Mandoki: Az integráció a bevándorlók felelőssége
A Nyugatra „disszidált” rockzenész azt írja, mivel akkoriban egy szót sem beszélt németül, az első dolga volt, hogy minden szabad percében tanuljon németül.
Ha el is ismerjük az élet kényszereit, mégsem lehet az egy társadalom fejlettségének a fokmérője, hogy milyen lelkesen költözködnek ide-oda az emberek.
A kormány munkaerő-mobilizáló intézkedéseiről írt ergé kolléga nemrégiben. Az állami beavatkozást en bloc ellenzők nyilván szigorú kritikával illetnék a kabinetet emiatt, de most nem ebből a szempontból vizsgálnám a kérdést. Nem is ergével kívánok vitába szállni, hiszen valóban jobb, ha azok, akiknek a program segít, inkább dolgoznak, akár száz kilométerre vagy még messzebb otthonuktól, mintha nem. A kormány csomagja viszont eszembe juttatott egy gyakran hallott szólamot, miszerint a visszamaradt, múltjába fordult, a változástól félő és merev társadalom sajátja a munkaerő helyben maradása, az innovatív, kreatív, fejlődő társadalmakban játszva feladják az emberek lakhelyüket, s repülnek a munka után. Ilyen például az Egyesült Államok. Magyarország ellenben különösen röghöz kötött ország. Örüljünk ennek vagy sem?
Az IBM egy 2009-es tanulmányában megvizsgálták a magyar dolgozók mobilitását, megkérdezték például, hogy előfordult-e már, hogy a közép- vagy felsőfokú tanulmányaikat nem ugyanott végezték, mint ahol élnek. Erős röghöz kötöttséget mutat az, hogy erre a megkérdezettek 64 százaléka nemmel válaszolt. 75 százalék azt mondta, hogy nem lenne hajlandó belföldön más településre költözni, míg azon 23 százalék közül, akik igennel válaszoltak, 70 százalék úgy vélekedett, hogy a következő öt évben nem kerül sor erre. Megvizsgálták azt is, hogy milyen tényezők befolyásolják a költözési hajlandóságot, és úgy találták, hogy a magyarokat leginkább a lakhelyükhöz való érzelmi kötődésük akadályozza meg ebben. A szakértők szerint ezen attitűd megváltoztatását már az óvodában, iskolában el kellene kezdeni. Az Egyesült Államokban például ennek kultúrája van, már az iskolában arra tanítják őket, hogy ne alakítsanak ki szoros kapcsolatot társaikkal, a munkahelyen pedig mindig más-más közösségben dolgoznak egy-egy projekten.
Ízlelgessük: arra tanítják őket, hogy ne alakítsanak ki szoros kapcsolatot a társaikkal. Megáll az ész.
A Foglalkoztatási és Szociális Hivatal Nemzetközi és Migrációs Főosztályának felmérése szerint „sokan félnek attól, hogy az országot elhagyva elveszítik a munkájukat, egzisztenciájukat, és nem lesz hova visszatérniük. Az is visszatartó erő, hogy külföldön egyedül lennének, a család segítsége nélkül. Meglepően sokan adták azonban azt a választ, hogy nem szívesen válnak el a családtól és a barátoktól”.
A legfrissebb adatok szerint viszont immár aggasztó méreteket ölt a magyarok kivándorlása: „a TÁRKI idén márciusi felmérése szerint a lakosság ötöde szeretné elhagyni hazánkat, ilyenre korábban nem volt példa. Különösen aggasztó, hogy a fiatalok körében a kutatás szerint 50 százalékos ez az arány, az ő esetükben vélhetően a jobb nyelvtudás is motiváció. Az idén szakértők szerint hatalmas mértékben nőtt a külföldön tanulni kívánók száma is: a hazai felsőoktatási intézményekbe 30 ezerrel kevesebben jelentkeztek, közülük nagyon sokan az itteni keretszám csökkentés és a magas tandíjak miatt inkább máshova felvételiznek. Aki pedig külföldön tanul, nagyobb eséllyel fog eleve kint munkát keresni.”
Nos, elmenni egyetemre vagy dolgozni máshová nem ugyanaz, mint arra berendezkedni, hogy egész életemben arrébb költözöm pár évente. Vannak területek, ahol a mobilizáltság bevett, és nem okoz akkora megrázkódtatást az érintetteknek: gyakran hallunk például ide-oda igazoló színészekről, focistákról, edzőkről, papokról, szerzetesekről. Ők többnyire, ha jól sejtem, a szakmai kihívás végett költöznek, nem pedig kényszerűségből. Vonzza őket a feladat. És hát nyilván időnként a levegőváltozás is jót tesz az embernek. Mindez nagyszerű. Ahogy nagyszerűek a középkori egyetemi vándorlás újkori megfelelői, a nemzetközi ösztöndíj-programok, például az Erasmus vagy a Ceepus is. Nem is beszélve az EVS-ről. Ezekre kalandvágyból, az ismeretlen vonzása miatt, a világlátás igényével vállalkoznak a diákok, nem pedig kényszerből. (Magam is örömmel töltöttem egy szemesztert Krakkóban Erasmussal, egy hónapot pedig Kolozsváron Ceepusszal, négy évig voltam koleszos, és éveket ingáztam az egyetemre.) Az egyik angol tankönyvben egy olvasmány egy olyan férfiról szólt, aki napi hat órát utazik, mert több száz kilométerre lakik a családjával Londontól, a munkahelyétől, ráadásul még szereti is ezt az életformát. Boldog ember.
Van, hogy azért ingázunk vagy költözünk, mert ha nincs munka, menni kell. Összeszorítja az ember a fogát, és felül a hajnali buszra, vonatra. Többnyire nem kalandvágyból, hanem kényszerből. Persze senkinek nem kötelessége, hogy munkát adjon nekünk otthon, nem emberi jog a bizonyos távolságon belül biztosítandó munka. A távoli munka többnyire az élet nehézségeihez tartozik azok számára, akiknek ez jut. Egy menedzser többnyire nem megélhetési gondok miatt, kényszerűségből vállalja el munkaadó cége másik országban található leányvállalatának vezetését, hanem egyéb megfontolások – kereset, kihívás – miatt. Alighanem érdekesnek, kreatívnak találja a munkát, amit vállal. A kelet-magyarországi kényszerutazók viszont minimálbérért fogadják el az építkezési munkát vagy valami más, hasonló tevékenységet. Igen, ha csak ilyen van, menni kell. De talán nem lepődik meg senki, ha nem lelkesednek érte. Még jó, hogy motivációs levelet nem kell írniuk.
Megsüvegelendő, ha valaki hajlandó költözni vagy sokat utazni a munka miatt, mert mobilis, bevállalós, vonzzák a kihívások. De ettől még, ha el is ismerjük az élet kényszereit, mégsem lehet az egy társadalom fejlettségének a fokmérője, hogy milyen lelkesen költözködnek ide-oda az emberek. Miért kellene lelkesen utazniuk hajnalban és este, vagy költözni egyszer ide, egyszer oda? Aki megteszi, miért kellene még örülnie is ennek? Miért olyan jó, ha az ingatlanukat, házukat, lakásukat kifejezetten befektetésnek tekintik a népek, ahelyett, hogy a tulajdonuknak tekintenék? Nem utóbbi a normális? Az pedig egyenesen abszurd felvetés a számomra, hogy meg kell tanulnunk nem kialakítani szoros kapcsolatokat. Hát nem a bizalomhiány a magyar társadalom egyik nagy problémája?
Mi sínyli meg a nagy utazást? Az emberi kapcsolataink. Pár éve, önként költözött Bécsbe egy ismerős fiatal házaspár, a férj építőmérnök, akként is dolgozik kint. Szereti a munkáját, a feleség is a sajátját, szeretik Bécset is, mégis hazajönnének már, ha találnának itthon megfelelő munkát. Miért? A családjuk, a barátaik, közösségeik, a kapcsolataik miatt. Egyedül érzik magukat, hiába vannak ismerőseik kint is.
Biztos könnyebb elviselni a kapcsolatok illékonyságát az Egyesült Államokban, a nagy távolságok hazájában, ahol amúgy is a kultúra része az ide-oda költözés. De azért ne kárhoztassunk egy társadalmat, mert ragaszkodnak a tagjai a kapcsolataikhoz. Ne vegyük rossz néven, ha valaki számára nem idilli állapot, hogy elköltözhet az ország másik végébe a munka miatt. Ott kell hagynia a barátait, családtagjait, a megszokott környezetét; és tulajdonképpen a nulláról kezdenie úgy, hogy alig van rá ideje, mert dolgozik. Nem egy, magát ilyen helyzetben elveszettnek érző embert láttam már. Nem arról van szó, hogy új lány, új fiú érkezik az egyetemi kollégiumba, és nem ismeri magát a városban. Az ennél könnyebben kezelhető helyzet. De mi lesz, ha idővel a költöző munkásnak megint tovább kell állnia?
Feltenném a kérdést, hogy mennyi igazán mély kapcsolatot lehet így fenntartani, de ugye a kutatás szerint épp azt nem szabad. Nos, felvállalom a túlfeszített lényeglátás vádját, de az emberi természetről alkotott képben látom a különbséget: akik levonták a kutatás tanulságait, felvilágosodás korabeli, kanti emberképpel operálnak. Robinson Crusoe-k vagyunk egy lakatlan szigeten, szabadon változtatgatjuk a közösségeinket, helyzetünket. Vagy legalábbis ilyennek kéne lennünk, változzunk meg, mert nem jó a mobilitás szempontjából, hogy arisztotelészi módon „közösségi állatok” vagyunk.
Hallom a javaslatokat is a fülemben: az információs korszakban nem okozhat problémát a távkapcsolat-tartás. Bratyizni viszonylag könnyen lehet sokakkal, de kivel beszélgessen a hipermobilis munkavállaló igazán mélyen? Telefonon, gmail- és Facebook-cseten, msn-en, skype-on tartsa a kapcsolatot a szüleivel, testvéreivel, barátaival? Ez nem ugyanaz, mint összefutni egy sörre, közösen moziba menni, és egyáltalán, benne lenni egy közösség vérkeringésében. Nem lehet mindent elmondani, amit látunk, érzékelünk magunk körül: aki távol költözik hosszabb időre, akkor is kívülálló lesz egy idő után, ha egyébként igyekszik tartani a kapcsolatot. Sokak tapasztalata ez.
Jó kérdés, az ingázás vagy a költözés-e a jobb. Utóbbi kényelmesebb, de nagy elszakadással jár, előbbi fárasztóbb. Úgyszintén nem ugyanaz ingázni, egész életen át ide-oda költözni, mint egyszer belevágni egy kétéves külföldi képzésbe, munkába. Hogy valaki miként tud beilleszkedni, új ismeretségeket, barátságokat kötni, az érzelmi érettség kérdése is. Van, akik jobban viselik az ilyen változásokat. Na de ebben az esetben sem az az érettség jele, hogy nem alakít ki valaki mély kapcsolatokat, hanem hogy le tudja zárni, jegelni tudja azokat, és ki tud alakítani újakat.
Az lenne a probléma, hogy túlságosan kötődünk a családunkhoz, barátainkhoz? Azért dolgozunk, hogy éljünk, vagy azért élünk, hogy dolgozzunk? Talán túl perszonalista vagyok, de az élet értelme mégiscsak a kapcsolatainkban van, kevés jobb dolog van egy jó beszélgetésnél, a mély, bensőséges, intim viszonynál. Ha el kell szakadni, el kell szakadni, de ezt nem pozitívumként, hanem szükséges rosszként könyveljük el. Milyen ember lesz abból a gyermekből, akit az érzelmek, kapcsolatok gazdagsága és kezelése helyett arra tanítanak az iskolában, hogy ne alakítson ki szoros kapcsolatokat?
Nem csupán irreális, hanem szerintem egyenesen káros elképzelés, hogy a közösségeitől ezáltal elszakadó, pár évente ide-oda mozgó ember lenne az ideál. Nem az agyonmobilizált társadalom a „normálisabb”, hanem az, ahol a többség helyben, természetes közösségében, lakóhelyén munkát tud szerezni magának, és leginkább azok költöznek, akik ezt szívesen is teszik. Azért, mert ez felel meg jobban az ember természetének.