azonban a kérdés kutatója, Piotr Motrevics professzor gondot visel a magyar sírokra is, bár csak a német szervezet finanszírozza ezirányú tevékenységét, természetesen a német emlékhelyek esetében. Az is különös, hogy amióta ezeket az emlékhelyeket létesítették, nem igazán tudunk arról, hogy valaki is Magyarország képviseletében végiglátogatta volna őket. Míg a japánok egy (azaz egy) hadifogságban elhunyt katonájuk sírjára is állítanak emléket, míg olasz csoportok rendszeresen érkeznek felkeresni a hozzátartozók nyughelyét, és akkor a németekről nem is beszéltünk, a mi utazásunk volt az első olyan, amely kifejezetten azzal a céllal szerveződött, amely közösségi-kegyeleti céllal azok sírjait látogatta végig, akik az Urálban, a GUPVI lágerek foglyaként vesztették életüket.
A GUPVI (a hadifoglyok és internáltak fogva tartásáért felelős főigazgatóság) a GULAG táborrendszerből vált ki 1939-ben, amikor a tömegesen elhurcolt lengyelek, majd a baltiak számára felesleges volt politikai ítéletekkel fedezni a lágerbeli tartózkodást. Hozzájuk csatlakoztak 1944-től kezdve a „népi németek”, majd a magyarok. Az út során 32 temetőt látogatott végig a csoport. Jellemző, hogy az orosz közgondolkodásban a sajátjaik ellen elkövetett szörnyű bűncselekményekről nem is tudnak, a magyarok, németek és mások elhurcolását igazságos büntetésnek fogják fel.
Mindössze két helyen láttunk a „hazai” áldozatokra emlékeztető létesítményeket. Jellemző módon az egyetlen GULAG múzeum a Perm-36 egykori láger helyén létrehozott, azonos nevű központ. Ezen kívül az egész egykori Szovjetunió szláv- és közép-ázsiai köztársaságaiban mindössze egy hasonló létezik, Kazahsztánban, Asztana (korábban: Akmolinszk/Akmola) külterületén, az Alzsir (АЛЖИР) nevű láger. Az egyetlen jelentős GULAG emlékmű (a Szomorúság Arcai) pedig a Távol-Keleten, Magadan kikötővárosában van, ugyan a borzalmak egykori kapujában, de jó messzire mindentől.
Mostani utunk során egy elrejtett kis emlékhelyecskét láttunk Perm egyik temetőjében, amely a „politikai represszió” áldozataira emlékeztetett. Egy sokkal nagyobb emlékpark Jekatyerinburgban található, a Sirokorecsenszkoje temetővel szemben. Itt 19 ezer meggyilkolt neve van felvésve emlékfalakra, akiket a Nagy Terror éveiben (1937-1938) végeztek ki. Elsöprő többségük kommunista volt. Jellemző, hogy míg ők egy jelentős, bár kissé elhanyagolt emlékparkkal rendelkeznek, addig a politikai represszió „civil” áldozatainak említett síremléke mindössze egy haranglábból és két betontáblába vésett szövegből áll.
Furcsa módon még régebbi emlékek is akadnak errefelé. Baskíria és Tatárföld határán, Oktyábrszkij városában az egyik hőerőmű mellett 7. századi ősmagyar temetőre bukkantak, sőt, a környéken néhány olyan falu is akad még, ahol a Julianus által megtalált keleti magyarok kései leszármazottai élnek, jóllehet, már csak a távoli emlékek között őrizve azt, hogy ők valamikor magyarok voltak.
Az utazásról készült filmet november 23-án mutatják be az alkotók Pécsen, a Szovjetunióba hurcolt magyar foglyok emléknapján rendezett konferencián. Remélhető, hogy ez felhívja a figyelmet az elhanyagolt magyar emlékhelyekre.