Schmidt Mária váratlan karácsonyi ajándékát Magyar Péter nem teszi majd a fa alá
Nem semmi, kemény vélemény.
Bár a Terror Házának vezetője elzárkózik a párbeszédtől, az olvasók számára mégsem érdektelen, miért állítom azt, hogy súlyos bűncselekményeket elkövetők is szerepelnek az áldozatok falán.
Máthé Áron a Rubicon internetes honlapján Szakmai vita vagy kegyeletsértés címmel több kérdést is feltett nekem. Schmidt Mária kérésére a honlap válaszom közlésétől elzárkózott. Bár Schmidt Mária válaszomra nyilván nem kíváncsi, azt gondolom Máthé Áronnak és azoknak, akik az ő írását olvasták, tartozom ezzel. Máthé felvetései az Emlékpontok projekt kapcsán születtek. A nekem szegezett kérdések: „Van-e tudomása arról, hogy az emlegetett oral history projekt elsődleges célja a társadalmi kohézió megerősítése volt? Van-e tudomása arról, hogy ez egy középiskolások számára kidolgozott oktatási projekt volt, aminek a keretében kizárólag diákok készíthettek interjúkat? Van-e tudomása arról, hogy a történész szakma erről egyáltalán mit mondott? Van-e tudomása arról, hogy a Terror Háza Múzeum nem kapott egymilliárd forintot a projektre? És végül, ami a legfontosabb: hogy értette azt, hogy „a terror háza a legtöbb áldozatát 2002 után szedte”? Végül is hány áldozata volt a „hírhedt háznak” 2002 óta? Gondosan adatolt, pontos listát szeretnénk kérni. És nem utolsósorban: vajon mit gondol Ungváry Krisztián a nyilasok és az államvédelem áldozatainak emlékéről?”
Máthé nehéz helyzetbe hozott, amikor azt várja tőlem, hogy vele vitatkozzak arról, amiért nem ő felelős. A Terror Háza kiállításának hazugságait ugyanis nem ő találta ki, és nem is tudom elképzelni róla, hogy önállóan elkövetné azokat a szakmai balfogásokat, amelyeket ez a múzeum megtestesít. Gerő Andrásnál én azt kifogásoltam, hogy miközben bizonyos szálkákat Romsics Ignác szemében meglelni vél, aközben a sokkal nagyobb gerendát Schmidt Mária szemében nem kifogásolja. Nem arra gondolok itt, hogy Schmidt Mária antiszemita, hanem arra, hogy múzeum extrém példája a leegyszerűsítő, a világot „jó” és „rossz” oldalra bontó látásmódnak, és végső soron az antiszemitizmus is ennek a csak „jók” és „rosszak” dichtohómiájában gondolkodó nézetrendszernek terméke. Magyarán: akarva-akaratlanul, de a Terror Háza indirekt módon támogatója a történelem antiszemita értelmezésének is. Nem beszélve arról, hogy ha már Gerőt a Horthy-rendszer újraélesztésének jelei zavarják, akkor igazán megkérdezhette volna Schmidt Máriától, hogy miért tartotta ő szükségesnek ezt nemes egyszerűséggel „demokráciaként” jellemezni a nyilvánosság előtt. Ehelyett ő olyan embert kritizál, aki erre alapot nem adott. Be kell vallanom, ezt a helyzetet a kettős mérce alkalmazásának tartom.
Bár a Terror Házának vezetője elzárkózik a párbeszédtől, az olvasók számára mégsem érdektelen, miért állítom azt, hogy súlyos bűncselekményeket elkövetők is szerepelnek az áldozatok falán. Levéltári források bizonyítják, hogy pl. Hadváry Pál civileket mészároltatott le a világháborúban, hogy Bilkey-Papp Zoltán nyilas különítményes volt, és fő kritikája a kommunista pártvezetőkkel szemben abban nyilvánult meg, hogy zsidó származásukat kifogásolta, Donáth György pedig, mint a Magyar Élet Pártja budapesti elnöke, a zsidótörvények lelkes támogatójaként egyesület alapított az „idegen fajok” elleni küzdelem jegyében. Természetesen igaz, hogy 1945 után a kommunisták nem ezekért a bűnökért, hanem mondvacsinált okokból ítélték el őket. Mégsem nevezhetőek teljesen ártatlanoknak, a múzeum azonban ezt teszi.
Többen meglepődtek, hogy kiegyensúlyozott bemutatást szorgalmazok tömeggyilkosok esetében, Schmidt Mária meg is fogalmazza a költői kérdést, hogy vajon ugyanezt kérném akkor is, ha kápókról, vagy akár Hitlerről vagy Sztálinról lenne szó. Szerencsére Fekete Lexikon címmel már évek óta publikáltam életrajzi gyűjteményt a nyilas párt vezetőiről, így aki véleményemre kíváncsi, tudja, hogy mindenkivel szemben szükségesnek tartom motívumai feltárását, az előzmények bemutatását. Amit a Terror Háza tettesek és áldozatok reflektálatlan bemutatásával művel, alkalmatlan arra, hogy megértsük a véres XX. századot: elítélni viszont csak akkor tudunk valamit, ha megértésére is törekszünk, kivéve, ha vallási kérdést kreálunk az elítélés tárgyából.
Tettes és áldozat összekeverésére a legjobb példa a pincebörtön első helyisége. Ebben Baky László és Endre László képei vannak kiállítva és a falon több szöveg is szerepel. Ezek közül az egyik, „Háborús bűnösök méltó helyükön”, a másik egy ávós jelmondat: „Ne csak őrizd, gyűlöld”, a harmadik pedig Endrédi Vendel zirci főapát visszaemlékezése, amelyben arról számol be, hogy a vallatások során csak attól rettegett, hogy el ne árulja barátai nevét. Magyarán: az első idézetről nem tudja a látogató, hogy propaganda vagy valóság, a második egyértelműen propaganda és a harmadik kifejezetten szánalmat kelt a rabokkal szemben. Ha ebből a látogató tényleg azt veszi ki, hogy az itt látható rabok megérdemlik a sorsukat, akkor megeszem a kalapom.
Ami a szakmaiatlanság vádját illeti: bocsánatot kérek. Rágalmaknak ültem fel, amikor azt gondoltam, a Terror Háza dolgozóinak tudományos ambícióit ott bármilyen korlátok érhetik. Hitelesebb lenne azonban, ha Máthé Áron írná meg, hogy az ország egyik legszabadabb szellemiségű, belső vitáktól és ellentétes véleményektől pezsgő otthona az Andrássy út 60. szellemi műhelye. Talán nem vagyok egyedül az ilyen hírek szomjazásával, és bizonyára a teljes történész társadalom megelégedettségével találkozna, ha a Ház ezt a nyitottságát rosszul felfogott álszerénységből nem titkolná a nyilvánosság előtt. Schmidt Máriáról egyébként is közismert, hogy ellenérvekre nyitott, magas vitakultúrával rendelkező, toleráns személyiség, aki beosztottai tudományos szabadságát soha sem korlátozná saját nézetei érvényesítése érdekében, és minden ezzel ellentétes híresztelés aljas rágalom csupán.
Gerő kapcsán nem azt kifogásoltam, hogy „erkölcsi fertőben” mozogna, ha a Terror Házába belép, hanem azt, hogy a Ház szakmai vezetéséért felelős személlyel egy gyékényen árul, miközben erkölcsi ítéletet mond mások felett. A kettő együtt szerintem nem megy, akkor sem, ha sokak szemében Schmidt Mária szeretetre méltó személy. Ismétlem, mindez semennyiben sem érinti azok felelősségét, akik ebben a múzeumban beosztottként dolgoznak. De belátom, tévedtem, és itt is bocsánatot kérek: nyilván a Terror Házának joga van a kettős mérce alkalmazásához.
Térjünk vissza az eredeti cikkemben szereplő állításra. Máthé azt feltételezi, nincs tudomásom arról, hogy mi volt az az inkriminált pályázat, amelynek során eredeti állításom szerint 1 milliárd forintot osztottak szét. Nem kizárt, hogy a számot illetően tévedtem. A Terror Háza és az Emlékpontok honlapján közzétett, ezzel kapcsolatos közbeszerzések értéke „csupán” 795 millió forintot tesz ki. Mivel sem a Terror Háza sem az Emlékpontok honlap nem volt hajlandó tájékoztatni a projekt részleteiről – annak ellenére, hogy közérdekű adatigényléssel fordultam hozzájuk – ezért egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a számok pontosak-e. Az a természetesen teljességgel megalapozatlan gyanú, hogy a projekt során sajátos kifizetésekre is sor került, mindenesetre nem csökken, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a nyilvánosságra került tervek szerint a pályázat „nagykuratóriumi” tagjai havi 300.000 forintot kaptak volna sine cura tevékenységükért. A nehezen értelmezhető közbeszerzési adatokból is kiderül, hogy a projekt kapcsán a „nyilvánosság tájékoztatására” húszmillió-hétszázezer forintot, „marketingre” tizennégymillió-nyolcszáznyolcvanezer forintot költöttek el. Ehhez képest egy sajtóanyagot sem kaptam (holott több hete kértem) arról, hogy tételesen mire is ment el ez a tengernyi pénz. Jellemző, hogy bár elvileg készült valamilyen kötet a projekt eredményeiről, az gyakorlatilag nem hozzáférhető, olyannyira, hogy az a személy sem rendelkezik vele, akivel mint résztvevővel beszéltem. Nem gondolom, hogy az „Emlékpontok-audiovizuális emlékgyűjtés” projektben részt vevő történészek bármivel is visszaéltek volna. Arra azonban kíváncsi volnék, hogy az emlékpontok honlapot, ami a projekt eredményeit tartalmazza, hányan látogatják. Abból, hogy vendégkönyvében egyetlen (!) bejegyzést látok csak, arra kell következtetnem, nem túl sokan. És akkor felmerül a kérdés: mennyire is hasznosult az elöltött sok százmillió forint? Sokatmondó, hogy erről nincs nyilvánosan hozzáférhető tételes elszámolás.
Mindezt azért is tartom sajátosnak, mert volt munkahelyem teljes költségvetése kevesebb, mint tizede volt ennek a projektnek, ehhez képest ez a pénzköltés elképesztően felelőtlen pazarlás. Még akkor is az, ha a pályázatban megjelölt kuratóriumi tagok lemondtak volna főúri fizetésükről, aminek elfogadása egyébként önmagában is erkölcsi kompromittálást jelent, amikor sokkal több munkáért egy tudományos munkatárs ennek csak felében-harmadában részesül. Nem is beszélve arról, hogy a sok pénzért összegyűjtött anyag szakmai haszna több mint kérdéses: milyen szintű interjút tud készíteni egy középiskolás egy kérdőív segítségével? Lehet, hogy külső szemlélő számára minden kocsmai csevegés történeti interjúnak is minősül, de Máthé Áron biztos tudja, hogy egy oral history interjú és egy kérdőív kitöltéssel spékelt felkészületlen csevegés között mi a különbség.
De háborgásomat itt is visszavonom. Mint említettem, Schmidt Máriának és a Terror Házának joga van a kettős mérce alkalmazására. Ezért rajta és barátain semmilyen anyagi és szakmai kérdés nem kérhető számon. Így ő megengedheti magának nemcsak azt hogy eltitkolja közpénzek elköltését a keresetlen érdeklődők elől, hanem azt is, hogy múzeumában ártatlan mártíroknak állít be tömeggyilkos háborús bűnösöket (például Hadváry Pált, aki ukrán civileket mészároltatott le, vagy Bilkei-Papp Zoltánt aki notórius antiszemitaként 1944-ben nyilas különítményes is volt, a sor hosszan folytatható). Természetes, hogy ők a Terror Házában megdicsőülnek: hiszen akit a kommunisták kivégeztek, az csak jó ember lehet – ez Schmidt Mária horizontja.
És ha már itt tartunk, akkor ejtsünk szót a Terror Háza áldozatairól. Bocsánatot kérek itt is. Ízléstelen ugyanis Schmidt Mária sajátos személyzeti politikáját bármilyen módon összemosni a ház nyilas és kommunista történetével, amelyben egyébként családilag is érintve vagyok. Félreértések elkerülése végett, nem úgy, mint a Terror Háza Kuratóriumának bizonyos tagjai, amelynek nyilas széktartó, deportáló csendőrezredes és munkásőr, illetve karhatalmista rokonságát még most sem látom a Tettesek Falán). Elvetemültségemre egyetlen magyarázat van: azt hittem az írás olvasóinak – akkor is, ha a Ház dolgozói – maradt még némi humoruk. Ezúton is megkövetek mindenkit, akit ez megbántott. Ha viszont Máthé Áront részletek érdeklik a Terror Háza 2002 utáni áldozatairól, pontos adatolt listát szeretne, javaslom, tájékozódjon tiszta forrásból, és keresse fel munkahelyének személyzeti osztályát.