Ókori vezetőt idézve üzent a jelenkor szereplőinek a baloldali újságíró

Marcus Aurelius római császár egy híres mondását osztotta meg oldalán Mandula Viktor.

Egyrészt az Index újságírója fontos kérdéseket feszeget, másrészt tökéletesen félreértelmez mindent, amit lát.
Az év vicckiállítása nyílt a Szépművészetiben címmel jelent meg az Indexen Földes András kritikája a még néhány napig látható kínai kiállításról, amely szándéka szerint a kínai képzőművészet 1978 utáni fejlődésébe ad betekintést. Mivel a szerző már cikke elején őszintén jelzi, hogy súlyos előítéletekkel lépett be a múzeumba, és ezeket később sem sikerült levetkőznie, tulajdonképpen nem is lenne érdemes foglalkozni az írással. Mivel azonban egyrészt az Index újságírója fontos kérdéseket feszeget, másrészt tökéletesen félreértelmez mindent, amit lát, ráadásul a legnagyobb nyilvánosság előtt, szükségesnek tartom reagálni. A cikk stílusával nem foglalkozom, az a szerző dolga, azzal pedig, hogy egy évezredes tustechnikával készített tájképről is Szőcs Géza jut eszébe, pláne nem – súlyos egyéni tragédia lehet ez egy kulturális újságíró számára, de nem rám tartozik. Földes cikke valójában csak apropó – egy mentalitást tükröz, ahogy mondani szokták –, ebből kiindulva szeretném illusztrálni, hogy mennyire nem értünk semmit Kínából, s ami még rosszabb: mennyire nem is törekszünk a megértésére. Pedig nem utolsó intellektuális kaland megismerni egy másik világot, akár szimpatizálunk vele, akár nem – a gyakorlati hasznáról már nem is beszélve.
Az elfogultságon kívül már az alapértelmezéssel is baj van. A szerző félreérti a kiállítás jellegét: a válogatás nem arról szól, hogy hol tart 2012-ben a kínai képzőművészet – ha erről szólna, akkor teljesen más művek kerültek volna ide. Valójában ez egy kimondottan történeti jellegű összeállítás, amely azt mutatja be, hogy – a befogadó Szépművészeti Múzeum profiljához illő – hagyományos képzőművészeti ágak (olajfestészet, tusfestészet, szobrászat) milyen fejlődésen mentek keresztül 1978 óta. Ezért a kiállítás magyar alcíméből (Kínai művészet az ezredfordulón a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum válogatásában) ki is került a »kortárs« szó, hiszen azt mifelénk más irányzatok már lefoglalták (Kínában mások a nyelvhasználati szokások, de ebbe ne menjünk bele).
A mostani szörnyűséges tárlattal szemben Földes dicséretes ellenpéldaként említi a 2007-es Mumok China - Facing reality című bécsi kiállítást, illetve a budapesti Ludwig Múzeum 2003-as tárlatát, amelyen szerinte a kínaiak bemutatták, hogy milyen is az igazi kortárs kínai művészet. Feltételezhetően azt gondolja, hogy két kínai művészet van, s az utóbbi két kiállításban nem volt benne a csúnya kínai állam csúnya keze, ezért is sikerültek olyan jóra, ellentétben a Hagyomány és megújulással. Nos, ki kell ábrándítanom: mindhárom tárlat kurátora ugyanaz a személy, Fan Di’an volt, aki egyébként a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum igazgatója – ennél magasabb tisztség a kínai képzőművészeti bürokráciában nemigen van. Földes szavai szerint »kilenc éve már leleplezte a Ludwig múzeum, hogy a kortárs kínai képzőművész nem tussal dolgozik, hanem akár videóval, vagy műanyagokkal is, és a dicső múlt helyett ugyanúgy az aktuális kérdések foglalkoztatják, mint bármely szabadon gondolkodó alkotót.« Hát bizony a hős leleplező ugyanaz volt, mint a mostani »kiállítást összeállító kínai propagandista«. Hogy is van ez? Fan Di’annal történt valami időközben, vagy egyszerűen a magyar kritikus nem érti a mostani kiállítás jellegét, a mai kínai művészeti élet bonyolult viszonyait? Fant nem ismerem, de tippem szerint inkább az utóbbiról van szó, Kínában ugyanis nincs két – egy jó és egy rossz – művészet. (Persze jó és rossz művek és művészek vannak.)
Az Index cikkében – és más kritikákban is – végig jelen van egy elvi kérdés: miért nem olyasmit hoznak ide a kínaiak, amire mi kíváncsiak vagyunk? Ami a mi ízlésünk szerint való? Ami miszerintünk jó az elmúlt évtizedek kínai művészetéből? Amit és akiket mi kimazsolázunk közülük? (Miért ezeket a vacak új számokat játssza a banda, miért nem a régi jó slágereket?) A kérdésfelvetés igen elgondolkodtató, sokat mond rólunk. A választ nem tudom, de szerintem igyekezni megismerni egy másik kultúrát a maga sokszínűségében, a nekünk nem tetsző dolgokkal együtt, sokkal melósabb dolog, mint saját tükörképünket keresnünk benne (és felháborodni, ha nem találjuk), de egyben sokkal nagyobb élmény is. Az biztos, hogy a budapesti kiállítás jobban megdolgoztatja a nézőt, mint a Földes szerint ideológiailag helyes (mert nem kommunista), alapismeretek nélkül is könnyen értelmezhető bécsi tárlat – de ez miért lenne baj?
Más kritikus egyébként felvetette, hogy a kínaiak talán a »falura ez is jó lesz« jelszóval hozták ide éppen ezeket a műveket, míg a menő cuccokat a művelt Nyugatra viszik. Nem ismerem az anyag összeválogatóinak motivációit, de e művek és művészek presztízsét, kínai elismertségét, művészettörténeti fontosságát és műtárgypiaci értékét nagyjából ismerve biztos, hogy nem erről van szó – valójában ezek a művek a kínaiak számára fontosabbak és értékesebbek, mint a világon körbehurcolt biciklivázakból, radírgumiból és emberi testnedvekből összehegesztett installációk, mely utóbbiak Kínán kívül természetesen jóval népszerűbbek.”