A beszélgetésen szó esett a hagyományos kínai művészet és a XX. század kínai művészetének kapcsolatáról is. Fajcsák Györgyi sinológus mindenekelőtt figyelmeztet: a kínai művészetre hatalmas és diverz kulturális egészként kell tekintenünk, tehát hagyományos kínai művészetről is csak óvatosan beszélhetünk. „Mindenesetre a kiállításon megtalálhatóak több neves kínai történelmi művészeti iskola művei: ilyenek például a kantoni vagy szecsuáni festészeti iskola alkotásai vagy a mandzsúriai fametszetek. Felfedezhetők itt a kínai tusfestészet gyökerei – ennek a húszas-harmincas években volt egy nagyobb felfutása, amit a hetvenes-nyolcvanas években egy újabb felfutás követett. Nagyon izgalmas ilyen szemmel tanulmányozni a műveket” – mutat rá a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum igazgatója.
Fajcsák Györgyi abban is egyetért a korábbi hozzászólókkal, hogy a kiállított művek az európai értelmezési keretben nemigen tekinthetőek kortárs alkotásoknak. A múzeumigazgató szót ejt a kiállítás műveinek kiválasztásáról is: „egy nagy birodalom kultúrdiplomáciájában mindenesetre alapvető tézis, hogy ők állítják össze a kiállítani kívánt alkotások sorát. A befogadás tényéről a Szépművészeti természetesen dönthetett, azonban válogatni nem válogathatott. Az hogy milyen lett a fogadtatás, az talán a kínaiak rossz igényfelismerő képességén is múlott”.
A kiállítás igazi hozzáadott értékének Fajcsák a fametszeteket, illetve a tusfestészetet tekinti, mely utóbbi óriási múltú kínai műfaj, az elmúlt évtizedekben pedig hatalmas fejlődésen ment keresztül. Az ilyen művek hordozó anyaga továbbra is a hagyományos papír, ám a technológia a 80-as évektől igen sokféle lehet. „Az úgynevezett vízben oldódó tus elterjedése megváltoztatta a műveket, és magában hordozza a javítás lehetőségét is – pedig korábban éppen az volt a technika egyik sajátossága, hogy ami egyszer papírra került, azt többé nem lehetett kijavítani” – összegez.
Ekkor Salát Gergely közbeveti: a kiállítás nyugati értelemben nem kortárs, azonban biztosan nem tekinthető szocreálnak sem, hiszen a kiállított mintegy százhúsz képből csupán 4–6 tekinthető a szocialista-realista alkotói iskolák gyümölcsének. Erre Martos Gábor moderátor kérdez vissza, aki arra kíváncsi: az efféle művészetet hogyan fogadja a kínai közönség? Mennyire tartják ezt szocreálnak a Távol-Keleten?
„A kínaiak jelentős része egészen a nyolcvanas évekig teljes mértékben szeparáltan élt a külvilágtól” – mutat rá Salát, aki szerint emiatt az is természetes, hogy egy Mao-szobor a kínai ember számára egészen más jelentéseket hordoz, mint egy magyar számára. A sinológus a „Nagy úton haladunk” című Mao-szobrot említi, amely „nem klasszikus szocreál mű, hiszen egyrészt törpeként, a monumentalitás hiányában ábrázolja Maót, másrészt pedig a póz sem megszokott”.
Salát szerint „Maót Kínában sem övezi osztatlan kultusz – vannak nagyon kemény kulturális és történeti viták. Vannak liberális értelmiségiek, de vannak újmaoisták is, akik visszatérnének a maói úthoz, az ’egyenlősdihez’, a bezárkózáshoz. El lehet gondolkozni, hogy az alkotó milyen üzenetet kívánt közvetíteni Maóról. Ezekkel kapcsolatban igen izgalmas diskurzus zajlik Kínában, főleg a meglehetősen provinciális magyar közélethez képest”.